I. Ferenc (Cognac, 1494. szeptember 12. – Rambouillet, 1547. március 31.) Franciaország királya 1515. január 1-jétől haláláig, Valois Károly angoulême-i gróf és Savoyai Lujza hercegnő gyermeke, a Valois-ház kilencedik királya volt.
Uralkodása alatt a korai újkori Franciaország fénykorát élte, a királyi hatalom erős volt, komoly jövedelmekkel rendelkezett, és bár expanzív törekvései kudarcot vallottak, az Oszmán Birodalom támogatásával föl tudta venni a versenyt az egyre nagyobb gyarmatbirodalommal rendelkező, dúsgazdag Spanyolországot és a Német-római Birodalmat egy kézben egyesítő V. Károllyal szemben. Ferenc kora egyúttal a reneszánsz és a reformáció megjelenésének időszaka francia földön.
Ifjúsága, útja a trónig bélyegkép|200px|Ferenc dauphin címere, amely a királyi liliomos és a viennois-i delfines címert, illetve Bretagne címerét egyesíti
Amikor megszületett Valois Károly angoulême-i gróf és felesége, Savoyai Lujza hercegnő második gyermeke, a később írói munkásságáról ismert Angoulême-i Margit navarrai királyné két évvel fiatalabb öccse, még egyáltalán nem volt várható, hogy valaha is trónra jusson. Az angoulême-i ág V. Károly fiától, I. Lajos orléans-i hercegtől származott – Ferenc a herceg dédunokájaként látta meg a napvilágot. Keresztapja, François de la Rochefoucauld nevét örökölte; a Ferenc keresztnév korabeli népszerűsége egyébként az 1482-től 1507-ben bekövetkezett haláláig Franciaországban élt Paolai Szent Ferenctől eredt.
Ferenc apja 1496-ban halt meg, ettől kezdve édesanyja gondoskodott gyermekei neveltetéséről. Amikor 1498-ban a Valois-k egyenes ága a gyermektelen VIII. Károllyal kihalt, Ferenc apjának unokatestvére, XII. Lajos került hatalomra. A trónra lépő Lajosnak azonban csak lánygyermekei érték meg a felnőttkort, akik a száli törvény értelmében nem örökölhették a francia trónt, Lajos kiszemelt örököse a kisgyermek Ferenc lett, akit trónra lépésének évében, 1498-ban Valois, Orléans és Romorantin hercegévé és Civray-en-Poitou grófjává tették, és az amboise-i királyi kastélyba vitték, ahol királyfinak kijáró neveltetésben részesült. Tanítói közül az őt latin nyelvre oktató François Desmoulins, az olasz Gian Francesco Conti és Christophe Longueuil ismert. Ha nem is egyértelműen humanista szellemiségű neveltetést kapott, a VIII. Károly kora óta egyre intenzívebbé váló itáliai kapcsolatok mellékhatásaként az áramlat lassanként éreztetni kezdte hatását Franciaországban, és teret nyert a felnövekvő herceg környezetében is. Ferencről feljegyezték, hogy latinul alig, ellenben olaszul kiválóan megtanult.
A gyermekkorában társaságául szolgált, vele együtt felnövő nemes leányok és ifjak később nagy befolyással rendelkeztek uralkodása alatt. Közülük Anne de Montmorency a legkiemelkedőbb, de ide tartozott még Claude de Guise, Robert III de La Marck, Martin de Montchenu és Philippe de Brion is. A fiatal trónörökös 1502-ben súlyos lovasbalesetet szenvedett, de szerencsésen felépült belőle.
XII. Lajos saját, Klaudia nevű lányát, Bretagne örökösét felesége, Bretagne-i Anna nyomására először Károly osztrák főherceggel, a későbbi V. Károllyal jegyezte el, de 1505-ben – betegen – felbontatta az eljegyzést a rendi gyűléssel. A döntés kedvezményezettje a még mindig gyermekkorú angoulême-i gróf volt, akit egyébként titkos megegyezéssel már 1501-ben Klaudia egyetlen szóba jöhető jövendőbelijeként neveztek meg. A házasság 1514. május 8-án köttetett meg Ferenc herceg és Klaudia hercegnő között, így a trónörökös még Bretagne hercegségét is megszerezte. Apósa 1515. január 1-jén hunyt el, Ferencet pedig január 25-én koronázta meg Reims városában a hercegérsek, Robert de Lenoncourt. I. Ferenc francia király február 15-én vonult be Párizsba, megadva hosszú uralkodásához az alaphangot: a lovát táncoltató, népének pénzt szóró, ezüsttel és drágakövekkel ékes ruhában pompázó király a továbbiakban is dicsőségesen vezette országát.Georges Bordonove: Les rois qui ont fait la France. (IV. kötet) Párizs, Pygmalion, 2006. p. 65
Külpolitika bélyegkép|200px|bal|I. Ferenc trónra lépésének évében
Az V. itáliai háború (1515–1516) I. Ferenc két elődjéhez hasonlóan a korszak legfejlettebb és leggazdagabb területe, Észak-Itália feletti francia befolyás megerősítését tekintette kulcskérdésnek. Minthogy ő maga és felesége egyaránt Visconti Valentina orléans-i hercegné dédunokái voltak, Ferenc mindkét jogcímen igényt formált a Milánói Hercegségre. Trónra lépése után azonnal, 1515-ben sereggel átkelt az Alpokon, és velencei szövetségese segítségével fényes győzelmet aratott a marignanói csatában a Piemontot megszálló svájciak felett. A diadal eredményeképpen francia kézbe került egész Lombardia, Ferenc pedig elődjéhez hasonlóan a Milánói Hercegség urává nyilvánította magát, míg Massimiliano Sforza herceget lemondatta és Franciaországba internálta. X. Leó pápa a következő évben Bologna városában konkordátumot kötött az uralkodóval; a szerződés, amely a francia egyháziak kinevezésének és jövedelmük kezelésének jogát a királyra ruházta, jóformán a nagy francia forradalomig megalapozta a pápai állam és a Francia Királyság szövetségesi viszonyát.
Az itáliai térségben érdekelt másik nagyhatalom a nem sokkal azelőtt perszonálunióban egyesült Spanyolország volt, ugyanis az aragóniai királyok egyúttal a Nápolyi Királyság birtokosai is voltak. VIII. Károly és XII. Lajos idején a francia uralkodók ott is trónkövetelőként léptek fel, de ezzel Ferenc hajlandó volt szakítani: 1516. augusztus 13-án a noyoni egyezményben a nápolyi trónigényről való lemondásáért cserébe elérte, hogy a vele egy esztendőben spanyol királlyá koronázott Habsburg Károly elismerje Milánó hercegének. Ugyanazon év november 11-én a svájciakkal is megköttetett az „örök béke” a fribourg-i egyezményben.
A békés állapotot az 1518-as londoni szerződés volt hivatott megpecsételni, amelyben a kor vezető nagyhatalmai, Anglia, Franciaország, Spanyolország és a Német-római Birodalom kölcsönös megnemtámadási és segítségnyújtási ígéretet tettek. A kialakuló nyugalom azonban egyáltalán nem volt tartós.
V. Károly árnyékában bélyegkép|200px|bal|Ferenc legfőbb ellenfele, később sógora, V. Károly (Tiziano, 1548)
1519-ben Miksa halálával megüresedett a Német-római Császárság trónja. A császárválasztásra a spanyol Károly, Miksa unokája mellett a pápai támogatást élvező I. Ferenc is jelentkezett, és az előbbi csak a dúsgazdag Fugger család támogatásával, hatalmas összegek ráfordításával tudta biztosítani a trónt maga számára. Ferenc joggal érezhette, hogy bekerítették: V. Károly kezében egyesült az Ibériai-félsziget és Nápoly, a Császárság, valamint burgundi öröksége révén a Németalföld. A kiutat kereső Ferenc megpróbált szövetkezni VIII. Henrikkel, Anglia királyával, de az 1520. június 7-én tartott találkozó Flandriában, melynek helyszíne a Camp du Drap d’Or (Aranybrokát Mezeje) nevet viselte, kudarccal végződött. Thomas Wolsey, York bíboros érseke lebeszélte urát arról, hogy lányát, a későbbi Véres Máriát a dauphinhez, a későbbi II. Henrikhez adja feleségül. Ferenc így csak a Velencei Köztársaság segítségére számíthatott.
A VI. itáliai háború (1521–1526) A francia király megpróbált kitörni a Habsburg-gyűrűből, ezért 1521-ben támogatta II. Henriket, Navarra királyát az országa nagy részét 1512 óta megszállva tartó spanyolok ellen, de nem ért el döntő sikert. Ugyanebben az évben a Németalföldet is lerohanta a Maas (Meuse) folyó mentén, de támadását megállították. Az ellenség hamarosan francia földre lépett, de Pierre Terrail de Bayard és Anne de Montmorency ellenállása miatt Mézières-nél sok időt kénytelen volt elvesztegetni. Az V. Károly vezetésével megjelenő sereggel szemben Ferenc így teljes erejével vonulhatott hadba, ám a császár végül jobbnak látta visszavonulni Valenciennes-ből, az addig támadni nem akaró franciák pedig nem tudták üldözni a nagy esőzések miatt.
A konfliktus súlypontja hamarosan Itáliába tevődött át. A pápa ugyanis – aki eddig V. Károly ellenfelének számított, mivel félt a Nápolyból rá nehezedő nyomástól – Luther Márton fellépése és a rohamosan terjedő reformáció hatására kénytelen volt együttműködni a császárral, ezen felül az angol VIII. Henrik is csatlakozott X. Leó és V. Károly szövetségéhez. Odet de Foix, Milánó kormányzója nem tudta felvenni a harcot a pápai és császári hadakkal, és novemberben vereséget szenvedett tőlük. Az Adda folyóhoz visszavonult vikomt svájci zsoldosaival hamarosan megpróbálta visszaszerezni Milánót, mindhiába: 1522. április 22-én a bicoccai csata francia vereséggel végződött a város közelében. Fernando de Ávalos és Prospero Colonna serege a menekülő franciák nyomában május 30-án bevette Genovát. Ferenc szorult helyzetbe került, mert a vereségein felbátorodott angolok arra hivatkozva, hogy névlegesen támogatta John Stewart-ot, Albanyi hercegét a skóciai trónviszályban, Calais-ból kiindulva fosztogatni és dúlni kezdték Pikárdia, Normandia és Bretagne vidékét. Anyagiak híján Ferenc képtelen volt védekezni, ezért minden lehetséges eszközt igyekezett megragadni kincstára feltöltésére. Édesanyja, Savoyai Lujza segítségével megpróbálta rátenni kezét a Bourbon-örökségre, ez a törekvés azonban ellene fordította III. Charles de Bourbont, Bourbon hercegét, akit korábban connétable-vá (főhadparancsnokká) nevezett ki, és aki – birtokainak elperelése miatt – rövidesen el is árulta királyát.
Franciaország helyzete komolyan romlott 1523-ban. Az új velencei dózse, Andrea Gritti azonnal békét kötött V. Károllyal, ráadásul ekkor derült fény Bourbon connétable összeesküvésére. A hadvezér a felelősségre vonás elől a császárhoz menekült, és a Pireneusok felől támadta hajdani urát. Míg Bourbon Odet de Foix-val, Lautrec vikomjával csatározott délen, északról Charles Brandon suffolki herceg egészen a Somme-ig jutott, de II. Louis de La Trémoille hatékony ellenállásának köszönhetően egymaga nem indult Párizs ellen. Ilyen helyzetben Ferenc ősszel sereget menesztett Lombardiába, amely a következő évben ütközet nélkül volt kénytelen visszavonulni a télen jelentős erősítést kapott császáriak elől. Utóbbiak 1524 nyarán betörtek a védtelen Provence-ba, amit nagyrészt sikerült is meghódítaniuk. Egyedül Marseille városa állta ostromukat, míg az erős haddal érkező Ferenc elől ellenfelei jobbnak látták visszavonulni.
bélyegkép|jobb|I. Ferenc foglyulejtése a paviai ütközetben
Ferenc személyesen vezette negyvenezres hadát az Alpokon át Lombardiába. A francia csapatok bevonultak a Milánói Hercegség fővárosába, Ferenc ezután a komoly császári helyőrségnek otthont adó Pavia ellen vonult, amit azonban az ősz során nem sikerült ostrommal bevennie, így a franciák a kiéheztetés mellett döntöttek. Decemberben a Genovában partra szálló spanyolokat sikerült megverniük, és VII. Kelemen pápa is beleegyezett, hogy ne segítse tovább V. Károlyt annak fejében, hogy Ferenc megtámadja a Rómához fenyegetően közeli Nápolyi Királyságot. Úgy tűnt, a hadjárat sikeres lesz: John Stewart, Albany hercege vezetésével a francia király csapatot küldött Nápoly ellen, ráadásul szövetségre lépett vele a Medici-házi zsoldosvezér, Giovanni delle Bande Nere is. A nápolyi különítmény útja azonban végül eredménytelenül végződött.
Spanyol fogságban bélyegkép|balra|200px|Savoyai Lujza hercegnő, Franciaország régense, Ferenc király anyja
1525 januárjában friss erők érkeztek a Habsburg-hadsereg támogatására, és sikeresen elvágták a paviai ostromgyűrűt Milánótól. Február 24-én Pavia mellett összecsapott a két sereg, és a francia nehézlovasság súlyos vereséget szenvedett a német landsknechtektől és a spanyol lövészektől. Számos jeles francia hadvezér elesett, köztük a korábbi főparancsnok, Jacques de La Palice marsall is, maga I. Ferenc pedig fogságba esett. Nem véletlenül nevezi az utókor a paviai ütközetet „a lovagkor utolsó csatájának”. A francia hadak maradékai egy kis milánói helyőrséget leszámítva visszavonultak hazájukba.