A magánhangzók (latinul vocales) olyan, önmagában kiejthető beszédhangok, amelyek képzésekor a tüdőből kiáramló levegő akadály nélkül távozik a szájüregből. A magánhangzók milyenségét a nyelv és az ajkak állása határozza meg.
Csoportosításuk bélyegkép|jobbra|300px|Az IPA-hangtáblázat A magánhangzókat a következőképpen csoportosíthatjuk: a nyelvállás szerint; nyíltság szerint; ajakkerekítés szerint; időtartam szerint.
Keletkezése A tüdőből kiáramló levegő megrezegteti a hangszálakat és akadály nélkül távozik.
Képzéshely szerint Képzéshely szerint megkülönböztetünk: Elöl képzett (palatális) magánhangzókat, amelyek magas hangrendű szavakban vannak:A magas hang régies megnevezése lehet még: felhang v. vékony hang is. ide tartozik az e, é, i/í, ö/ő, ü/ű. (Könnyen megjegyezhető memoriter : „teniszütő”, „édes kis üdülő”.) Középen képzett magánhangzókat: a magyarban ilyen nincs, de a világ számos nyelvében általánosan használt magánhangzók (pl. schwa, jele: [ə]). Hátul képzett (veláris) magánhangzókat, amelyek mély hangrendű szavakban fordulnak elő:A mély hang régies megnevezése lehet még: alhang v. vastag hang is. ilyenek az a, o/ó, u/ú. (Könnyen megjegyezhető memoriter: „autó” „nagy háború”.)
A magyar á-t hangrend szempontjából velárisnak tartják, képzéshely szerint azonban elöl képzett.
Nyíltság vagy nyelvállás szerint A magánhangzó nyíltsági foka szerint lehet: zárt (felső nyelvállású): például a magyar félig zárt (középső nyelvállású): például a magyar félig nyílt (alsó nyelvállású): például a magyar e, a, nyílt (legalsó nyelvállású): például a magyar á.
Kerekítettség (az ajkak állása) szerint Az ajkak helyzete szerint megkülönböztetünk: ajakkerekítéssel ejtett (labiális) magánhangzót: ilyenek az a, o, u, ö, ü; ajakkerekítés nélkül ejtett vagy ajakrésess (illabiális) magánhangzót: ide tartozik az á, e, é, i, valamint a magyarban nem létező, de sok indoeurópai nyelvben előforduló egyéb magánhangzó ([ʌ], [ə], [ɨ], [ʊ] stb.).
Időtartam szerint Időtartam (kvantitás) vagy hosszúság szerint a magánhangzó lehet: rövid: a, e, i, o, ö, u, ü; félhosszú: a magyarban ilyen nincs, viszont más nyelvekben létezik (pl. spanyolban a hangsúly kísérőjelenségeként); hosszú: á, é, í, ó, ő, ú, ű.
A magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetésének nem minden nyelvben van fonológiai (jelentésmegkülönböztető) szerepe. Az újlatin nyelvekben például szintén léteznek rövid, félhosszú és hosszú magánhangzók, azonban ezek ejtését csak a hangkörnyezet határozza meg, és spontán történik.
A magánhangzónégyszög A magánhangzók kiejtését egy rövidebbik alapjára állított trapézzal szokták ábrázolni, amelynek függőleges húrjai a nyelvállást, a vízszintes húrok a nyíltsági fokozatot szemléltetik (lásd a fenti ábrán).
Jegyzetek
Források
További információk Kis Tamás: A veláris a magyarban , Magyar Nyelvjárások 2005, XLIII. 5–26, Debreceni Egyetem, Magyar Nyelvtudományi Tanszék
Kapcsolódó szócikkek Magyar magánhangzók A magyar nyelvből kiveszett hangok listája