Az Apollo–14 az Apollo-program nyolcadik, embert szállító repülése volt, egyben a harmadik olyan, amely leszállt a Holdon. A sikertelen Apollo–13-as megismétléseként ez volt a NASA második H típusú repülése, amelyen gyalogos űrhajósok két holdsétát tettek (azonban míg az első ilyen, az Apollo–12 főként annak bemutatására indult, hogy képesek-e az űrhajósok hajszálpontos leszállást végrehajtani egy előre meghatározott ponton, ezúttal a tudományos munka és a holdfelszínen megtett hosszabb túra került előtérbe). Az űrhajósok 33 óra 30 perc 31 másodpercet töltöttek a Hold felszínén és kétszer 4 és fél órát meghaladó holdsétát tettek a leszállóhely körzetében.
A leszállóhelyet a küldetés tervezői a Fra Mauro-formáció egy kitüntetett pontján, a Cone-kráter mellett jelölték ki. Az Apollo–14 számára eredetileg a Littrow térséget választották ki a szakemberek, ám amikor az Apollo–13 leszállása kútba esett, megfogalmazódott, hogy a Fra Mauro-formáció fontosabb geológiai nyomokat tartalmazhat, ezért megváltoztatták az Apollo–14 célját, és inkább megismételték az Apollo–13 repülését. A Fra Mauro térség abban különbözött az Apollo–11 és Apollo–12 leszállóhelyétől, hogy nem a sík holdtengereken feküdt, hanem egy dimbes-dombos tájon, amelyet vélhetően a Mare Imbrium keletkezésekor kivetődött anyagkidobódás hozott létre, ezért geológiailag teljesen más kőzettípusok fellelésével kecsegtetett.
A repülésre kijelölt legénység Alan Shepard parancsnokból, a parancsnoki pilóta Stuart Roosából és Ed Mitchell holdkomppilótából állt össze, tartalékaik Gene Cernan parancsnok, Ron Evans parancsnokimodul-pilóta és Joe Engle holdkomppilóta voltak. Ezen legénységi jelölés volt az egyik legnagyobb botrányt kiváltó személyzeti ügy a program során. Korábban Shepard egy fülbetegség miatt kikerült a repülőállományból, majd jó pár évig ő volt Deke Slayton helyettese a NASA legénységi ügyekért felelős részlegének vezetésében. 1968-ban alávetette magát egy kockázatos műtétnek, amellyel visszanyerte egészségét és repülési státusát, és amelynek folytán azonnal lemondott vezetői beosztásáról, visszahelyeztette magát az aktív repülő űrhajós állományba, és igényt tartott egy Holdra repülő űrhajó parancsnoki ülésére. Slayton támogatta is ebben, és rábízta az Apollo–13-repülést, amelyet azonban a NASA vezetői – egyedüliként a program során – megvétóztak, és a két legénység (az Apollo–13 és –14-é) helyet cserélt. Ezzel a döntéssel egyben Shepard kitúrta az Apollo–14 várományosát, Gordon Coopert, aki látványos médiakavarodás közepette távozott a NASA-tól.
Az expedíció 1971. január 31-én indult, amelynek során aztán az űrhajósok sikerrel szálltak le a kijelölt helyen, és később két holdsétát tettek. Az első kiszálláskor a magukkal vitt ALSEP állomást állították fel. A második kiszálláskor pedig a tervek szerint el kellett érniük a Cone-kráter peremét, amelyet azonban tájékozódási problémák miatt elvétettek. A két űrséta alatt végül 48 kg kőzetet hoztak a Földre a Fra Mauro-kráterből (ezek azonban később csalódást okoztak a geológusoknak, főként Shepard tudományra nem sok igényt fordító munkája következtében, amely miatt aztán a köztudatba újabb elfecsérelt repülésként vonult be az Apollo–14). A leszállásra 1971. február 9-én 5:00 (UTC) került sor a Csendes-óceánon, Amerikai Szamoától 1410 km-re délre, ahol az USS New Orleans hordozó várta és emelte ki a vízre szállt űrhajót és legénységét.
Személyzet
Tartalékszemélyzet
A sikeres űrrepülések száma, beleértve ezt a küldetést is.
* Nem számítva az X–15-tel végzett repüléseket.
Kapcsolattartó személyzet Philip Chapman Bruce McCandless II William Reid Pogue Charles Gordon Fullerton
Előzmények A program első szakasza Az Apollo-program az első szakaszában öles léptekkel és – az Apollo–1 tűzesetét kivéve – akadálytalanul haladt előre a John F. Kennedy által kijelölt úton. Az egész koncepció arra épült, hogy egy-egy feladat sikeres kipróbálása után, kvázi arra építve következhet az eggyel magasabb szintű feladat, és így juthat el az Apollo csapat a végkifejletig, a holdra szállásig. Az Apollo–7 sikerrel próbálta ki – a NASA vezetésének tréfás értékelése szerint 101 százalékos repülésen – az új Apollo űrhajót. Az Apollo–8 történelmi útján sikerrel érte el a Holdat és kerülte meg azt. Az Apollo–9 a holdkomp használhatóságát bizonyította elsőre. Végül az Apollo–10 a leszállás kivételével sikerrel rakta össze a mozaikdarabokat, és imitált holdra szállást. Az egész építményre pedig az Apollo–11 szintén elsőre tette fel a koronát, amikor 1969. július 20-án sikerrel leszállt a Holdon, majd utasai, Neil Armstrong és Buzz Aldrin kiszálltak a felszínére, hogy első emberekként holdsétát tegyenek rajta.
Ezzel teljesült Kennedy nagy álma, az Egyesült Államok megnyerte a presztízscsatát. A sikerszéria folytatódott: az Apollo–12 szintén jól teljesítette a feladatát, hajszálpontosan szállt le az előre meghatározott ponton – egy korábban a holdra küldött holdszonda, a Surveyor–3 mellé –, amelyet az Apollo–11 még nem tudott teljesíteni. A sikerek hatására, valamint a rendelkezésre álló, már legyártott űreszközök (7 Saturn V, Apollo űrhajó és holdkomp) birtokában a programot a tudományos felfedezések felé terelték. Összesen öt gyalogos és öt holdjárós expedíció szerepelt a tervekben (amelyekből az Apollo–11 és –12 kettőt már teljesített). Ekkor jött az Apollo–13, amely lényegében mindent felforgatott.
Apollo–13
A programban a legnagyobb törést az Apollo–13 repülése hozta. Az Apollo–12 sikerével a NASA tarsolyában megindulhatott a Hold részletes tudományos felfedezése. Ehhez egy meglehetősen érdekes, a Hold ősi anyagából formálódott magasföldi leszállóhelyet, a Fra Maurót jelölték ki leszállási helyként, az űrhajósok részletekbe menő geológiai kiképzést kaptak, minden adott volt egy sikeres expedícióhoz. 1970. április 17-én szállt fel az űrhajó Cape Canaveralről, és a kissé hibás start (a Saturn V rakéta S-II második fokozatának öt hajtóműve közül az egyik repülés közben leállt) már baljós előjele volt annak, ami később komoly veszélybe sodorta az expedíciót.
A hiba a repülés 55. órájának végén – a Holdhoz vezető út kétharmadánál – merült fel, akkor, amikor egy élő tévéadás végén a legénység visszatért a napi rutinhoz, ismét beindította a hőkiegyenlítő forgást, és egy ventilátorral a mennyiségmérés pontosságának érdekében megkeverte a gáztartályok tartalmát. Ez utóbbi műveletet egy hatalmas dörrenés követte, majd az űrhajó kaotikus mozgásba kezdett, és áramellátási problémák léptek fel. Lovell és Swigert jelentették – azóta szállóigévé torzult helyzetjelentésükkel: „Houston, van egy kis gondunk!” (pontos fordításbanː „Houston, volt egy problémánk!”) –, hogy robbanás történt az űrhajóban, és valamilyen gáznemű anyag távozik tőlük az űrbe. A látlelet szerint az oxigéntartály robbant fel, amely amellett, hogy a légzéshez szükséges készletek kiesését jelentette, további járulékos károkkal (például az üzemanyagcellák áramtermelésének leállásával és vízhiánnyal) járt. Perceken belül világos lett, hogy a cél immár nem a Hold elérése, hanem az űrhajósok hazahozatala lett, az expedícióból mentőexpedíció vált.
Először el kellett dönteni, hogyan fordítsák meg az űrhajót: a Hold gravitációja által vagy az űrhajó saját hajtóművével. Mivel a hajtóművet a robbanás által érintettnek, tehát rossznak tekintették, a Hold gravitációjával tervezték hazafordítani az űrhajósokat, ám ehhez előbb vissza kellett jutni a szabad visszatérés pályájára. A sérült parancsnoki egység ráadásul nem tudta volna ellátni az űrhajósokat, így át kellett költöztetni őket a mentőcsónakká vált holdkompba. A holdkomp hajtóművével történt meg a szabad visszatérés pályájára való visszatérés is. Ezt követően, mivel az üzemanyagcellák oxigén híján immár nem termeltek áramot, az űrhajók berendezéseit is le kellett kapcsolni, hogy a lehető legkisebb energiafelhasználás mellett haladjanak a hazafelé vezető úton. Útközben – áram híján – vakon kellett pályakorrekciókat végrehajtani a közben fagypont közelire hűlt űrhajóban. Az irányítás végül a problémákat lépésről lépésre megoldva szerencsésen hazahozta az Apollo–13 legénységét.
A leszállás utáni kivizsgálás kiderítette, hogy az Apollo–13 egy évekkel korábban – egy kisebb szerelési balesetben – megsérült oxigéntartályt kapott, amelyet javítás után elfelejtettek felszerelni a menet közben megváltozott tervezésű (28 voltos helyett 65 voltos) elektromos rendszerrel, és amikor a rendszert Swigert működésbe hozta, a túlfeszültségtől zárlat keletkezett, a vezetékek szigetelése megsérült, a vezeték felhevült és felrobbantotta a tartályt. A kivizsgálás hónapokig tartott, addig szó sem lehetett következő űrhajó felszállásáról, ráadásul a hiba miatt a NASA is presztízsveszteséget szenvedett, olyannyira, hogy még Robert R. Gilruth, a program felelős vezetője is azt fontolgatta, hogy az Apollo-programot le kéne állítani és nem vállalni további kockázatokat. Ennek hatására, illetve mivel a Nixon adminisztráció egyébként is kereste az ürügyet a céljait már teljesített program megvágásához, később a teljes holdprogramot átírták, megkurtították.
A holdprogram érdemi része egy új elnöki adminisztráció szolgálati idejére esett – ráadásul az új elnök más párt képviseletében vette át a hatalmat –, és az USA-ban kialakult klasszikus politikai váltógazdálkodás szerint ilyenkor minden nagy kormányzati programot felülvizsgáltak. Mivel az Apollo-program az idő tájt a legnagyobb ilyen program volt, nem kerülhette el a sorsát. Az új elnök, Richard Nixon ellenségesen viszonyult minden olyan ügyhöz, amely a néhai John F. Kennedy keze nyomát viselte (emlékeztetőül: Kennedy éppen Nixont legyőzve lett az Egyesült Államok elnöke az 1960-as elnökválasztáson), ezért az Apollót is rossz szemmel nézte. Persze az is erős érv volt az Apollo ellen, hogy túl sokba került, és a vietnámi háború gigantikus költségei mellett egy másik kivételesen drága programot már nem tudott finanszírozni az amerikai gazdaság.
Nixon úgy döntött, hogy amennyire csak lehet, lerövidíti az Apollo-programot. Az eredetileg tervezett tíz útból – amelyből öt gyalogos (G és H típusú) és öt holdjárós küldetés lett volna –, a korábban a Skylab-programhoz szükséges Saturn V átvezénylése miatt törölt utolsó expedíció mellett még két további utat töröltetett a szenátus költségvetési bizottságával. A törölt két út az eredeti Apollo–15 és –19, azaz az utolsó H típusú gyalogos és az utolsó J típusú holdjárós küldetés volt, de lényegében a két utolsó holdjárós út esett áldozatul, hiszen az eredetileg tervezett öt ilyen helyett végül csak háromra került sor. Ennek a döntésnek az Apollo–14-re gyakorolt hatása annyi volt, hogy ez lett az utolsó, eredetileg is gyalogosnak tervezett expedíció.
A leszállóhely kiválasztása
Eredetileg az Apollo–14 számára a leszállóhely kiválasztó bizottság a Littrow (egy becsapódási kráter) térséget jelölte ki mint lehetséges leszállóhelyet, ám a tudósok az Apollo–13 leszállóhelyének mindig is nagyobb tudományos jelentőséget tulajdonítottak. Az Apollo–13 leszállásának elmaradásával hamar előtérbe kerültek azok a szempontok, miszerint inkább a Fra Maurót kéne meglátogatni még egy repülést áldozva, mintsem a Littrow felé továbblépni. Mivel hamar teljes egyetértés volt a kérdésben a tudományos közösségben, a tervezők az Apollo–13 feladatainak ismételt műsorra tűzése mellett döntöttek, és a baleseti vizsgálat hosszú hónapjai alatt ismételten átalakították a repülési tervet.