bélyegkép|676x676px|A magyar Szent Korona országainak ethnográphiai térképe az 1880-ik évi népszámlálás adatai alapján. Budapest 1886 A 2023. évi magyarországi népszámlálás adatai szerint 644 524 fő, vagyis a lakosság 6,5%-a vallotta magát valamelyik hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak. Becslések szerint azonban a nemzetiségek (nemzeti és etnikai kisebbségek) tagjainak valódi létszáma ennél jóval magasabb: az ország 10 milliós népességének hozzávetőlegesen 8-10%-át teszi ki, igaz ennek is nagy része elsődlegesen a magyar nyelvet használó cigány.

Magyarországon 13, törvényben elismert, nemzetiség él, ezek között 2012. január 1-je előtt 12 nemzeti kisebbség, illetve egy etnikai kisebbség (a cigányok) volt, ezután a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény hatályba lépése miatt megszűnik a nemzeti, illetve az etnikai kisebbség fogalma, helyükbe egységesen a nemzetiség kifejezés lép. A népszámlálások, a kisebbségjogi intézmények csak ezen kisebbségek adatait, társadalmi mozgásait mérik és kisebbségi önkormányzatot csak ezek az etnikumok alakíthatnak, mivel ezek azok a népcsoportok, amelyek minimum egy évszázados itt-tartózkodást tudtak igazolni (történelmi kisebbségek).

Saját döntésük folytán nem tartozik a törvényben elismert nemzetiségek közé a zsidóság. Más, jelentősebb nemzeti kisebbségek is léteznek Magyarországon, amelyek nem teljesítik a nemzetiséggé nyilvánítás feltételeit, például az itt élő oroszok, arabok, kínaiak, kurdok, valamint egyes afrikai közösségek.

A Magyarországon élő és dolgozó külföldi származású lakosok száma a 2011-es 140 ezerről 2023-ra 226 ezerre növekedett. A legnagyobb arányban, 5,8 százalékban a fővárosban telepedtek le.Hornyák József - Kiderült, honnan jönnek a külföldiek Magyarországra (Portfolio.hu, 2023.06.12.)Tenczer Gábor, Bakró-Nagy Ferenc - Multikulti Budapest: két kerületben már majdnem minden negyedik lakó külföldi (Telex.hu, 2023.10.15.)Kovalcsik Tamás - Van olyan hazai település, ahol több külföldi él, mint magyar állampolgár (Telex.hu, 2024.01.18.)

Történetük

Tatárjárás

Magyarország első etnikai változása a tatárjárás után következett be. A tatárok főleg a Dunától keletre lévő területeket feldúlták, kifosztották és lemészárolták a lakosságot. IV. Béla befogadta a kunokat és a Duna–Tisza közén, Fejér vármegye dunántúli részén a Mezőföldön, a Tisza és Körös között, a Körös–Maros közén és a Temesközben telepítette le őket. Beilleszkedésük kezdetben nem volt zökkenőmentes, de idővel teljesen asszimilálódtak a magyarságba. Erdély szinte teljesen elnéptelenedett a támadás után, ezért a király nekifogott Erdély újjászervezéséhez. A székelyeket áttelepítették Erdély déli területeiről a keleti területeire, a későbbi főleg Csík, Udvarhely és Háromszék vármegyékbe. A székelyek elhagyott földjeiket a király a szászoknak adományozta. Így keletkeztek azok a szász telepek, melyek később a medgyesi és nagysinki székekbe szerveződtek. Később a 14. században a német beáramlás felerősödött dél-Erdélybe, ezáltal felerősödött a szász telepesek kiáramlása a szomszédos vármegyékbe.

A tatárjárás egyenes következménye volt a nagyméretű román bevándorlás is. A Kun uralom alól felszabaduló román pásztoroknak IV. Béla engedélyezte belső-Erdélybe, valamint az Alföld keleti szélére való letelepülésüket. A király a betelepülő románokat kedvezményekkel támogatta, az újonnan létrejövő román falvakat „szabad falvaknak” minősítette, és hosszú lejáratú adókedvezményben részesítette őket. Bevándorlásuk nem egyszerre zajlott le, a hegyvidéket is csak fokozatosan, több évszázadig tartó állandó beáramlással népesítették be. A magyarok a románokat oláhoknak kezdték nevezni.https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/ErdelyHun-erdely-tortenete-harom-kotetben-1/elso-kotet-a-kezdetektol-1606-ig-6/iii-erdely-a-kozepkori-magyar-kiralysagban-8961526-323/3-a-tatarjarastol-a-mohacsi-veszig-3E1/a-tatarjaras-es-kovetkezmenyei-3E2/

Török hódítás

1439-ben az Oszmán Birodalom elfoglalta Szerbiát. A szerbek a törökök elől északra menekülve Magyarországra kezdtek letelepedni, főleg Debrecen környékére és Arad vármegyében. A szerb beáramlás folytatódott Mátyás király és a Jagellók idején is. A főleg szerbekből álló határőrvédelmet ellátó katonaság kb. 50-200 ezer főből álló szerb parasztságot erőszakkal hajtottak át Magyarország területére. Ennek eredményeképp 1526-ig sorra szerb szórvány települések jöttek létre a Tisza–Maros közén Csongrádtól Zarándig. A mohácsi csata után a magyar állam nem volt képes megfelelően kezelni a menekülő szerb tömegeket. A délvidéki és dunántúli területek magyar lakossága a 16. században a török hódítás elől északabbra menekült. Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy újabb nagyobb szerbek, valamint muzulmán és katolikus bosnyákokból álló beáramlási hullám a tizenöt éves háború idején. Pécstől, Kalocsától és Szegedtől délre lévő területeken a javukra változott az etnikai összetétel. A magyarok rácoknak kezdtél nevezték őket. A Szerémségben, illetve a Száva és Duna közé eső, keleti részében, ekkorra már a szerbek voltak többségben. A 16. század végére Bácska déli és középső területeit már összefüggő szerb települések alkották.

Szlavóniában erősen megritkult a lakosság, a törökök igyekeztek új munkaerőt, adózókat telepíteni a területre, már a 16. század közepétől kezdődően. A törökök nagy számban telepítettek át ide horvátokat. Mindezek következtében a század végére egész Szlavóniát Horvátországnak kezdték hívni. A szlovének szintén a 16. században érkeztek Magyarország területére, őket a magyarok vendeknek kezdték nevezni. Számos szlovén kisebbség Nyugat-Magyarországon a a cisztercita rend és a Batthyány család birtokain telepedtek le. Felvidék északi és középső részeire szintén a 16. században indult meg szlovák beáramlás, de még csak szórványokban. Felvidék városainak nagy részét németek lakták többségében.

17. század

Ebben a században is csak becslések vannak a népességről és az etnikumról. A királyi Magyarország sűrűbben, míg a hódoltsági terület és Erdély ritkábban lakott területek voltak. A felvidéki nagyobb városokba zömmel magyar etnikumú lakosság telepedet le, ezzel elmagyarosítva a korábban többségében németek lakta városokat. Kassára, főleg szegediek, míg Nagyszombatra, főleg budai és pesti magyar etnikumúak települtek át. Felvidéken már erőteljesebb lett a szlovák bevándorlás. Szepes vármegye városai elszlovákosodtak, mint pl. Korompa, Gölnicbánya és Nagyszalók. A század végére kialakult egy etnikai határ a magyarok és a szlovákok között Pozsony, Nagyszombat, Léva, Rimaszombat és Kassa vonalánál.

A törökök kiűzése után a délszláv népek beáramlása tovább folytatódott Magyarország déli részeire. A század végén két nagyobb hullám indult meg, az első hullámban a szerbek az ország belső területein elszórtan telepedtek le, főleg Fejér és Tolna vármegyékben és környékén. A második hullámban a karlócai béke után, kb. 100-200 ezer szerb vándorolt be Magyarországra a magas török adók elől. A jelentős részük az ország déli részein telepedtek le, ahol az új törökellenes védelmi rendszerben vettek részt, míg egy kisebb szerb csoport kb. 37 ezer fő Buda és Pest környéki területeken telepedtek le, ahol szerb többségű települések jöttek létre, mint pl. Szentendre, Budakalász és Pomáz. A Habsburgok támogatták a menekült szerbek déli határra történő telepítését a határőrvidék megszervezése miatt. Somogy vármegyébe visszatelepültek a korábban elmenekült magyar lakosság, ezzel a szerb lakosság Baranya vármegye déli részébe települt át. A század végére kialakult a magyar-szerb etnikai határ Pécs, Baja, Szabadka és Szeged vonalánál. Az innen délre eső területeken a Duna-Tisza közén a szerbek határozottan többségbe kerültek. A szerbek mellett érkeztek még katolikus bosnyákok, és kisebb számban horvátok és cigányok. A Bácskában jelentős bosnyák létszám alakult ki a szerbek mellett. A bosnyákokat a magyarok bunyevácoknak nevezték. Megjelentek az első komolyabb ellentétek a magyar, szerb és a bosnyák lakosság között az eltérő életmódjuk és vallásuk miatt.

Erdélyben a háborúk okozta pusztítások miatt továbbra is ritkán lakott terület volt. Folytatódott a folyamatos román bevándorlás, Szilágy vármegyében 106 faluból 46 falu lett román többségű, Szatmár vármegyében a falvak fele román többségű lett, Kolozs vármegyében 112 magyar faluból 55 lett román. Erdély vármegyéinek a többségére ez az arány lett az általános. Észak-Erdély 317 falujából 177 lett román többségű (56%). A románok mellett érkeztek, görögök, örmények, ukránok és Bethlen Gábor habánokat telepített be, főleg Gyulafehérvár és környékre. De nem csak bevándorlás, hanem kivándorlás is jellemezte Erdélyt ebben a században. A magas adók és a katonai szolgálat elől vegyesen magyar, román és szász falvak menekültek ki Moldovába és a Havasalföldre. Az elvándorlás főleg a perem vármegyéket érintette, ezek közül is főleg Hunyad, Fogaras és Brassó vármegyéket. A század második felére Erdélyben a magyarok aránya 45-50%, a románoké 30-40% és a szászoké 10-15% között volt.

18. század

Spontán migráció indult meg az ország perem területeiről a belső területek felé. Erdélyből a románok tömegei vándoroltak beljebb a Partiumba és a Temesközbe. I. Lipót császár támogatta ezt a belső vándorlást, mivel a mezőgazdaságra alkalmas belső területek elnéptelenedtek, ezért a mezőgazdasággal foglalkozó népességet le kellett telepíteni. Mivel a belső migráció nem volt elegendő, illetve lassú folyamat volt, ezért Kollonich Lipót bíboros javaslatára megindult a német lakosság betelepítése az országba. Főleg svábokat telepítettek be, a Bánságba és a Dunántúl déli részeire, Tolna, Somogy és Baranya vármegyékbe. A Bánság, Szerémség és Szlavónia lakossága, ekkorra már szinte teljesen szerb, horvát és román nemzetiségű lett. A magyar ajkú lakosság ezekről a területekről szinte teljes egészében eltűnt. Claude Florimond de Mercy gróf a Bánság katonai kormányzója engedélyt kapott III. Károly magyar királytól a Bánság külföldiekkel történő betelepítéséhez. Mercy gróf német telepeseket és elzászi franciákat telepített be. A birtokos nemesség betelepítési akciókba fogtak, Dőry, Wallis, Zichy... stb., a nemességen belül a legnagyobb betelepítő Grassalkovich Antal volt, aki főleg németeket telepített be. A században három nagy német betelepítési hullám volt, főleg Svábföldről. A három hullám alatt kb. 150 ezer német érkezett az országba, főleg Bánságba, dél-Dunántúlra, Nyugat-Magyarország szélére, Buda és Pest környéki településekre. A század végére Tolnában és Baranyában a lakosság 67%-a, a Bácskában 44%-a volt német. A német etnikum zárt közösséget alkottak, és a kétnyelvűségük csupán a 19. század elején jelent meg, a második, harmadik generációtól.

1784-ben volt a Hóra-lázadás, az első vallási-etnikai alapú román parasztfelkelés az Erdélyi-középhegység területén. A magyar nemesség nem volt hajlandó Erdélyben életbe léptetni az Urbáriumot, ezért a román parasztság fellázadt. A lázadás alatt kb. 4000 fő erdélyi lakossal végeztek, főleg magyarokkal és szászokkal.

A század elején egy nagyobb cigány bevándorlási hullám elérte Magyarországot a Havasalföld felől. Először Mária Terézia kényszerítette letelepedésre a cigányokat, amit a hatóságok erőszakkal hajtottak végre. A cigányok fokozatosan áttértek a magyar nyelv használatára. Habsburg József főherceg rajongott a cigányokért, sok időt töltött velük és megtanult cigányul. A megismert cigányokat a saját birtokára telepítette le. A déli határőrvidéken katonáskodó szerb lakosság először követelt önálló szerb autonóm igazgatást maguknak, amit az 1791-es országgyűlés elutasított. II. Katalin orosz cárnő hívására tömegesen vándoroltak ki végül Oroszországba.

Az 1700-as évek végére a magyarság aránya 40-42%-ra esett vissza. Magyarország sok nemzetiségű országgá vált. A nemzetiségi ellentétek azonban még ekkor nem, majd csak a 19. században jelentek meg.http://real.mtak.hu/123939/1/KK--Nemzetis%C3%A9gek_MNL_OL_2020%20tan%C3%B6t..pdf

19. század