Lecce (IPA: [ˈlettʃe] , salentói dialektusban Lècce, grikóul Luppìu, latinul Lupiae) város és község (olaszul comune) Dél-Olaszország Puglia régiójában, a Salentói-félsziget közepén, az azonos nevű megye székhelye. A számos barokk épület által meghatározott egységes városképének köszönhetően a „Dél Firenzéjének” is nevezik. A várost közel kétezer éve a messzápok alapították. A rómaiak idején Lupiae néven a birodalom egyik virágzó városa volt, ekkor épült meg kikötője is a mai San Cataldo tengerparti település területén. A Nyugatrómai Birodalom bukása után jelentősége csökkent, vezető szerepét a régióban Otranto vette át. Virágkorát a 17. században élte, amikor a város feletti hatalmat a helyi püspökök gyakorolták. Ekkor épültek fel impozáns barokk építményei. A Terra d’Otranto székhelye lett, majd a 19. század elejétől Lecce megye központja. A város fő exportterméke az úgynevezett leccei mészkő, amely puha és könnyen megmunkálható.
Fekvése bélyegkép|balra|200px|Lecce légi felvételen Lecce a Salentói-félsziget északi részén fekszik, az Adriai-tenger partjától néhány kilométerre, sík vidéken, amelynek neve tavoliere di Lecce. Északról a Murgia-fennsík határolja, délen pedig a Serre Salentine. A vidék geológiájára a vastag mészkőrétegek jellemzők, amelyekben számos karsztforma alakult ki. Hasonló módon vájt utat magának a város alatt az Idume folyó, amely a középkor során fontos vízforrás volt. A vidéken hiányoznak a felszíni folyóvizek, az édesvízellátást elsősorban kutak biztosítják.
Geológiája Salento területe a mezozoikum végén alakult ki a jura–kréta időszak határán, 98–65 millió évvel ezelőtt. A vidék egy kontinentális platform volt, amelyre vastag mészkőrétegek rakódtak le. Az altamurai mészkőréteg 65 millió éves. A kréta végén, a paleocén elején Puglia vidéke, így a Salentói-félsziget is kiemelkedett. A miocénig szárazföld volt, csak egyes részeit (különösen Puglia északnyugati részét) árasztotta el ismét a tengervíz. A miocént követő időszakban, 24–5 millió évvel ezelőtt Salento vidéke ismét víz alá került, s ekkor újabb mészkőrétegek rakódtak le, a leccei mészkő (pietra leccese). A terület a negyedidőszakban vált ismét szárazfölddé.
Éghajlata A városnak tipikus mediterrán éghajlata van, enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék a téli hónapokban hullik. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszer szerint a C osztályba sorolható.
Történelme Alapítása Lecce városának története több mint 24 évszázadra nyúlik vissza. A város ókori történetével az 1900-as évek elején kezdett el foglalkozni a helyi egyetem urbanisztikai kara, miután a Banca d’Italia székhelyének építésekor a történelmi belvárosban számos értékes ókori lelet került napvilágra. Az ezt követő évtizedekben a mai város által eltemetett ókori település számos egyéb épületét sikerült feltárni és konzerválni.
A hagyományok szerint a várost a legendás salentói király, Mallenius alapította még a trójai háború előtt, i. e. 1200-ban. Egy másik legenda szerint Liktiusz Idomeneusz, Minósz unokája alapította, miután a trójai háború után menekülni kényszerült. Szintén a hagyományok említik, hogy a mai Lecce elődjét egy időben alapították az azóta elpusztult Rudiae városával. A két várost állítólag egy földalatti folyosó kötötte össze. A helyi legendák összeszövődéséből alakult ki az a feltételezés, hogy Mallenius lánya, Euippa, feleségül ment a menekülő Idomeneuszhoz, és ezáltal a Salentói-félszigetet benépesítő két törzs egyesült: így jött létre a japigo–messzáp törzs. A legendák Szübarisza az i. e. 6–4. századokban kétségkívül a vidék legjelentősebb és leggazdagabb települése volt.
A régészeti leletek tanúsága szerint a várost Szübarisz névenNem összetévesztendő a calabriai Szübarisz romvárossal. az illír eredetű messzápok alapították az i. e. 6. század végén, két másik közeli várossal együtt: CavallinoCavallino ókori neve nem ismert. valamint Rudiae.Romváros a Lecce melletti San Pietro in Lama területén. A régészek a város alapítását a védőfalak megépítéséhez kötik, hiszen ezek a legrégebbi leletek, amelyeket sikerült feltárni. A várost három kilométer hosszan vették körbe a helyenként 5 méter széles falak, s ezek alapjaira épültek a későbbiekben az újabb védművek. Ugyanebből az időszakból származik 250 feltárt sírkamra is. A városnak ebben az időszakban a messzáp építkezési szokásokra jellemző girbegurba utcahálózata volt. A falakon belül jelentős területeket szenteltek a mezőgazdaságnak, sőt a városfalakon belül temetkeztek is. Az egyik legértékesebb sírkamra az i. e. 4. és 2. század között használt Palmieri-hipogeum, amelynek vizsgálata során fény derült a városi lakosság szokásainak változására az évszázadok során.
A rómaiak fennhatósága alatt 200px|bélyeg|A kastély udvara
Lecce valószínűleg egy kisebb, jelentéktelenebb település volt Apulia déli részén, és amely Rudiae városától függött. Igazi jelentőségre az i. e. 3. században tett szert, egy időben a rómaiak megjelenésével Apuliában. Az i. e. 3. században a rómaiak hódították meg és nevezték át Lupiae névre. Ez azonban nem teljesen bizonyos, hiszen míg Sztrabón és Ptolemaiosz ezen a néven említi, addig idősebb Plinius és a Tabula Peutingeriana Lupia néven. A szó valószínűleg a latin lupus szóból származik, amelynek jelentése farkas. Másik nyelvészeti magyarázat szerint a lup szóból, azaz egy mediterrán madár nevéből ered, illetve a szintén latin eredetű leu(p) szótőből, aminek jelentése sár. A legelfogadottabb változat a farkas szóból származtatja a város nevét, erre utal a város címere is, amelyen farkas látható egy fa tövében. A régészeti vizsgálatok kimutatták, hogy a város jelentős változásokon esett át az i. e. 2 században, hasonlóképpen a romanizált Brundisiumhoz és Canusiumhoz. Ennek egyik legszembetűnőbb bizonyítéka a sírkamrák és temetkezési helyek áthelyezése a városfalakon kívülre, valamint a mezőgazdasági monokultúrák megjelenése (olívaolaj, bor) a többi római városhoz hasonlóan; és nem utolsósorban a latin nyelv meghonosodása.
A messzáp város kezdetben katonai állomás volt (statium militium), majd municipiumi rangra emelték, és legvégül colonia lett. Fejlődése az i. e. 1. században kapott új lendületet, miután a rómaiaknak sikerült a polgárháborúk után teljesen ellenőrzésük alá vonni Apuliát. Kezdetben egy négyfős tanács (quadrumvirátus) vezetése alatt állt, majd a colonia rangra való emelésével kettős vezetése (duumvirátus) lett.
A város életében jelentős esemény volt Octavianus látogatása. Valószínűleg ez volt az az alkalom, amelynek során a leendő császár elnyerte a messzáp arisztokrácia barátságát és jövőbeni támogatását. E látogatást követően került a sor a Salentói-félsziget új közigazgatási felosztására, amivel Lecce vezető pozíciója a térségben megerősödött.
Traianus császár idején épült meg a Brundisiumot Hydruntummal összekötő Via Traiana Calabra, amelynek Lupiae fontos állomása volt. Az út Brundisiumban találkozott a Via Appiával, így létrejött az összeköttetés Salento és Róma között. Hadrianus császár uralkodása alatt épült meg a város amfiteátruma és színháza, valamint a várostól keletre, a mai San Cataldo település helyén a kikötő, a Porto Hadrianum. A város fejlesztésében jelentős szerepe volt Marcus Aureliusnak, aki sokat tett a kereskedelem és a kulturális élet fejlesztéséért. A kereszténység Nero uralkodása idején terjedt el a városban, Szent Orontius mártír püspöknek köszönhetően. A kereszténység elterjedésének üteméről nincsenek pontos adatok, az első írásos emlékek a 6. századból származnak, amikor már püspöki székhely volt. A városban nem maradtak fenn ókeresztény emlékek, noha I. Gergely pápa leveleiben említést tesz a városról, mint ami jelentős keresztény központ Apuliában Brindisi, Gallipoli, Taranto és Otranto mellett.
A város a középkorban A Nyugatrómai Birodalom bukása után, a görög-gót háborúk során a várost 549-ben Totila keleti gót király csapatai fosztották ki. Ezen kívül a város még több alkalommal is áldozatul esett a barbárok pusztításainak, és ez a lakosság számának jelentős csökkenésében is megmutatkozott. Ekkoriban a város területe az amfiteátrum környékére szorítkozott. Lecce ebben az időszakban fontos püspökség volt. 553-ban Venanzio püspök Konstantinápolyba utazott, hogy aláírja a háromcikkely-vitában a Constitutumot. Negyven évvel később a püspöki szék megüresedett, új püspököt azonban csak fél évezreddel később, 1057-ben neveztek ki ismét. A város feletti uralomért évszázadokon át harcoltak a bizánciak, az arabok és a longobárdok, de a város végül több mint ötszáz esztendőig a Bizánci Birodalom része maradt. A Bizánci Birodalom hamar visszafoglalta elveszített területeit Apuliában is, és megerősítette a régió védelmét, azonban Lecce hátrányára a bizánciak elsősorban a tengerparti kikötőket részesítették előnyben, így a város népesség és gazdaság szempontjából alulmaradt Otrantóhoz, Gallipolihoz és Tarantóhoz képest. A város túlélésében valószínűleg szerepet játszott, hogy a korábban idetelepített hivatalok továbbra is itt maradtak. A bizánciaknak köszönhetően honosodtak meg a vidéken a görög hagyományok és indult virágzásnak a kulturális és vallási élet.
A Leccei Grófság 200px|bélyegkép|A Brienne család címere A 10. században Apulia a Bizánci Birodalom egyik peremterületévé vált, miután az északról érkező normannok fokozatosan hódították meg a dél-itáliai területeket Nápolytól Szicíliáig. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban Lecce gazdasági jelentősége elenyésző volt a tengerparti városokhoz képest, stratégiai jelentősége hadászati szempontból azonban mégis volt. 1046-ban Leccét a mai Oroszország területéről érkező varég zsoldosok foglalták vissza Giovanni Raphael katapán vezetésével. Ez azt jelenti, hogy a város már korábban a normannok kezébe került. Robert Guiscard normann csapatai 1053-ban foglalták el véglegesen, és megalapították a Leccei Grófságot, amelynek első ura Goffredo, Conversano grófja lett. Ezt követően Lecce ismét fejlődésnek indult, miután a normannok egész királyságukban nagyszabású építkezéseket indítottak el. Leccét kiemelt városként kezelték Otrantóval szemben, amely abban az időben a legjelentősebb város volt a Salentói-félszigeten, hiszen ez utóbbi sokkal inkább kötődött korábbi, bizánci uraihoz. Leccei történészek feltételezik, hogy a szomszédos nagyobb településekhez hasonlóan a normannok Leccében is építettek egy erődöt, habár ennek nyomai még nem kerültek elő. Egy másik elmélet szerint a normannok az ókori amfiteátrumot alakították át erőddé és grófi palotává. Ennek az elméletnek, amely egyben városi hagyomány is, ellentmond Guidone Geographica című, 1119-ben megjelent műve, amelyben arról ír, hogy az ókori amfiteátrum helyén egy nyomornegyed állt. A normannok alatt a városi vallási élet is fellendült, templomok épültek és ismét kineveztek püspököt. A városi lakosság különösen II. Roger uralkodása után nőtt meg jelentősen, ehhez részben hozzájárult az is, hogy a város körüli kisebb falvak lakossága a falakon belülre telepedett át a rendszeres kalóz és szaracén betörések elől. A városban született II. Roger szicíliai király unokája, Tankréd, aki később a szicíliai királyi cím mellett a leccei grófi címet is viselte. Ő építtette a város két fontos templomát, a San Nicolòt és a San Cataldót. A grófságba bencés szerzeteseket telepítettek be, és ezáltal Lecce vált a normann politikai és vallási élet központjává, a még többnyire bizánci fennhatóság alatt álló Dél-Itáliában.
Tankréd konstantinápolyi száműzetése alatt a leccei grófi címet a Stauf-házból származó VI. Henrik birtokolta. A Stauf-uralom idején épült meg a város egyik legjelentősebb épülete, a vár (Castello). 1200-ban a leccei grófi címet Gauthier de Candie, Brienne grófja szerezte meg, miután házasságot kötött Tankréd lányával, Elvira Maria Albinával. Mindössze öt év után a cím ismét a Staufeneké lett (II. Frigyes és Manfréd). Az Anjou-ház (Capeting) trónra kerülésével a Nápolyi Királyságban, 1266-ban, a Leccei Grófság ismét a Brienne-család tulajdonába került.