Louis Hector Berlioz (La Côte-Saint-André, 1803. december 11. – Párizs, 1869. március 8.) francia romantikus zeneszerző, karmester, író, zenekritikus.
Orvosi tanulmányait félbehagyva tért át a zeneszerzésre. Miután a párizsi konzervatóriumban tanulva, több ízben pályázott sikertelenül a Római Díjra, 1828-ban megrendezte első nyilvános szerzői estjét. 1830-ban, a Fantasztikus szimfónia befejezése után, Szardanapál utolsó éjszakája című kantátájával végre elnyerte az áhított elismerést, és Rómába utazott, ahol azonban nem találta helyét, és félbeszakítva az ösztöndíj feltételéül szabott ott-tartózkodást, visszatért a francia fővárosba. 1833-tól mint zeneíró és -kritikus működött. Egész élete során úgy érezte, hogy a párizsi közönség nem értékeli kellőképpen művészetét. Nem sikerült tanári állást szereznie a konzervatóriumban, és az Opérában sem alkalmazták karmesterként. Zűrös magánéletéből a belgiumi és a németországi hangversenykörutak jelentettek számára menekülést. Később Közép-Európába is eljutott, így többek között Pestre is.
Műveinek java programzene, irodalmi eredetű témák feldolgozása, fantáziadús zenei színekkel. Jellemző vonásuk az egységet biztosító visszatérő téma. Elismert karmester volt. Művei nyitányok, szimfóniák, kórusművek, operák, dalok. Meghangszerelte a Rákóczi-indulót, és belefoglalta a Faust elkárhozása című szimfonikus művébe. Leghíresebb műve a Fantasztikus szimfónia, amelyben először alkalmazta a tételeken végigvonuló vezérmotívumot, amely mindig új hangulatot, érzelmet hoz. Az elsők között volt, akik a művész legbensőbb érzéseit, szenvedéseit zenei vallomássá, programzenei alkotássá formálták. Hangszereléstana máig alapvető kézikönyv, ő a máig érvényes, modern szimfonikus hangzás megteremtője: nagy létszámú zenekarra, kórusra írta műveit; és az alapvető ütőhangszerek nála nyerték el állandó helyüket a zenekarban. Élete utolsó szakaszában fordult az operaszínpad felé, ekkor írta meg nagy sikerű nagyoperáját A trójaiak címmel. Az utókorra gyakorolt hatását tekintve az egyik legfontosabb romantikus alkotónak tekinthető, mely hatás a Liszt Ferencen, Wagneren, Verdin és Mahleren át egészen Richard Straussig húzódó szimfonikus ív számos jelentős zeneszerzőjének műveiben megfigyelhető.
Életpályája Gyermekkora bélyegkép|250px|Berlioz szülőháza Louis Hector Berlioz 1803. december 11-én született a franciaországi La Côte-Saint-Andrében. Apja Louis Joseph Berlioz, régi, gazdag nemesi család sarja volt, aki a tudomány iránti rajongásból orvos lett. Mivel Napóleon rendeletére bezárták a kolostori iskolát, ahová Hectort is beíratta, maga vette kézbe fia nevelését, ő tanította meg a család régi flageolettjén játszani. Az ifjú Berlioz hamar megismerte a latin klasszikusokat (Horatius, Vergilius, Ovidius) valamint a francia irodalom nagyjait (Jean-Pierre Claris de Florian, Jacques-Henri Bernardin de Saint-Pierre, Charles Hubert Millevoye). Anyja katolikus nevelésben részesítette. Az egyik szomszédos házban nyaranként egy Gautier nevű asszony lakott unokahúgaival. Egyikük, a 18 éves Estelle volt az ifjú Berlioz első szerelme. Ekkor még csak 12 éves volt, de a szerelem emlékét élete végéig megőrizte. Apja felfigyelt fiának tévedhetetlenül biztos hallására, és megtanította a hangjegyolvasásra. Néhány gazdagabb falubeli segítségével sikerült a lyoni színház egyik muzsikusát Saint-Andréba szerződtetnie, hogy fuvolázni tanítsa fiát. Következő zenetanára ugyan tapasztaltabb volt, mint a lyoni muzsikus, de ő is csak hangszerjátékhoz értett: Hectort és idősebb nővérét, Nancit tanította gitározni. A családi ház hamarosan a műkedvelő muzsikusok találkozóhelye lett, akiket az ifjú Hector fuvolajátékával szórakoztatott. Komponálással akkor próbálkozott először, amikor apja régi könyvei között megtalálta Charles Simon Catel és Jean-Philippe Rameau összhangzattani tanulmányait. Jóval halála után találtak egy füzetet egyik gyermekkori barátjánál, megzenésített dalokkal, amelyekhez Berlioz írta a gitárkíséretet. Valószínűleg ezek voltak első zeneszerzői munkái. A dalok Nicolas Dalayrac, François-Adrien Boieldieu, Nicolas Dezède és Charles-Henri Plantade verseinek megzenésítései. Későbbi dalai is főleg hasonló románcfélék lettek, és legtöbbször a lírai zenés színpad hatása érződik rajtuk.
Zenei neveltetése nagyrészt abban merült ki, hogy megtanult flageoletten, fuvolán, gitáron, illetve később nagydobon játszani. Zongorázni sosem tanult, ez későbbi élete során igen nagy hiányosságnak bizonyult.
Első jelentős zenei élménye az első áldozáskor hallott női kórus Dalayrac Nina ou la folle par amour (Nina, avagy a szerelem bolondja) című érzelmes operájának akkoriban igen elterjedt románca volt: Quand le bien-aimé reviendra… (Amikor szerelmem visszatér...). Fordulópontot jelentett számára, amikor apja könyvei között megtalálta Christoph Willibald Gluck Orpheuszának néhány részletét: ekkor döntötte el végérvényesen, hogy zeneszerző lesz.
Az apa ártatlan szórakozásnak, hóbortnak vélte fia zeneimádatát, és egy pillanatra sem hitte, hogy Hector a muzsikálást élethivatásának szánja. Csak akkor ajándékozta fiának a már régen kért jobb minőségű fuvolát, amikor az megígérte, hogy anatómiai tanulmányokba kezd.
Tanulmányi évek bélyegkép|250px|A gyermek Berlioz Hector 1821. március 22-én Grenoble-ban érettségizett le, majd 1822 tavaszán unokatestvérével Párizsba indult, az orvosi fakultásra. Első párizsi éveit valóban az orvostudománynak szentelte, de emellett esténként ellátogatott az operaházba, ahol meghallgatta a kor leghíresebb zeneszerzőinek műveit (Étienne Nicolas Méhul, Antonio Salieri, Gaspare Spontini). Hamarosan felfedezte a konzervatórium (Conservatoire de Paris) könyvtárát, ahol megismerkedett a nagy zeneszerzők műveivel. Ez volt az az élmény, melynek hatására végleg búcsút mondott az orvostudománynak. Apja továbbra is az orvosi karrier mellett kardoskodott, de nem hívta vissza Párizsból. Az ifjú Berliozt 1823-ban egyik barátja bemutatta Jean-François Lesueurnek, a Conservatoire egyik professzorának, aki magánnövendékévé fogadta. Több kisebb kompozíciója is fennmaradt ebből az időből, a legjelentősebb egy mise volt, amelyet az Aprószentek ünnepére írt a Szent Rókus-templom számára. A bemutató elmaradt, mert a tizenhárom zenészt számláló zenekar elégtelennek bizonyult, azonban egy próbáig eljutottak: ekkor fedezte fel kétségbeesetten kompozíciójának nem egy durva hibáját, így egy későbbi előadásban bízva nagy lendülettel hozzáfogott a mű átdolgozáshoz. A bemutatót Augustin de Pons zenebarát támogatta, mivel Berlioz szülei időközben megvonták fiuk anyagi támogatását. A misét jelentős sikerrel 1825. július 10-én mutatták be. A sajtó elismerően nyilatkozott. Lesueur azt tanácsolta növendékének, hogy hagyjon fel orvosi tanulmányaival és iratkozzon be a Conservatoire-ba. A mise sikere egy időre kiengesztelte az aggodalmaskodó szülőket, ám amikor 1826 júniusában Hector sikertelenül pályázott a Conservatoire Római-díjára, a szülei hazarendelték. Lesueur ugyan megpróbált közbenjárni, de az ifjú Berlioznak mégis haza kellett utaznia.
Berlioz makacsul kitartott elhatározása mellett. Néhány hét telt el kölcsönös, néma duzzogásban. Végül is Louis Joseph Berlioz beadta a derekát és engedélyezte, hogy fia visszatérjen Párizsba. Felesége hozzájárulására azonban nem számíthatott, és ezért úgy tervezte, hogy fia titokban utazik majd el. A terv mégis kitudódott és az orvos felesége szenvedélyes jelenet után megátkozta fiát. Az anya a muzsikusi pályát olyannak tartotta, mint a színészét: erkölcstelennek, amely zülléshez vezet. Ettől a jövőtől pedig a szigorú katolikus hitben nevelkedett asszony mindenképpen szerette volna megóvni fiát.
Berliozt 1826. augusztus 26-án Lesueur támogatásával vették fel a Conservatoire-ba, mégpedig pártfogoltja zeneszerzés-osztályába. Hiányos zenei ismeretei miatt az akkori igazgató, Cherubini parancsára beiratkozott Antoine Reicha osztályába is, akitől ellenpontozást tanult, és megismerkedett az opera műhelytitkaival is.
Berliozt már ebben az időben foglalkoztatta a zenekari technika, a hangszerelés kérdése is. Találkozott ugyanis Humbert Ferrand-nal, aki hősi operának való librettót írt számára Vérbírák (Les Francs-Juges) címmel. Ez volt Berlioz első színpadizene-próbálkozása, bár a darabot sohasem adták elő. Rengeteget járt az operaházba, ahol rendszeresen elbeszélgetett a zenészekkel, így megismerte az egyes hangszerek tulajdonságait, hangszínét. (Erre a fajta közvetlen tapasztalatszerzésre, a zenészekkel való gyakori hangszertechnikai eszmecsere rendkívül hasznos voltára – éppen a Berlioz által kifejlesztett modern nagyzenekari hangszerelés elsajátításának érdekében – később Igor Sztravinszkij is felhívta a zeneszerzők figyelmét.) Magából az operából – melynek teljes címe Lénor ou Les derniers Francs-Juges (Lénor, avagy az utolsó vérbírák) volt – Berlioz körülbelül tizenöt jelenetet komponált meg. Mivel nem sikerült egyezségre jutnia az Opérával egy bemutatót illetően, ezeket egy egyfelvonásos intermezzóvá vonta össze Le cri de guerre de Brisgan (Brisgan harci kiáltása) címmel, de egy áriát és egy tercettet kivéve ezt sem adták elő soha, sőt a kottája sem maradt fenn. A harmadik felvonás egyes jeleneteinek a zenéjét a későbbiekben felhasználta a Gyász és Diadal szimfóniában.
A vérbírákon kívül még egy művet írt 1827-ben, egy versenydarabot a Conservatoire pályázatára, amelyen ismét szerencsét próbált. Ezúttal átjutott a selejtezőn, egy kantátát írt a megadott témára: Orpheuszt széttépik a bacchánsnők. Ebben főként legújabb hangszerelési tapasztalatait próbálta kamatoztatni, ám éppen ezzel járta meg: művét ugyanis a szokásnak megfelelően zongorán mutatták be a versenybizottságnak, és az játszhatatlannak ítélte.
Berlioz párizsi élete meglehetősen hányatott volt. Ugyan apja rendszeresen biztosított számára járadékot, azonban, mivel vissza kellett fizetnie a De Pons-tól kölcsönzött összeget, spártai életmódra kényszerült. De Pons levelet írt Berlioz apjának, és felkérte, hogy fizesse ki fia maradék adósságát. Az orvos kifizette a tartozást, de fiát ismét eltiltotta a zenei pályától. Berlioz természetesen ellenkezett, apja ekkor beszüntette járadékát. Hogy pénzt szerezzen, Hector először gitárleckékkel próbálkozott, majd a Théâtre des Nouveautes kóristája lett, és egyre inkább a kivándorláson törte a fejét. A sok munka és a Conservatoire megviselték szervezetét, és ágynak esett. Apja megsajnálta, és ismét elkezdte folyósítani apanázsát.
Ugyanebben az évben, 1827-ben, érte élete egyik legnagyobb élménye: Párizsban turnézott a Hamlettel az angol Shakespeare Társulat. Ennek volt tagja Harriet Smithson, akibe a fiatal Berlioz azonnal beleszeretett. A színésznő iránt fellobbanó szerelme ihlette egyik legszebb fiatalkori dalára, az Ír dalok (később Kilenc dal címmel) elégiájára: Quand celui qui t’adore… (Amikor az, aki imád...).
A Hamlet élménye után írta meg 1827 őszén Thomas Moore versei alapján az Élégie en Prose-t (Elégia prózában), énekhangra és zongorára. 1829 nyarán és őszén a szerző nyolc további dalt komponált különböző énekhangokra, azok változatos kombinációira és zongorára. Hármat a sorozatból (La belle voyageuse – Az utazó szép lány, Héléne, Chant sacré – Szent ének) a harmincas-negyvenes években zenekarra is meghangszerelt.
Az első önálló szerzői est