Az Apollo–16 az Apollo-program embert szállító tizedik missziója, az ötödik küldetés, amely landolt a Holdon. Eredetileg ez lett volna az első holdjárót is alkalmazó repülés, ám a program újratervezését követően az Apollo–15 lett az első, amely alkalmazta az új eszközt, az Apollo–16 pedig hátrébb lépett egyet a sorban és csak a második olyan lett, amely a Roverrel felszerelve indult a Holdra. Az űrhajósok végül 71 óra 2 perc 12 másodpercet töltöttek a Hold felszínén, amelyből 20 óra 14 perc 14 másodpercet tett ki a holdsétával, kinn a felszínen töltött idő.

A repülés előtt széleskörű vita folyt arról, hová küldjék a hátralevő két küldetést (az eredeti tervek 10 leszállásról szóltak, amelyek a törölt küldetésekkel és az Apollo–13 kudarcával az Apollo–16 startja előtt még 6 lehetséges célpontot mutattak, mint hátralevő leszállóhely, ebből kellett a két legígéretesebbet kiválasztani). A hat jelölt végül kettőre, a Descartes térség Cayley formációjára, és az Alphonsinus kráterre szűkült. Az elemzők a két térség Lunar Orbiter fotóinak tanulmányozása után úgy látták, hogy a Descartes néhány vulkáni eredetű képződményt rejteget, amelyek a Hold mint égitest késői geológiai aktivitására utalhatnak. A vulkáni működés megtalálása fontos tudományos eredmény lett volna, ezért végül a repülést ennek a felfedezésére szánták és a Descartes térséget választották leszállóhelyül az Apollo–16 számára.

A repülésre John Young parancsnokot – az immár veterán űrhajóst, aki ezzel a repüléssel utolérte a rekorder Jim Lovellt a maga két Gemini és immár két holdrepülésével –, Thomas Mattingly parancsnokiegység-pilótát és Charles Duke holdkomppilótát jelölte Deke Slayton.

A startra 1972. április 16-án került sor Cape Canaveralről. Az Apollo—16 rendben pályára állt, majd a holdirányú gyújtás és a holdkomp kihúzása is rendben zajlott. A repülés a Hold körüli keringés során azonban veszélybe került. Közvetlenül azután, hogy a holdkomp levált és elkezdte volna a süllyedést a Hold felett a leszálláshoz, Mattingly egy kitérő manőverbe kormányozta volna a CSM-et, ám a főhajtómű tartalék irányítórendszere hibát jelzett. Ekkor leállították a leszállást, várakozásra kárhoztatva a holdkomp utasait, és az irányítás nekilátott a helyzet elemzéséhez. A rendszerutasítások szerint ilyen hiba esetén nem lehetett leszállni és haza kellett volna indulnia a legénységnek. Közel hat óra telt el várakozással, míg az irányítás azt a döntést hozta, hogy vállalják a kockázatot és a legénység próbálja meg a leszállást.

A késve elvégzett leszállás miatt egy kissé megrövidített holdfelszíni tevékenységre készülődhetett az Apollo–16 legénysége. Összesen három holdséta szerepelt a tervben. Ebből az első kiszállás alkalmával az űrhajósok – a holdjáró és az eszközök rövid kipakolását követően – felállították az ALSEP tudományos műszercsomagot, majd a holdjáróval egy rövid felfedezőutat tettek. A második holdsétán elhajtottak a legtávolabbra, a környék hegyvonulataihoz, a Stone Mountain lejtőjére, majd vissza. Már ezen a felfedezőúton is nyilvánvalóvá vált, hogy az elemzők által vélt vulkáni működés nyomai nem találhatóak, helyette a Hold ősi, a keletkezés óta szinte változatlan felföldjeinek egyikén állnak. A harmadik holdsétára kellett a kutatási programot lerövidíteni, hogy a leszálláskori várakozás miatt elfecsérelt készletek hatását ellensúlyozzák. Ezen a holdsétán a környék egyik legnagyobb képződményéhez, a North Ray kráterhez látogattak el az űrhajósok és további bizonyítékokat gyűjtöttek az eredeti vulkáni teória ellen és a helyette kiderült ősi felföldes tények mellett.

A tudományos program sikeres végrehajtását követően az Orion holdkomp rendben elstartolt a holdfelszínről, majd – egy rövid pihenési periódust követően – a hajtómű lehetséges hibája miatt az irányítás haladéktalanul hazarendelte az Apollo–16-ot, elvetve a további, keringésből végzett megfigyelések lehetőségét, egyedül a magukkal vitt kis szubszatellitet állították pályára. A repülés végén – eseménytelen hazautat követően – 11 nap 1 óra 51 perc 5 másodperc repülést követően az Apollo–16 Kiribati szigete mellett a Csendes-óceánon szállt le, ahol az USS Ticonderoga hordozó emelte ki a tengerből.

Személyzet

Tartalék személyzet

Kapcsolattartó személyzet Anthony Wayne England Donald Peterson Henry Warren Hartsfield Robert Franklyn Overmyer

(2) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

Előzmények A program kezdeti szakasza Az egész Apollo-program egy tanulási és fejlődési folyamatként is leírható, az egyes küldetések sikere adta a stafétabotot az eggyel magasabb fejlettségi szintet jelentő repüléshez. Így volt ez különösen a program elején. A rengeteg előkészítő, ember nélküli, automata repülés után az első próbálkozás az Apollo–1 repülése lett volna, ám ez váratlan tragédiába torkollott: a kapkodó, slendrián munkával előállított űrhajó és a rosszul megválasztott tiszta oxigén atmoszféra miatt tűz ütött ki, megölve Gus Grissomot, Ed White-ot és Roger Chaffee-t. A baleset kivizsgálása után a program újraindulását jelentő Apollo–7 repülésen aztán sikerrel próbálták ki a program egyik sarokkövének számító holdűrhajót, az Apollo parancsnoki és műszaki egységet (CSM).

Ezt követően felpörögtek az események. A CIA hírszerzési adatai szerint a szovjeteknek esélye volt megnyerni a Holdért folyó versenyt, ezért a NASA mindent megtett, hogy a nagy presztízsértékű repüléseket előrébb hozza. Ilyen volt a Hold elsőkénti megkerülése. Az Apollo–8 1968 karácsonyán, mindjárt a program második, ember vezette repülésén erre vállalkozott, Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders lehettek az első emberek, akik a szomszéd égitest megkerülésekor saját szemükkel láthatták a Hold mindig elforduló túloldalát. A világsiker után ismét rutinszerűbb, próba jellegű repülés következett, az Apollo–9, amely a vadonatúj holdkompot próbálta ki és bizonyította a koncepció életképességét. Az Apollo–10 ismét a Holdhoz indult, hogy a holdra szállás elképzelésének minden technikai mozaikját összeillessze és kipróbálja a holdra szállást, de még tényleges leszállás nélkül. Ezen a technológiai létrán jutott el végül a NASA abba a stádiumba, hogy immár végérvényesen legyőzve a szovjeteket elsőként juttasson embert a Holdra.

Apollo–11 - Apollo–14

A számos próbát követően jött el az első kísérlet ideje egy tényleges leszállásra és ez a feladat az Apollo–11-re és Neil Armstrong parancsnokra, Michael Collinsra, a parancsnoki egység pilótájára és Buzz Aldrin holdkomppilótára jutott. 1969. július 20-án az Eagle hívójelű holdkomp leszállt a Mare Tranquillitatison, a történelem során először emberekkel a fedélzetén. Immár másnapba hajlott az idő, amikor az űrhajó két utasa egymás után kilépett a holdfelszínre. Ezután végrehajtották azt, amit a szakirodalom G típusú küldetésként ír le: holdra szállás egyetlen holdsétával. A világ első holdutazói két és fél órát töltöttek kinn a holdfelszínen, nem mellesleg maradéktalanul teljesítették az egész holdprogram célját és John F. Kennedy álmát.

A NASA az első holdra szállást követően rendelkezett további tervekkel, amelyeket immár nem csak a puszta leszállás, mint teljesítmény dominált, hanem a tudományos kutatások is befolyásolták. Az Apollo–11 egymaga képviselt egy Apollo küldetéstípust, és ennek teljesültével máris továbblépett egy magasabb szintre az űrügynökség. A tervek szerint következett a H típusú küldetés, amely már a holdra szállás után két gyalogos űrsétát is magába foglalt. Az első ilyen jellegű repülés az Apollo–12 volt, amelyen Pete Conrad parancsnok, Dick Gordon parancsnoki pilóta és Alan Bean holdkomppilóta 1969. november 19-én sikerrel szállt le az Oceanus Procellarumon. A repülés legközvetlenebb célja egy hajszálpontos leszállás kivitelezése volt egy kitüntetett ponton – mivel az Apollo–11 kb. 6 kilométerrel tévesztette el a saját maga kijelölt leszállási pontját –, igazolva, hogy az Apollo hardver képes a precíziós leszállásokra és ezáltal értékes kutatómunkára. A kitüntetett pont pedig nem volt más, mint egy korábban felküldött űrszonda, a Surveyor–3. A holdfelszínre kétszer szálltak ki az űrhajósok, először a tudományos műszerparkot, az ALSEP-et állították fel, másodjára pedig egy kisebb kört tettek meg a leszállóhely kráterei között, közbeiktatva a Surveyor–3 szonda meglátogatását is. A precíziós leszállással újabb lépcsőfokot lépett feljebb az egész Apollo csapat a fejlődés lépcsőjén. Ezt követte az Apollo–13, amely tudományos céljait tekintve hasonló volt az Apollo–12-höz, ám váratlanul kudarcba torkollott a repülés.

Az Apollo–13 balesetének kivizsgálása után – abból okulva – egy újabb H típusú repülésre készülődhetett a NASA, az Apollo–14-en. A repülésre a veterán Al Shepard készülődhetett parancsnokként, kiegészülve az újonc Stu Roosa parancsnoki pilótával és Ed Mitchell holdkomppilótával. A repülésük célja egy más típusú terület volt a holdfelszínen, mint amilyeneket eladdig meglátogattak: a Fra Mauro formáció, amelyet a Mare Imbrium becsapódásakor kivetődő anyag takarója hozott létre. Shepardék megismételték a két gyalogos holdsétát magába foglaló expedíciót, ahol hasonlóan Conradékhoz előbb a tudományos műszeregyüttest helyezték ki, majd ellátogattak a környék legnagyobb kráteréhez, mintegy háromszor akkora távolságot megtéve, mint amennyit az Apollo–12 űrhajósai megtettek.

Apollo–13

Az Apollo–13 több szempontból gyakorolt befolyást a későbbi repülésekre, így az Apollo–16-ra is. Egyrészt magával a balesettel, amely hosszabb halasztást eredményezett a későbbi repülésekre vonatkozólag. Mint ismeretes, az 1971. április 11-én a Hold Fra Mauro térsége felé induló expedíció a Hold felé vezető úton balesetet szenvedett. Egy tervezési és szerelési hiba folytán a parancsnoki modul fő oxigéntartályába szerelt tekercselés zárlatos lett és ettől a tartály felrobbant, megfosztva a legénységet az oxigénből – és hidrogénből – előállított áramtól és víztől, valamint a légzéshez szükséges oxigéntől. Lovellék átköltöztek a holdkompba és az irányítás által lépésről-lépésre rögtönzött új műveleti terv mentén veszélyek és kényelmetlenségek közepette végül szerencsésen hazajutottak a Földre. A hazatérés után hosszú hónapokig tartó kivizsgálás következett, az okokat kiderítendő, ám addig semmilyen továbblépésről sem lehetett szó.

Másrészt az Apollo–13-nak sokkal rombolóbb hatása volt az egész programra nézve. A Nixon-adminisztráció számára az egész holdprogram problémákat hordozott: egyrészről az egy demokrata kezdeményezésű ügy volt, amelyet a republikánus új elnök csak megörökölt, másrészt mérhetetlen pénzbe került akkor, amikor az USA egy másik még nagyobb összegek elköltésével járó kalandban volt béklyóba verve, a vietnámi háborúban. A drágaság mellé feliratkozott még egy nyomós érv a közvéleményben: miért öljük még mindig a Holdba a pénzt, amikor már legyőztük az oroszokat? Richard Nixon kereste a pillanatot, amikor megszabadulhat JFK víziójától és az Apollo–13 majdnem kudarccal végződő kalandjában találta meg a lehetőséget. A politikai döntéshozók – bár nyílt színen sohasem vallották be, hogy bármi összefüggés lenne az Apollo–13-mal – megkurtították a programot. Töröltek 3 Apollo repülést. A gyakorlatban elvették a lehetőséget egy gyalogos (H típusú) és egy holdjárós (J típusú) misszió elől. Így mivel az eredeti tervek szerint az Apollo–15 lett volna az utolsó gyalogos expedíció és az Apollo–16 az első holdjárós, minden repülés eggyel előre lépett és már az Apollo–15 megkapta a holdjárót, az Apollo–16 pedig a második ilyen repüléssé lépett előre.

Apollo–15