A Török Nagy Nemzetgyűlés (törökül: Türkiye Büyük Millet Meclisi, rövidítve TBMM; a köznyelvben gyakran egyszerűen Meclis, azaz „gyűlés”) Törökország egykamarás parlamentje, az ország egyetlen országos törvényhozó szerve. Székhelye Ankara. A hatályos török alkotmány szerint a törvényhozó hatalom a TBMM-é, és nem ruházható át. A parlament alkotmányos létszáma 600 képviselő, megbízatása öt év. A parlamenti és a köztársasági elnökválasztást az alkotmány szerint ugyanazon a napon tartják.
A TBMM képviseleti, törvényhozó és ellenőrző feladatokat lát el. 2018-ig parlamentáris rendszerben működött: a miniszterelnök vezette kormány a parlament bizalmától függött, a képviselők pedig bizalmi és bizalmatlansági eljárásokkal, interpellációval és kérdésekkel ellenőrizhették a végrehajtó hatalmat. A 2017-es alkotmánymódosítás 2018-as teljes hatálybalépésével elnöki rendszer jött létre. Megszűnt a miniszterelnöki tisztség, és vele együtt a parlamentnek felelős Minisztertanács is. A TBMM továbbra is törvényeket alkot, elfogadja a költségvetést, ellenőrzési eljárásokat indíthat és más közjogi döntéseket is hozhat. A kormány politikai felelősségéhez kapcsolódó korábbi eszközök – különösen a bizalmi és bizalmatlansági eljárások – azonban megszűntek.
A jelenlegi, 28. parlamenti ciklus a 2023. május 14-i választás után alakult meg. Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) ekkor 268, a Köztársasági Néppárt (CHP) 169, a Yeşiller ve Sol Gelecek Partisi 61 mandátumot szerzett. A Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) 50, az İYİ Parti 43, a Yeniden Refah Partisi 5, a Türkiye İşçi Partisi pedig 4 képviselői helyhez jutott. A ciklus során történt pártváltások és új pártok alapítása miatt az összetétel később jelentősen átalakult. A TBMM 2026. augusztus 24-i nyilvántartása 592 hivatalban lévő képviselőt tartott számon: 280-an az AKP, 91-en a Yeni Parti, 56-an a DEM Parti, 46-an az MHP, 44-en a CHP, 27-en pedig az İYİ Parti képviselői voltak.
A mai török parlament saját intézményi történetét 1920. április 23.-ától számítja. Ezen a napon, a török függetlenségi háború idején nyílt meg Ankarában az új nemzeti gyűlés. Az első TBMM törvényhozó és végrehajtó feladatokat is ellátott, elfogadta az 1921-es alkotmányt, 1922-ben eltörölte a szultánságot, a következő ciklus pedig jóváhagyta a lausanne-i békeszerződést, Ankarát fővárossá tette és 1923. október 29-én kikiáltotta a köztársaságot.
Története
Oszmán parlamenti előzmények
bélyegkép|balra|220px|Az első oszmán parlament megnyitása 1877-ben
Az Oszmán Birodalom első írott alkotmánya, az 1876. december 23-án kihirdetett Kanûn-ı Esâsî kétkamarás parlamentet hozott létre. Az általános gyűlés (Meclis-i Umumi) választott alsóháza a Meclis-i Mebusan, a szultán által kinevezett felsőháza pedig a Meclis-i Âyan volt. Az első parlament 1877. március 19-én nyílt meg. Az alkotmány parlamentet teremtett, de jelentős uralkodói hatásköröket is fenntartott: a törvénykezdeményezés korlátozott volt, a szultánt vétójog illette meg, és a minisztereket is ő nevezte ki.
II. Abdul-Hamid 1877. június 28-án feloszlatta az első alsóházat. A második parlament 1878 januárjában ült össze, működését azonban a szultán 1878. február 14-én határozatlan időre felfüggesztette. A parlamentáris élet 1908-ban indult újra. Az 1908 végén megválasztott képviselőház december 17-én kezdte meg működését. Az 1909-es alkotmánymódosítások szűkítették a szultán hatalmát, megerősítették a parlament törvényhozói szerepét, és a kormányt parlamenti felelősség alá helyezték.
Az első világháború és az Oszmán Birodalom veresége után az utolsó oszmán képviselőház 1920 januárjában ült össze Isztambulban. Elfogadta a Misak-ı Millî, vagyis a Nemzeti Eskü alapelveit. Az antant csapatai 1920. március 16-án megszállták Isztambult; több képviselőt letartóztattak, a parlament működése ellehetetlenült, majd áprilisban hivatalosan is feloszlott.
A nemzeti gyűlés megalakulása, 1920–1923
Mustafa Kemal pasa 1920. március 19-én körlevélben kezdeményezte egy rendkívüli hatáskörű nemzeti gyűlés összehívását Ankarában. A feloszlatott isztambuli képviselőház tagjait is arra hívták, hogy csatlakozzanak az új testülethez. Ankara már 1919 végétől a nemzeti ellenállási mozgalom egyik központja volt, és az isztambuli parlament megszűnése után innen szervezték a politikai és katonai ellenállást.
A gyűlés 1920. április 23-án nyílt meg. A megnyitó ülésen 115 képviselő tudott jelen lenni. A korelnök, Şerif Bey vezette az első ülést; Mustafa Kemalt másnap választották a gyűlés elnökévé. Az elnevezésről több változat is felmerült. Korabeli parlamenti források szerint a javaslatok között szerepelt a Meclis-i Müessesan, a Kurultay és a Meclis-i Kebir is; Mustafa Kemal a Türkiye Büyük Millet Meclisi elnevezést támogatta.
Az első TBMM a későbbi parlamentáris rendszernél jóval közvetlenebbül irányította a végrehajtást. A nemzeti szuverenitás elvén alapuló gyűlés a minisztereket saját tagjai közül választotta, és a törvényhozó, valamint a végrehajtó feladatok jelentős része ugyanabban a testületben összpontosult. Az 1921. január 20-án elfogadott Teşkilât-ı Esasiye Kanunu első cikke kimondta, hogy a szuverenitás feltétel nélkül a nemzeté. A rendszer a parlament elsődlegességére épült, ezért a szakirodalom gyakran gyűlési vagy konventkormányzati modellként írja le.
A Nemzetgyűlés a török függetlenségi háború alatt elfogadta az 1921-es alkotmányt és a későbbi török nemzeti himnuszt, 1921-ben főparancsnoki felhatalmazást adott Mustafa Kemalnak, 1922. november 1-jén pedig eltörölte a szultánságot. Az Oszmán Birodalom kormánya által 1920-ban aláírt Sèvres-i békeszerződés nem vált a függetlenségi háborút lezáró rendezés alapjává; az új török állam nemzetközi helyzetét az 1923-as Lausanne-i békeszerződés rendezte.
A második TBMM és a köztársaság kikiáltása
Az első ciklust 1923 tavaszán lezárták, majd új választást tartottak. A második TBMM 1923. augusztus 13-án kezdte meg működését. Rövid időn belül több, az új állam berendezkedését meghatározó döntést hozott. Augusztusban jóváhagyta a lausanne-i békeszerződést, október 13-án Ankarát tette meg fővárosnak, 1923. október 29-én pedig alkotmánymódosítással kikiáltotta a köztársaságot. Ugyanezen a napon Mustafa Kemalt köztársasági elnökké választották.
Az 1924. április 20-án elfogadott új alkotmány tartósabb közjogi keretet adott a köztársaságnak. A Nemzetgyűlés megtartotta központi helyét, de a végrehajtás mindennapi irányítását a köztársasági elnök és a Minisztertanács vette át. A kormány politikailag a parlamentnek felelt, és a Nemzetgyűlés megvonhatta tőle a bizalmat. A végrehajtó hatalom ugyanakkor nem oszlathatta fel saját döntésével a parlamentet.
Egypárti időszak és korai többpárti kísérletek
Az 1920-as évek közepétől a Köztársasági Néppárt és közvetlen elődje uralta a parlamenti politikát. Rövid többpárti kísérlet volt az 1924-ben létrejött Terakkiperver Cumhuriyet Fırkası és az 1930-ban megalakult Serbest Cumhuriyet Fırkası működése, de mindkét párt rövid időn belül megszűnt. A TBMM így az 1940-es évek közepéig ténylegesen egypárti politikai környezetben működött.
Az alkotmány és a választójog több lépésben változott. 1928-ban törölték az államvallásra vonatkozó rendelkezést. 1934. december 5-én a nők országos választójogot és választhatóságot kaptak; az 1935-ös választáson 17 női képviselőt választottak meg, majd egy 1936-os időközi választás után számuk 18-ra nőtt. 1937-ben az alkotmányba bekerültek a kemalizmus hat alapelveként számon tartott elvek: a republikanizmus, a nacionalizmus, a populizmus, a szekularizmus, az etatizmus és a reformizmus.
A többpártrendszer megszilárdulása
A második világháború után megindult az átmenet a tartós többpártrendszer felé. Nuri Demirağ 1945-ben létrehozta a Millî Kalkınma Partisit, majd 1946. január 7-én Celal Bayar, Adnan Menderes, Fuat Köprülü és Refik Koraltan megalapította a Demokrata Pártot. Az 1946. július 21-i választás a köztársaság első többpárti általános parlamenti választása volt. A választás szabályai és lebonyolítása azonban később komoly viták tárgyává vált: a szavazás nyílt, a szavazatszámlálás pedig nem a később bevezetett nyilvános ellenőrzés mellett zajlott. A CHP megtartotta nagy parlamenti többségét.
Az 1950-es választási törvény a titkos szavazás és a nyilvános számlálás elvére építette az eljárást. Az 1950. május 14-i választást a Demokrata Párt nyerte, és megtörtént a köztársaság első békés kormányváltása. A CHP ellenzékbe került, Adnan Menderes pedig miniszterelnök lett.
Az 1950-es évek parlamentáris rendszerének az 1960. május 27-i katonai hatalomátvétel vetett véget. A parlamentet feloszlatták, a törvényhozói hatásköröket ideiglenesen a Millî Birlik Komitesi, vagyis Nemzeti Egységbizottság gyakorolta.
Kétkamarás parlament, 1961–1980
Az 1961-es alkotmány kétkamarás törvényhozást hozott létre. A Török Nagy Nemzetgyűlést ekkor a 450 választott képviselőből álló Millet Meclisi és a Cumhuriyet Senatosu, vagyis Köztársasági Szenátus alkotta.
A szenátus 150 általános választással megválasztott tagja mellett 15 tagot a köztársasági elnök jelölt ki. További, úgynevezett természetes tagok választás nélkül kaptak mandátumot: közéjük tartoztak az 1960-as katonai hatalomátvétel Nemzeti Egységbizottságának meghatározott tagjai, valamint a volt köztársasági elnökök. A választott szenátorok hatéves megbízatást kaptak, és a választott tagság egyharmada kétévente megújult; a képviselőház tagjait négy évre választották.
A két kamara nem egyszerűen két azonos testület volt. A jogalkotásban mindkettő részt vett, de az 1961-es alkotmány eltérő feladatokat és eljárási súlyt is rendelt hozzájuk. A rendszerben a parlament mellett erősebb alkotmányos ellensúlyok jelentek meg: létrejött a török Alkotmánybíróság, és megerősödött az igazságszolgáltatás intézményi elkülönülése.
Az 1970-es évek politikai instabilitása, rövid életű kormányai és növekvő politikai erőszaka után 1980. szeptember 12-én újabb katonai hatalomátvétel történt. A parlamentet ismét feloszlatták, a kétkamarás szerkezet pedig nem állt helyre.
Az 1982-es alkotmány és az egykamarás parlament helyreállítása
Az 1982-es alkotmány ismét egykamarás parlamentet hozott létre. Eredeti szövege 400 képviselőt írt elő. A létszámot később 450-re, 1995-ben pedig 550-re emelték. Az alkotmány átmeneti rendelkezései alapján 1983. november 6-án parlamenti választást tartottak; az új TBMM november 24-én ült össze, elnökségét decemberben választotta meg. Ezzel lezárult a katonai Nemzetbiztonsági Tanács közvetlen törvényhozói időszaka.
Az 1983-as választást Turgut Özal Anyaország Pártja (ANAP) nyerte meg. A parlamenti politika a következő években fokozatosan ismét többpárti versennyé alakult. Az 1990-es években gyakoriak voltak a koalíciós kormányok, és a parlamenti többségek többször átrendeződtek.
A fegyveres erők politikai befolyása ugyanakkor a civil parlamentáris rendszer helyreállítása után is jelentős maradt. 1997. február 28-án a Nemzetbiztonsági Tanács olyan döntéseket fogadott el, amelyek végrehajtását a Necmettin Erbakan vezette kormánytól várta. Az eseménysort a török politikai közbeszédben gyakran „posztmodern puccsnak” nevezik. Erbakan 1997 júniusában lemondott miniszterelnöki tisztségéről.
Az AKP-korszak kezdete és a 2007-es alkotmányos válság
A 2002. november 3-i választás új korszakot nyitott a parlamenti erőviszonyokban. A Recep Tayyip Erdoğan körül létrejött Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 34,28%-os eredménnyel 363 mandátumot szerzett, a Köztársasági Néppárt pedig 178-at; kilenc független képviselő is bejutott. A 10%-os országos küszöb miatt az addigi parlamenti pártok közül több nem szerzett mandátumot, és 1987 óta először alakult ismét egypárti kormány.