Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (Catania, 1801. november 3. – Puteaux, 1835. szeptember 23.) olasz zeneszerző. Szülővárosában szinte mindent róla neveztek el. Művészete halála után szinte feledésbe merült, de a 20. század első felétől a világszerte újjászülető bel canto és olyan kiváló énekesnők, mint Maria Callas vagy Renata Tebaldi halhatatlanná tették a nevét.
Szicíliában született, régi muzsikus családban. Zenei tehetsége korán kibontakozott nagyapja magánóráinak köszönhetően. 1819-től a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban tanult Nicolò Zingarelli tanítványaként. Első jelentős szerzeménye az Adelson és Salvini című opera volt, amelyet vizsgaelőadásként 1824-ben mutattak be hatalmas sikerrel a konzervatórium színházában. Ezt követte Bianca és Fernando című operája, amelyet a nápolyi Teatro di San Carlo számára írt. Ennek sikere nyomán meghívást kapott Milánóba, hogy a La Scala számára komponáljon. Itt ismerkedett meg későbbi állandó szövegírójával, Felice Romanival. Első közös művük, A kalóz (1827) alapozta meg Bellini hírnevét Itáliában. Ezt követték további nagy sikerű művei: Az idegen nő, a Rómeó és Júlia, Az alvajáró, a Norma és a Beatrice di Tenda.
A komponistaként sikert sikerre halmozó Bellini magánélete szerencsétlenül alakult: nem sikerült elnyernie nagy szerelme, Giuditta Turina kezét. A Norma után összeveszett szövegírójával is. 1833-ban Párizsba költözött, Rossini és Heine barátja, a legjobb művésztársaságok kedvence lett. 1833-ban néhány hónapra Londonba utazott, ahol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párizsba, ahol a Théâtre-Italien számára megírta A puritánok című nagyoperáját, amelyet rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. Az ifjúkora óta betegeskedő zeneszerzőt néhány hónappal a bemutató után a Párizs melletti Puteaux-ban érte a halál – mindössze 33 éves korában.
Bellini a nápolyi iskola szerzői közül kivételes dallaminvenciójával tűnik ki. Első, még a kísérletezés korszakába tartozó operáján kívül az opera buffa (vígopera) egyáltalán nem érdekelte. Dalműveiben az egyes számokat sokkal szorosabban összefogja a mondanivaló kifejezése érdekében, mint kortársai. Műveiben az ária is sokkal kifinomultabb, érzelmesebb lett. A korabeli operakomponisták közül Glinkára, Verdire és Wagnerre volt a legnagyobb hatással.
Élete Fiatalkora 250px|bélyegkép|Bellini szülőháza Cataniában Vincenzo Bellini 1801. november 3-án született a szicíliai Cataniában, egy nappal később keresztelték meg. Mivel a későbbiekben korának egyik legjelentősebb zeneszerzője lett, ugyanakkor Szicília művészeti életének legjelesebb képviselője, szülővárosában rengeteg legenda keringett róla, így például születésének körülményeiről is. A helyiek sokáig úgy tartották, hogy Vincenzo születésekor anyjának égi hang csendült meg fülében, és csodával határos módon a város összes harangja egy időben megkondult. Ugyancsak szóbeszéd tárgya volt a későbbiekben, hogy zeneszeretete keresztelőjére vezethető vissza, mivel az egynapos csecsemőt meghatották a templomi orgona hangjai. További legendák szólnak arról, hogy tizennyolc hónapos korában képes volt áriát énekelni, illetve arról, hogy háromévesen írta meg első teljes partitúráját. Mindezen legendák arról tanúskodnak, hogy Catania lakosai nagy tiszteletben tartották a város talán legjelesebb szülöttjét.
Bellini muzsikus családban született. Nagyapja, Vincenzo Tobia Bellini az Appenninek vidékéről származott, aki – miután Nápolyban elvégezte zenei tanulmányait – Cataniába költözött, ahol a befolyásos Biscari herceg udvarában kapott orgonista állást. Biscari volt a helyi művészi élet központi alakja, valamint a helyi szabadkőműves páholy vezetője. Valószínűleg Vincenzo Tobia is szabadkőműves volt, ám erről nincsenek biztos adatok. Egyházi zenét írt különféle ünnepi alkalmakra. Sikere beárnyékolta fiának és egyben asszisztensének, Rosario Bellininek a karrierjét, aki középszerű művész volt. Feleségével, Agata Ferlitóval, aki hivatalnokcsaládból származott, rossz viszonyban élt. Egy Catania központjában álló nemesi palota szűk lakosztályában laktak, itt született meg első gyermekük, Vincenzo. További három fiú- és három leánygyermek születése után, 1813-ban egy olcsóbb lakásba költöztek. Anyagi helyzetüket rontották a napóleoni háborúk idején kirótt magas adók is. Pénz- és lakáshiány miatt a fiatal Vincenzo nagyapjához költözött.
Az ifjú Vincenzo zenei neveltetésében fontos szerepet játszott nagyapja, aki magánúton tanította. Ennek eredményeként született meg első zenei műve, a Tantum ego. Ekkor mindössze hétéves volt. Ugyancsak gyerekkorában ismerkedett meg az Etna lejtőin élő emberek népzenéjével. Ebből három dolog befolyásolta a későbbiekben karrierjét: először is a dallamok improvizációja, másodsorban a dallamok monotonitása, harmadsorban pedig a szicíliai duda zeneisége. Bellini egyéb tanulmányairól keveset tudni. Otthon tanult, általában papok és magántanítók felügyelete mellett, egyes korabeli források szerint filozófiát, ógörög és latin nyelvet, azonban felnőttkorában ennek semmiféle eredménye nem fedezhető fel. Gyenge irodalmi tanulmányai miatt az irodalmi olasz nyelv írását sem uralta. Soha nem tett említést arról, hogy operalibrettókon kívül bármit is olvasott volna. Ennek fő oka abban kereshető, hogy egész élete olyan környezetben zajlott, amelynek meghatározó eleme a zene volt: gyermekkorában nagyapja mellett, tanulmányai során a nápolyi zenekonzervatóriumban, a későbbiekben pedig Liszt Ferenc és Hector Berlioz mellett.
Már fiatalkorában is arra törekedett, hogy beférkőzzön a helyi arisztokrácia kegyeibe. Kiváló modorának, ápolt és kellemes külsejének köszönhetően ezt el is érte. Gyakran vett részt a helyi nemesség báljain. Egy alkalommal, amikor fellépett egy Cassano herceg által rendezett összejövetelen, megismerkedett a herceg lányával, aki egyébként Sanmartino hercegének felesége volt. A herceg, aki 1818-tól Catania kormányzója lett, neje közbenjárására a fiatal Bellinit egy négy évre szóló ösztöndíjjal jutalmazta. Bellini úgy érvelt az ösztöndíj megszerzése mellett, hogy családja túlságosan is szegény nápolyi tanulmányainak finanszírozásához. Az ösztöndíjat adományozó egyetlen kikötése az volt, hogy tanulmányai után vissza kell majd térnie a városba, különben vissza kell fizetnie a rendelkezésére bocsátott pénzt. Ennek azonban sohasem szereztek érvényt.
Nápolyi tanulmányai 250px|bélyegkép|Nápoly a 19. század közepén Bellini 1819. június 5-én indult útnak Nápolyba. Rövid ideig Messinában időzött apai nagynénjének családjánál.Ekkor még úgy vélte, hogy nagyapjának nyomdokaiba lépve visszatér majd Cataniába. Elhatározására utal az is, hogy 1822-ben sikerült elérnie, hogy 1826-ig meghosszabbítsák ösztöndíját. Tanulmányai során mindössze egyszer látogatott haza, 1824-ben vagy 1825-ben.
Nápolyba magával vitte addigi kompozícióit is, abban a reményben, hogy tanárait azok majd meggyőzik különleges adottságairól. Csalódnia kellett azonban: a kezdők csoportjába sorolták be. Nápoly ebben az időben Itália zenei központjának számított, az opera és az oratórium fellegvárának. Az opera virágzása elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nápolyi király nagy összegekkel támogatta a királyi színházat, a San Carlót. A színház kaszinónak is otthont adott, amelynek bevételeiből finanszírozhatta a látványos előadásokat. A San Carlo ekkor a világ legnagyobb operaháza volt, és egyben a legvonzóbb mind az énekesek, mind a zeneszerzők számára. Többek között Rossininek is lehetőséget nyújtott, hogy színre vigye költséges nagyoperáit.
A San Carlo mellett a város zenei életének másik meghatározó eleme a konzervatórium volt, amelyből a városban tulajdonképpen négy is működött. Ezeket az egyházi rendek tartották fenn. Bellini a San Sebastiano konzervatóriumbanMa már nem létezik, lebontották. élt és tanult majdnem nyolc évig. A tanítási módszerekről keveset tudni. Annak ellenére, hogy központosított vezetésű intézmény volt csoportokkal, a diákok mindegyikének saját tanára, felügyelője volt. A tanárok munkáját erre kinevezett diákok (maestrini) segítették. Bellini is hamarosan maestrino lett. A diákok énekelni és hangszeren játszani tanultak. Elsősorban a híres nápolyi zeneszerzők (Domenico Cimarosa, Giovanni Paisiello, Francesco Durante) munkássága volt a követendő, de a zenei igazgató Nicolò Zingarelli bevonta a tananyagba Mozart és Haydn zenéjét is. Bellini oktatói Giovanni Furno, Giacomo Tritto, valamint az autokrata Zingarelli voltak. Mindhárman nagy népszerűségnek örvendtek abban az időben. Bellini saját bevallása szerint a legjobban Zingarellit tisztelte, aminek oka az volt, hogy 1824-ben ő nevezte ki az ifjú tanoncot primo maestrinónak, illetve ugyancsak neki köszönhető, hogy Bellinit kérték fel a diplomaosztó ünnepségre szánt opera megírására.
A nápolyi konzervatórium másik jeles tanára Girolamo Crescentini, a híres kasztrált énekes volt. Éneklést tanított, és mivel ugyanakkora fizetéssel volt alkalmazva, mint Zingarelli, a kettejük közötti ellenségeskedés érthető volt. Nem tudni, hogy mindebből Bellini mit érzett, tény, hogy Crescentini Bellini operájának bukását jósolta. A két neves tanár egy dologban egyetértett, mégpedig Rossini zenéjének elítélésében. Az akkor karrierje csúcsán járó zeneszerzőnek felrótták az eltúlzott hangszerelést, feldolgozott témáinak egyszerűségét és nem utolsósorban vulgaritását. Zingarelli, aki az 1800-as évek elején harmincnyolc opera seriát írt, megvetően tekintett Rossini munkájára, és fiatal tanítványát a negyed évszázaddal korábban, Paisiello által fémjelzett zenei stílus szellemében oktatta, amely a pátoszra fektette a hangsúlyt, melodikája gyengéd és méltóságteljes volt. Noha a fiatal Bellini mestere Rossini-ellenes tanításainak szellemében érlelődött, mégis hamarosan felfedezte művészetének újító vonásait, és hamarosan példaképének tekintette a zeneszerzőt. Rossini műveivel a San Carlóban ismerkedett meg, ugyanis primo maestrinóként heti két belépőjegyet kapott az operaházba. Rossini operái mellett megismerte Johann Simon Mayr, Gaspare Spontini, Saverio Mercadante, Michele Carafa, Giovanni Pacini és Gaetano Donizetti műveit is. Noha a konzervatóriumban a képzés az operaírásra összpontosult, Bellini számos egyházi művet is írt: négy misét, tucatnyi kórusművet, egy orgonaszonátát, kilenc áriát, egy esküvői kantátát, hat nyitányt és egy oboaconcertót. Több munkájának részletei is fennmaradtak, de valószínűleg ennél sokkal többet komponált, csak a kéziratok az idők során elvesztek.
Mindezen zeneszerzői próbálkozások mellett kimagasló sikere volt első operájának, amely tulajdonképpen a vizsgaelőadása is volt. Az Adelson és Salvinit mindössze huszonhárom évesen írta. Az opera semiseriát, ahogyan Bellini nevezte művét, 1825. február 12-én mutatták be a konzervatórium színházában. Librettóját Andrea Leone Tottola írta François-Thomas-Marie de Baculard d’Arnaud Épreuves du Sentiment (Érzelmes mesék) című regénye alapján. A mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság körében, és egy éven át minden vasárnap előadták. A mű sikerének köszönhetően figyelt fel az ifjú zeneszerzőre a San Carlo impresszáriója, Domenico Barbaja.