bélyegkép|thumbtime=5|A versailles-i békeszerződés aláírása egy korabeli filmhíradóban
A versailles-i békeszerződés (avagy versailles-i békediktátum) volt az első világháborút Németország és az antanthatalmak valamint a szövetségeseik között lezáró egyezmény, mely az 1919 első felében lefolytatott párizsi tárgyalások eredményeképpen született meg. A szerződés aláírásával fejeződött be a háború nemzetközi jogi értelemben, miután a tényleges harccselekményeket korábban már lezárta a compiègne-i fegyverszüneti egyezmény 1918. november 11-én. Ez az egyezmény volt egyben a Népszövetség alapító okirata.
A német küldöttség a tárgyalásokon nem vehetett részt, hanem csak azok végén adhatott be írásos beadványokat, melyekkel a szerződésben apróbb módosításokat tudott elérni. A szerződés a Német Császárságot és szövetségeseit a háború egyedüli okozóiként jelölte meg és a német államot területek átadására, a fegyveres erőinek leszerelésére és a győztes hatalmak felé jóvátétel megfizetésére kötelezte. Németország nem volt hajlandó magára vállalni a bűnbak szerepét valamint elfogadni a rendkívül méltánytalannak és igazságtalannak érzett feltételeket. A győztes hatalmak végül ultimátumot küldtek Németországnak, melyben további jelentős területek megszállását helyezték kilátásba. Ennek, valamint a feszült belpolitikai helyzet és a fegyverszünet után is fenntartott, több tízezer ember halálát okozó éhségblokád hatására Németország tiltakozás mellett 1919. június 28-án – napra pontosan a szarajevói merénylet ötödik évfordulóján – aláírta a szerződést a versailles-i kastély tükörtermében. A szerződés a ratifikációja és az okiratok kölcsönös átadása után 1920. január 10-ével lépett hatályba. A keménynek tűnő feltételei és keletkezésének körülményei miatt a szerződést a németek többsége illegitimnek és megalázó diktátumnak tekintette.
A háborúban a vesztes oldalon álló országokkal kötött Párizs környéki békeszerződések sorában 1919. szeptember 10-én Német-Ausztriával a saint-germaini, 1919. november 27-én Bulgáriával a neuilly-sur-seine-i, 1920. június 4-én Magyarországgal a trianoni, majd 1920. augusztus 10-én az Oszmán Birodalommal a sèvres-i békeszerződés köttetett meg.
A párizsi békekonferencia bélyegkép|300px|Amerikai karikatúra a Németországgal szembeni katonai fenyegetésről: Mivel állítólag a wilsoni 14 pontot nem tartották be, Foch marsall a szablyája hegyét 15. pontként toldja hozzá
Helyszín és időpont A világháború lezárására a győztes hatalmak Párizsban hívtak össze békekonferenciát, ami 1919. január 18. és 1920. január 21. között ülésezett. Az itt zajló tárgyalások során állították össze a Németországgal kötendő békeszerződés pontjait, melynek az aláírására a versailles-i kastélyban került sor 1919. június 28-án – napra pontosan a szarajevói merénylet ötödik évfordulóján.Habár a konferenciát gyakran versailles-i konferenciaként említik, csak a szerződés aláírása történt a palotában. A tárgyalások jórészt Párizsban zajlottak, ahol a „négy nagy” a francia külügyminisztérium Quai d’Orsay-n lévő épületében az üléseit tartotta. Ezt a kastélyt XIV. Lajos francia király építtette és azon francia külpolitika központjává vált, mely a 17. század végén mesterkélt jogi eljárások révén igyekezett jogot formálni a Német-római Birodalom nyugati területeinek megszerzéséhez és e Franciaországban is kétesnek tartott módszerrel próbálta legitimizálni agresszív hódító politikáját. III. Napóleon francia császár 1870-ben az Északnémet Szövetség ellen indított, hódítónak szánt háborúja gyors vereséggel végződött és 1871. január 18-án a német fejedelmek e palota tükörtermében kiáltották ki a Német Császárságot. A konferencia kezdetének időpontja erre a dátumra utalt és egyben az agresszív francia terjeszkedő politika feléledését is jelentette – amit az amerikai diplomácia nem, a brit pedig csak részben támogatott.
Résztvevő államok A békekonferencián a győztes antanthatalmak és a háborúban az ő oldalukon hadba lépő országok vettek részt. A háború kitörésekor legfontosabb nagyhatalmak közül kettő már nem létezett. A Cári Oroszország helyét az 1917-es forradalom következtében Szovjet-Oroszország vette át, mely a breszt-litovszki béke révén különbékét kötött a központi hatalmakkal. Erre hivatkozva a nyugati antanthatalmak nem hívták meg a békekonferenciára. (Ellenben a szintén különbékét kötő Románia jelen lehetett.) A kapitalista államok emellett tartottak attól, hogy a világforradalom mellett elkötelezett szovjet állam léte minden más állam belpolitikai stabilitására fenyegetést jelent. Az Osztrák–Magyar Monarchia a fegyverszüneti egyezmény megkötésekor széthullott. A békekonferencián helyette Német-Ausztriát és Magyarországot büntették meg, míg a területéből részesülő többi állam (Lengyelország, Csehszlovákia, SHS-Királyság) a győztesek oldalán vehetett részt a konferencián, mivel az antant és a Monarchia szláv kisebbségei kölcsönösen támogatták egymást és elkötelezték magukat egymás irányába. Ez megakadályozta a háború előtti határokhoz való visszatérés lehetőségét és az új rendet olyan problémákkal terhelte, mint amilyenekkel a nemzetállamok közti határok megvonása elkerülhetetlenül magával von.
A tárgyalások menete Német részről Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án közzétett 14 pontból álló programját tekintették az 1918. november 11-én hatályba lépő és 36 napra szóló compiègne-i fegyverszünet megkötésekor a konfliktus további rendezésének alapjául. A szóbeli megbeszélésekről a németeket kizárták és azokon csak a győztes hatalmak vehettek részt, míg a német delegációval csak memorandumokat váltottak.
A tárgyalások során a kongresszus egy szűkebb köre tartott üléseket, az ún. négyek tanácsa, melybe Woodrow Wilson amerikai elnök, Georges Clemenceau francia elnök, David Lloyd George brit miniszterelnök és Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök tartoztak. Ez a tanács határozta meg a szerződés főbb pontjait. A tárgyalások eredményeképpen a német delegációnak 1919. május 7-én adták át a szerződéstervezetet, melynek időpontját tudatosan a Lusitania óceánjáró elsüllyesztésének évfordulójára időzítették.Martin Schramm: Das Deutschlandbild in der britischen Presse 1912–1919. Berlin 2007, 509. o.
Az aláírás kikényszerítése bélyegkép|300px| Német béketárgyalók a Hotel Trianonba való indulásuk előtt. Balról: Robert Leinert, Carl Melchior, Johannes Giesberts, Ulrich von Brockdorff-Rantzau, Otto Landsberg, Walther Schucking bélyegkép|300px|A békeszerződés aláírása a tükörteremben (William Orpen festménye)
A német delegáció 1919. április 29-én gróf Ulrich von Brockdorff-Rantzau külügyminiszter vezetésével érkezett meg Versailles-ba.A küldöttséghez tartoztak még Max Weber, Albrecht Mendelssohn Bartholdy, Walther Schücking és Hans Delbrück professzorok valamint gróf Max von Montgelas tábornok is. (Ulf Morgenstern: „Ach das ist schön hier!“ Privatbriefe Walter Schückings aus der Versailler Friedensdelegation 1919. In: Jahrbuch zur Liberalismus-Forschung 30 (2018), 299–335. o.) A győztesek által diktált békefeltételekkel, közte a „háborús felelősséget” tartalmazó cikkellyel május 7-én szembesülve a gróf így válaszolt Clemenceau-nak, Wilsonnak és Lloyd George-nak:
„Ismerjük a gyűlölet hevességét, mellyel itt szembesülünk. Azt követelik tőlünk, hogy a háború egyedüli okozóinak adjuk ki magunkat; egy ilyen beismerés az én számból hazugság lenne.”„Wir kennen die Wucht des Hasses, die uns hier entgegentritt. Es wird von uns verlangt, daß wir uns als die allein Schuldigen am Krieg bekennen; ein solches Bekenntnis wäre in meinem Munde eine Lüge.” Deutschland und der Versailler Vertrag Planet-Wissen.de
Mivel Németország nem vehetett részt a tárgyalásokon, a német kormányzat tiltakozó jegyzéket adott át, melyben kifogásolták a tisztességtelen követeléseket és a becsületsértést,2008 School Projekt Heinrich-Heine-Gesamtschule, Düsseldorf http://www.fkoester.de/kursbuch/unterrichtsmaterial/13_2_74.html majd röviddel rá elhagyták a békekonferenciát. Pártállástól függetlenül a németek a szerződést – különösen annak azt a pontját, mely Németországot vádolta a háború kirobbantásával – a nemzeti becsület elleni inzultusként értékelték és gyakran mint „a diktátum” („das Diktat”) emlegették. Scheidemann a nemzetgyűlés előtt 1919. május 12-én megtartott beszédében a békeszerződést „gyilkos tervnek” nevezte és a következő – német nyelvterületen szállóigévé vált – kérdést tette fel:
„Mely kéz ne sorvadna el, mely önmagát és minket ilyen béklyóba vert? A szerződés elfogadhatatlan.”Welche Hand müsste nicht verdorren, die sich und uns in solche Fesseln legte? – Christian Gellinek: Philipp Scheidemann. Gedächtnis und Erinnerung. Waxmann, Münster 2006, , 44. o.
Habár a szóbeli tárgyalásokon a német küldöttség nem vett részt, a jegyzékeket végül kölcsönösen átadták a felek egymásnak. Az antant hatalmaknak június 16-án átadott kísérőlevél (Mantelnote) kérései közül néhány kisebb módosítást sikerült elérni. Az eredetileg Lengyelországnak odaítélt Felső-Szilézia hovatartozásáról népszavazással lehetett dönteni. A győztesek további módosításokhoz már nem járultak hozzá és ultimátumban követelték a szerződés aláírását.
Németország első demokratikus úton megválasztott kormányfője, Philipp Scheidemann június 20-án inkább lemondott, minthogy aláírja ezt a szerződést. Hasonlóan tett von Brockdorff-Rantzau gróf és Otto Landsberg is a küldöttség tagjai közül.
Az ultimátum értelmében az antant csapatai benyomultak volna Németország területére, ha a szerződést nem írják alá. Erre az esetre az antant szárazföldi csapatainak főparancsnoka, Ferdinand Foch marsall kidolgozott egy tervet, mely szerint a már megszállt Rajna-vidékről kiindulva a Majna mentén haladva kellett volna az antant-csapatoknak keleti irányba nyomulniuk, hogy a legrövidebb időn belül elérjék a cseh határt és ezáltal Észak- és Dél-Németországot elszakítsák egymástól.Henning Köhler: Novemberrevolution und Frankreich. Die französische Deutschland-Politik 1918–1919. Droste Verlag, Düsseldorf 1980, 310 f. Ezzel egyidőben a brit haditengerészet megszállta volna Helgolandot és több más északi-tengeri német szigetet.
Adolf von Batocki kelet-porosz tartományi elnök, August Winning szociáldemokrata politikus és Otto von Below tábornok köré szerveződő körök azt tervezték, hogy a békeszerződést teljes egészében visszautasítva harc nélkül átengedik Németország nyugati felét a benyomuló ellenséges csapatoknak, míg a keleti porosz tartományok területén, ahol a német hadsereg még viszonylag erős volt, Keleti Állam (Oststaat) néven egy új, antantellenes államot alapítanak, mely ellenállási gócként szolgált volna.Hagen Schulze: Der Oststaat-Plan 1919. In: Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte. 18 (1970), 123–163. o. (PDF).
Scheidemann lemondása után új koalíciós kormány alakult Gustav Bauer vezetése alatt. Friedrich Ebert birodalmi elnök tudatában volt annak, hogy Németország lehetetlen helyzetben volt és bár ő is ellenszenvvel viseltetett a szerződés iránt, úgy ítélte meg, a kormányzat nincs abban helyzetben, hogy visszautasítsa. Ebert úgy vélte, hogy a szerződés aláírásának visszautasítása esetén nincs arra garancia, hogy a hadsereg fel tudja tartóztatni a nyugat felől előrenyomuló ellenséget. Ezért megérdeklődte Paul von Hindenburg tábornagynál, hogy a hadsereg képes lenne-e jelentős ellenállást kifejteni abban az esetben, ha az antant folytatni akarná a háborút. Abban az esetben, ha a válasz szerint a hadseregnek a legkisebb esélye is lett volna a sikerre, úgy Ebert a szerződés ratifikálása ellen foglalt volna állást. Hindenburg a törzsfőnökének, Wilhelm Groenernek az ösztönzésére úgy ítélte meg, hogy a hadsereg a háborút még korlátolt mértékben sem tudná folytatni. Hindenburg – ahelyett, hogy Ebertet magát informálta volna – Greoner útján tájékoztatta a kormányzatot arról, hogy a hadsereg tarthatatlan helyzetbe kerülne az ellenségeskedések kiújulása esetén. Az üzenetet megkapva a kormányzat a szerződés elfogadását tanácsolta.