Sajóudvarhely (románul Șieu-Odorhei, németül Dienesdorf, szász nyelven Dînesdref) falu Romániában, Erdélyben, Beszterce-Naszód megyében.
Fekvése Bethlentől 9 km-re délkeletre, a Sajó bal partján, sík területen fekszik. A község 5116 hektáros területének 34%-a szántóföld, 24%-a legelő, 17%-a erdő és 10%-a rét.
Közigazgatásilag Belső-Szolnok vármegyéhez tartozott. 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye Dés székhelyű Bethleni járásához csatolták. A második világháború után Beszterce-Naszód megye része.
Története Nevét a Sajó-menti fekvéséről és az Apaffyak, Bethlenek, Somkerekiek nemzetségéből (Becsegregor) származó, a 13. században élt, itt udvarházzal rendelkező Dénesről kapta. 1263-ban Drauchvduarhel ('Darócudvarhely') 1329-ben Uduorhel, 1345-ben Dyenuswduarhely ('Dénesudvarhely') alakban említették. 1485-ben Wdwarhel, 1587-ben Udvarhely, 1830-ban Sajó-Udvarhely; románul Odorhely.
1304-ben Dénes, halála és már nem élő fiai, Dénes és Bertalan után a Somkereki családé lett. 1329-ben per folytán Apafi András lemondott a birtokról a Somkerekiek javára, megtartva magának egy malmot a Sajón. 1392-ben az utódok között 3 részre oszlott a birtok: Virágosberki Becse fia István, Nemegyei Mihály fia János és Somkereki Gilét fiaitól (László, Miklós, András) származó unokák (János és Antal és Márton) között. 1485-ben birtokosként jegyzik Udvarhelyi Ficsór Pétert. 1505-ben Somkereki Erdélyi János gyermektelen lévén, felesége, Petronella halála után az Erdélyi családra hagyta birtokát.
Az Erdélyi-birtokok további sorsa végigkövethető a 17. században is II. Rákóczi György jóváhagyásával, a fejedelem más birtokadományozásai mellett. 1658. márc. 26-án Barcsay Ákos nemességre emelt itteni szabadosokká vált jobbágyokat (Sajóudvarhelyi Vargha András és fiait). 17. században itteni birtokos: gyulai Farkas Ferenc neje Székely Borbála, bálványosváraljai Szabó György és Varga családok, Korlátovics György, Csáky Istvánné Mindszenty Krisztina, Váraljai György, Litterati Péter, Pocsalyi Nagy György, Fejér Kata. 1658-ban említés tanúskodik gr. Csáky István 9 adófizető jobbágyáról. 19. században a Szénássy leszármazottak, Szántai Ferenc, Murányi Borbála (Kádár Elekné), Fekete Sámuel (13 telek), gr. Kemény Sámuel és Bethlen Katalin (13 telek), Halmágyi Imre, Vinter Ferenc, Csabai Miklós és Cserényi Zsuzsánna, Vinter Mihály, Kovács János, Murányi Sándor, Vinter Mihály, br. Bornemissza József, az Erdélyi leszármazottak, köztük Ziska, Balog, Budai, Halmágyi és a Bardocz család neve tűnik fel a dokumentumokban. 1866-ban nemesi jogú birtokosként jelölték a következőket: Balog Mihály és Lázár, Makó Sándor, Bőd Károly, Szabó András, Galaczi János, Gáli Tamás, Winter Ádám, József és Ferenc, Kupsa Juon, Burján István, Öregdi István, Budai András és Benkő Sámuel. 1898-ban gróf Klebelsberg Zdenkot (Löwenthalné után a Korlátovics és a gr. Kemény-féle birtok), Desbordes Ágostont (fricsi Fekete-birtok), Balog Lázárt és br. Mattencloit Jánost (Kemény-féle birtok vette gr. Klebelsberg Zdenkótól).Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye Monographiája. VI. Dés,1903., 47-56. p.
1600 első három éve alatt Basta Erdély teljes magyarságát és protestáns egyházát kegyetlenül megtépázta, kiirtotta. 1602-ben Basta serege a Sajó-mentét se kímélte. Kifosztotta, megcsonkította vagy lemészároltatta őket, a menekülési jogot kapott nemesekkel együtt.Ld. Medgyesi Lajos: Protestans egyházaink enyészése, s okai az erdélyi vármegyékben. In: Erdélyi Protestáns Közlöny. 1871/55-56 p. A dési, széki és sajói egyházmegyében csak az a 10–12 település maradt meg, ahol el tudtak bújni a hegyekbe. A kuruc-labanc csatározások periódusa után a megapadt magyar települések jövevényekkel kezdtek feltelni, és megkezdődtek az áttérítések az elszegényedett falvakban.
A 18. századi hanyatlásból az erdélyi református egyház nem tudott kilépni 1791-ig, míg II. Leopold törvénybe nem foglalta az ország politikai és vallásos szabadságát. Ekkor a helybeli birtokosok új lendülettel kezdtek hozzá az építéshez egyházi és világi téren.
Az eredetileg magyarlakta község a 19. század végén a történelem viharában megapadt, a magyarság alig képezte a lakosság negyedét. Az elsokasodott, szegényes öltözetű bevándorlók földműveléssel foglalkoztak. 1822-ben határát első osztályúnak ítélték. A Sajó mentén kukoricát termesztettek. Talaját gyümölcstermesztésre nem tartották alkalmasnak. Szőlőt nem műveltek. Állatot tartottak. Itatója két kis tó mellett a Sajó volt, amelynek négy kerekű malma a br. Mattencloit János tulajdonában volt.
A település kő udvarházain kívül a lakó- és a gazdasági épületek fából készültek és zsindellyel fedték.
1838 után telepedett le itt a franciaországi Desbordes család és szőlőtermesztéssel kezdtek foglalkozni.
A 19. században csendőrség, a 20. században malom (Appel Jenő tulajdonában), téglagyár, olajprés (bodoki és szőkefalvi Fodor Vilmos birtokosé), gyapjúfésülő is működött a településen.
1946-ban az egyetlen, 1944 után a faluban maradt magyar birtokos, ifj. Fodor Vilmos vezette be a településbe a villanyvilágítást.
A határában található a fricsi Fekete, Bardocz, Korlátovics családnak díszes temetkező helye, kriptája, a Poderej/Pados hely és a Várhegy, ahol egykor az erődített udvarház állt, és ahonnan a település a nevét kapta. Pusztabrétének nevezik azt a részt, ahol egykor Bréte feküdt. Bréta lakosainak nagy része 1600-ban Szászbrétére költözött. 1763-ban már lakatlan volt és Sajóudvarhelyhez tartozott.
A Sajóudvarhelyi Református Egyházközség bélyegkép|A sajóudvarhelyi templom
Története Templomáról a kezdeti időkből nincsenek okleveles adatok. Stíluselemei alapján a román kori templomok közé sorolják. Az eredetileg félköríves templom építtetője a Becse Gergely nemzetség volt. Tudjuk, hogy 1407-ben Somkereki Geleth fia, László bíborszínű, kamuka takaróból készített miseruhát ajándékozott a templomnak.Ld. Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága. 212. p.
A reformáció után a 16. században unitárius anyaegyházközség volt. A Széki Egyházmegye 1622-ben kezdődő protokollumában nyoma van, hogy református esperes tartott itt vizsgálatot 1644-ben. Ekkor Somkerék és Bréte (ma: Magyarberéte) Sajóudvarhely leányegyházaként van számon tartva. A vagyonösszeírásban az egy harangos kőtemplom mellett a klenódiumokat és a lelkész használatára bocsátott gazdasági területeket jegyezték fel.
1688-ban 113 református lélekből 50 férfit tartottak nyilván. 1766-ban pedig 62 férfit és 54 asszonyt.
Az Anyakönyvet 1783 óta vezetik; az 1887-beli Névkönyv szerint keresztelési, esketési, temetési anyakönyvei 1793-tól kezdődnek.
1810-ben Fekete Sámuel az itteni malmának szombati vámját az eklézsiának és a gyülekezetgondozó lelkésznek adományozta. 1830-ban a birtokosok (br. Kemény Sámuelné, fricsi Fekete Sámuel, Cserényi Zsuzsánna, Halmágyiak, Vinter Ferenc és Mihály, Kovács Dániel, Szántai Ferenc) megállapították a lelkipásztori fizetést, amelyhez a lakosok is hozzájárultak adományaikkal. Br. Löwenthal Sámuelné a gróf Kemény Sámuel utóda még kiszolgáltatta az uradalmi javadalmazást, de örököse gr. Klebelsberg Zdenkó megtagadta, és emiatt pereskedés folyt.
Temploma bélyegkép|A sajóudvarhelyi református templom domborműve Az egyszerű templom szentélye egyenes záródású. Boltozata és támpillérei 18. századiak. A 13. század második felében épülhetett ciszterci hatás alatt. Román kori elemeiből megmaradtak a falak, és a szentély déli falának peremén a román kori fríz, amelynek íve szépen faragott kettős levélsorú gyámköveken fekszik.
15. századi, gótikus kor alkotásai az ablakok és a kettős nyilatú, kötélfonást utánzó faragással szegélyezett szentségfülke, amely a szokástól eltérően, a déli falban található. Ezek mellett az északi kapu is, amelyet Debreczeni László tárt fel az 1928-ban kapott Erdélyi Református Egyházkerületi megbizatása után.
A kapu fölötti, primitív faragású és elnagyolt dombormű Erdély legrégibb szobrászati alkotása. Minden bizonnyal a román stílus felbomlásának korából származik. Alakjai aránytalanok. A dombormű két gyalogos küzdelmét ábrázolja egy sárkányszerű szörnyeteggel. A művészettörténészek a sárkánnyal viaskodó Szent Mihály őrangyalt vélték felfedezni benne. Arra következtettek, hogy Szent Mihály lehetett a templom védőszentje. Bak Áron figyelembe véve a ciszterciek szigorú felfogását, megvizsgálva a Biblia Mihály és sárkány viaskodását a Jelenések könyvében (Jel 12,3-10) és a deuterokanonikus könyvekben leírtak alapján, kizárja ezt. Dániel próféta könyvét tanulmányozva valószínűbbnek tartja a Dán 10-ben leírtak ábrázolását.Ld. Bak Áron: Mit ábrázol az sajóudvarhelyi dombormű? [A Református Szemle, 1986/35–40. oldalain megjelent művészettörténeti tanulmány átdolgozott változata] Tart.: Német összefoglalás. In: Református Szemle, 2006/332–339. p.
1800-as években a templom romlásnak indul, 1847-ben pedig a teljes pusztulásáról számolnak be, fedél nélkül maradt, de falai és szentélyének párkánydíszei megmaradtak. 1845-ben a templom romos állapotban volt, 1847-ben teljesen lepusztult. 1859-ben Bőd Károlynak köszönhetően megkezdődött az újjáépítése. A templom 1862-ben folyamatos építés alatt állt.
1891-es vagyonösszeírásban Csejdi István lelkipásztor 2 harangot említ, „mely e vidéken legszebb összhangzású”.
1969-ben Kós Károly és Debreczeni László felügyelete alatt a műemléképületet zsindely helyett pléhvel fedték, és feltárták a kapu előtti tatárjáráskori tömegsírt is.
2002-ben Molnár Helén lelkész szolgálata alatt megkezdődött a templom teljes felújítása. A hajó első vakolatrétegen talált égésnyomok alapján következtettek egykori tűzvészre. 2003-ban sikerült feltárni azt a 16. századi erezetmintát a szószékkel szemben, a déli falon a diadalív mellett, amit tévesen Jézus és tanítványai-ábrázolásnak véltek. 2005-ben kicserélték a korhadt szarufákat és födémgerendákat. Megújították a fatorony korhadt elemeit. 2006-ban Pap Géza püspök szentelte újra a templomot.
Az egyházközség klenódiumai 17-18. századiak. Az adományozók között található Apaffy Anna, Kemény Karolin, Fekete Sámuel és felesége Toldalagi Kata, Cserényi Zsuzsa, Molnár István, Vitéz Ferenc, Bardocz Elek.
Lelkészei bélyegkép|129x129px|Köpeczi Sebestyén József: Sajóudvarhelyi templom. In Lukinich Imre: A bethleni Bethlen család története. Budapest, 1927. 547. p.