A csíkos gnú (Connochaetes taurinus) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó faj.

Ez az állat a nagyobb testű antilopok közé tartozik, és egyike a két gnúfajnak, a másik a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou). A csíkos gnúnak öt alfaját ismerik el. Ennek a széles vállú antilopnak izmos testfelépítése, erőteljes elülső megjelenése és jellegzetes pofája van. A kis csíkos gnú drapp-barna színűen születik; növekedése során egyre sötétebbé válik, mígnem két hónapos korára eléri a felnőttek színezetét. A felnőtt állat színezete a palaszürkétől kékesszürkéig és a világosszürkéig, valamint szürkésbarnáig változik. Úgy a bikának, mint a tehénnek nagy, görbített szarva van.

A csíkos gnú növényevő állat, mely főleg a rövidebb füvekkel táplálkozik. Laza csordákba verődik. Vándorlásai során gyorsan mozog és mindig éber. A szaporodási időszaka az esős évszak végén kezdődik. A tehén körülbelül nyolc és fél hónapos vemhesség után, évente általában egy borjúnak ad életet. A kis gnúborjú körülbelül 8 hónapig marad az anyja mellett, aztán egy fiatalokból álló csordához csatlakozik. Ez az állat azokat az élőhelyeket kedveli, ahol a füvek rövidek, és néhol Vachellia és egyéb efféle fákból álló ligetek vannak. Elkerüli a túl nedves és a túlságosan száraz helyeket. Emiatt Afrika keleti és déli részei megfelelők számára; ezeken az élőhelyeken nagy számban fordul elő. A jól ismert, nagy távú csíkos gnú vándorlásokon csak három állomány vesz részt. Ezek a vándorutak az esőzésekhez és a füvek növekedéséhez vannak időzítve. Az élőhelyeiken lévő vulkanikus talajokon növő tápdús füvek tökéletesek a gnúborjak felneveléséhez.

A szóban forgó antilop ezekben az országokban őshonos: Angola, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Mozambik, Szváziföld, Tanzánia, Zambia és Zimbabwe. Manapság kihalt Malawi területéről; azonban sikeresen visszatelepítették Namíbiába. Elterjedésének déli határát az Oranje folyó, míg nyugati határát a Viktória-tó és a Kenya-hegy képezik. Az antilopok között ez egy széles körben elterjedt faj; számos vadászparkba, magánrezervátumba és farmba betelepítették. Mivel nagy területeken, nagy számban fordul elő, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Nem fenyegetett fajként tartja számon. Becslések szerint a világszintű állománya 2017-ben 1,5 millió példányból állt, és az állományok stabilak voltak.

Rendszertani besorolása és neve bélyegkép|balra|200px|William John Burchell, aki elsőként írta le, illetve nevezte meg ezt az antilopot

Ezt az állatot először 1824-ben William John Burchell angol természettudós írta le, illetve nevezte meg Connochaetes taurinus névvel. Ennek az állatnak a legközelebbi rokona és a gnú (Connochaetes) emlősnem másik faja, a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou). A Connochaetes megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejtése: kónnosz) = „szakáll”, és χαίτη (kiejtése: khaítē) = „lógó haj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre. Az állat faji szintű neve, a taurinus szintén görög eredetű; tauros = „bika”, „ökör”. A csíkos gnút néha kék gnúnak is nevezik; a kék megnevezés az állat kék árnyalatú színéből származik, míg a csíkos megnevezés a sörényét képező, hosszú, lógó szőrökről kapta, melyek hozzájárulnak a csíkozott hatású megjelenéséhez. A „gnú” név, amelyen ezt az állatot világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai khoikhoi nyelvből származik, és ennek a fajnak a nevét jelenti.

Habár a csíkos gnút és a fehérfarkú gnút manapság ugyanabba a nembe helyezik, a szóban forgó állat régebben a Gorgon emlősnembe volt besorolva. Hogy jobban megértsék a gnúfajok rokonsági kapcsolatait, illetve a kifejlődésüket, a kutatók mitózisos kromoszómás- és mitokondriális DNS-vizsgálatokat végeztek rajtuk. Ebből kitudódott, hogy a két állatnak közelebbi törzsfejlődés (philogenesis) rokonsági kapcsolatai vannak, és a két faj körülbelül csak egy millió éve vált szét.

Genetikája és evolúciója A csíkos gnú kromoszómáinak diploid száma 58. A kutatók egyaránt tanulmányozták bikák és tehenek kromoszómáit is. A tehenek esetében egy pár nagy méretű szubmetacentrikus kromoszóma kivételével az összes többi acrocentrikus. A bikák kromoszómáinak esetében metafázisos kutatásokat végeztek; a tudósok ebből megtudták, hogy a bikáknak nagy szubmetacentrikus kromoszómái vannak, egyébként a többi a tehenekéhez hasonlóan acrocentrikus. Az X-kromoszóma nagy acrocentrikus, míg az Y-kromoszóma nagyon apró.

A legelső, gnúra emlékeztető állat körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg. A két mai faj körülbelül egymillió éve, a pleisztocén közepén, vagy vége felé válhatott szét. A fosszilis leletek azt mutatják, hogy az úgynevezett Cradle of Humankindnál (Az emberiség bölcsőjénél) a csíkos gnú elterjedt volt. Szintén a kövületekből azt is megtudtuk, hogy régebben ez az állat Elandsfontein, Cornelia és Florisbad területeken is jelen volt.

Hibridek Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természetben történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott, vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik. A hibrid példány az öszvértől eltérően általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban – wormian csontok – nyilvánulnak meg. A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).

Előfordulása bélyegkép|balra|200px|Hatalmas vándorlócsorda a Serengeti Nemzeti Parkban

A csíkos gnú őshonos állat Kenya, Tanzánia, Botswana, Zambia, Zimbabwe, Mozambik, a Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld és Angola területein. Malawiból kiirtották, azonban Namíbiába sikeresen visszatelepítették.

Ez az állat főleg a nem túl nedves és nem túl száraz, rövid füvű szavannákat kedveli. A Vachellia ligeterdők is fontosak számára, bár nem létszükségesek. Az efféle élőhelyek főleg Afrika keleti és déli részein találhatók; emiatt él itt a csíkos gnú. A Vachelliák mellett a Brachystegia és a Combretum nemzetségbeli ligeterdők is otthont adhatnak ennek az antilopnak. Az olyan félsivatagos területeket is megtűri, ahol legalább 15-25 kilométeres távolságban van legalább egy itatóhely. Elterjedésének déli határát az Oranje folyó, míg nyugati határát a Viktória-tó és a Kenya-hegy képezik. A hegyvidékeket és a mérsékelt övi legelőket kerüli. Csak igen ritkán található meg 1800-2100 méter tengerszint feletti magasságokban. A zambiai Luangwa mente kivételével, ahol egy kisebb Cookson-gnú állomány él, ez az antilopfaj a mocsarakat is elkerüli. A sűrűbb erdőket sem kedveli.

A nagy gnúvándorlásokon csak három állomány vesz részt. Ezek a nagy távú vándorutak az évszakok változásához és a füvek növekedéséhez vannak időzítve; hiszen a borjak felneveléséhez a legtáplálóbb füvekre van szüksége a teheneknek. A vándorlás elindítása évről évre változhat; az adott év időjárásának megfelelően. Az esős évszak végén a csordák elindulnak a száraz időszak alatt töltött helyekre; mikor aztán hónapok múlva újból esni kezd, a csordák visszaindulnak az előbbi élőhelyeikre. Mivel a mozgócsordáknak a helyhez ragaszkodó csordákkal szemben az év során többször jut zsenge fű, nagyobb példányszámban vannak. Körülbelül 100 évvel ezelőtt sokkal több mozgócsorda, illetve vándorállomány létezett, azonban manapság már csak három van: az észak-tanzániai Tarangire, a zambiai Kafue Nemzeti Parkban levő, valamint a leghíresebb, a Serengeti-fennsíkon mozgó, amely egyben a legnagyobb is, manapság körülbelül 1-1,3 millió állatot számlál; a 2017-es év becslése szerint. A többi vándorállományt a nagy városok építése, a területek farmok és vadasparkok számára való elkerítései, valamint a vadászat – néhol a teljes kiirtás – állította meg.

Alfajai A csíkos gnúnak az alábbi 5 élő és 1 fosszilis alfaja van elismerve:

keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) (Thomas, 1912) – szakálla fehér. Tanzánia északi részétől Kenya középső részéig, valamint az Egyenlítőtől délre eső Gregory Rift-völgyben fordul elő. Cookson-gnú, vagy más néven Lungwa-gnú (Connochaetes taurinus cooksoni) (Blaine, 1914) – szőrzete barnás. Zambia északkeleti vidékein él, legnagyobb populációja a Lungwa-völgyben van. Néha Malawi középső részének a fennsíkjára is elvándorol. Njassa-gnú (Connochaetes taurinus johnstoni) (Sclater, 1896) – egy fehér vonal van a két szeme között. Tanzánia déli részétől egészen Mozambikig, azaz a Zambézi folyótól északra fordul elő. Malawiból kihalt. nyugati fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus mearnsi) (Heller, 1913) – szakálla fehér. Tanzánia északi részén és Kenya déli részén él, a Nagy-hasadékvölgytől nyugatra egészen a Viktória-tóig. †Connochaetes taurinus olduvaiensis - egykoron az Olduvai-szurdok környékén élt. csíkos gnú, vagy más néven kék gnú (Connochaetes taurinus taurinus) (Burchell, 1824) – szakálla hosszú és fekete. A Zambézi folyótól délre és az Orange folyótól északra él; Namíbia, Angola, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Mozambik és a Dél-afrikai Köztársaság területén. Az északi alfajoktól eltérően nem vándorol sokat, többnyire egy adott területen belül fordul elő.

Megjelenése bélyegkép|jobbra|200px|A feje az összes jellemző vonással együtt bélyegkép|jobbra|200px|Csíkos gnú szarva közelről

Ezen az emlősfajon belül jelen van a nemi kétalakúság, hiszen a bikák nagyobbak és sötétebbek, mint a tehenek. Az állat átlagos fej-törzs-hossza 170-240 centiméter, marmagassága 115-145 centiméter. A bika testtömege általában 290 kilogramm, míg a tehéné ritkán haladja meg a 260 kilogrammot. A jellegzetes fekete, bojtos végű farka 60-100 centiméter hosszú lehet. Az állatnak mindkét neme kétoldali, azaz bilateriális szimmetriát mutat, mindenféle színezetet terén; vagyis az adott példány egyik oldalán nincs olyan mintázat, ami ne lenne meg a másik oldalán is.

Színezete A felnőtt csíkos gnú bundája a sötét palaszürkétől a világosszürkéig és szürkésbarnásig változik; a nyak és hátsó bordák tájéka között függőleges, sötét csíkokkal. A háti része és az oldalai világosabbak, mint a hasi tájéka. A borjú két hónapos koráig drapp-barna. Válla vaskos, teste hátsó része vékony. Végtagjai keskenyek. Orrnyergén és homlokán szőrpárna található. Nyaksörénye fekete; az ezt képező szőrök vastagok és durva tapintásúak. A pofáján a szőr, valamint a farka is feketék. Míg a keleti fehérszakállú gnú és a nyugati fehérszakállú gnú sörénye lelóg, addig a Njassa-gnúé felmered. Háta ferdén lejt hátrafelé, a martájéka magasabban van, mint a fara. Erőteljes feje eléggé tulokszerű jelleget kölcsönöz a fajnak. A faj tudományos nevében is kifejezésre juttatják ezt, mivel a taurinus „bikaszerű”-t jelent. A hátsó lábakon szagmirigyek találhatók; ezek átlátszó, olajszerű anyagot termelnek. A bika szagmirigyei nagyobbak a tehénénél.

A koponyahossz szempontjából a legkisebb gnú a nyugati fehérszakállú gnú; szintén ez az állat a legsötétebb az öt alfaj közül. A legvilágosabb színezetű a keleti fehérszakállú gnú. Mindkét alfaj krémes-fehér szakállal rendelkezik. A Njassa-gnú és a kék gnú szakállai feketék. A leghosszabb pofájú a Njassa-gnú, míg a legrövidebb pofája a nyugati fehérszakállú gnú tehenének van.

Szarvai A felnőtt állat szarvai először oldalra, majd felfelé és kissé befelé irányulnak, így valóban a szarvasmarhára emlékeztet. A fiatal példányé kissé oldalra, azonban felfelé mutat és egyenes. A bika szarvai általában 83 centiméteresek, míg a teheneké 30-40 centiméter között van. Habár az antilopok egyike, több vonása tulokszerű. Például szarvainak alakja a kafferbivaly (Syncerus caffer) tehénének a szarvaira emlékeztet. Úgyszintén az erősebb felépítésű elülső testrésze megint tulokra emlékeztet.

Életmódja