Molfetta város (közigazgatásilag comune) Olaszország Puglia régiójában, Bari megyében, az Adriai-tenger partján. A Molfetta-Ruvo-Giovinazzo-Terlizzi egyházmegye püspöki székvárosa. Felújított óvárosa és kikötője kedvelt turisztikai célpont.
A város határában álló töbör (a Pulo di Molfetta) falában lévő barlangokat az i. e. 6. évezredtől közel kétezer évig az ősember lakta. A mai település elődjét, egy kis halászfalut valószínűleg görög telepesek alapították az i. e. 4. században. A keresztes háborúk idején vált jelentős településsé, ugyanis a Szentföldre vezető út egyik fontos kikötője lett. A visszatérő keresztesek a városfalaktól mintegy kilométernyire egy, a Szűzanyának felajánlott ispotályt létesítettek. Ebben a legendák szerint megfordult a csodatételeiről híres Bajorországi Szent Konrád, Molfetta későbbi védőszentje is. A 16–17. századig területe egy kis, part menti szigetre korlátozódott, majd a szárazföldtől elválasztó csatorna feltöltése után dél felé terjeszkedett, a történelmi, falakkal körülvett óváros pedig fokozatosan elnéptelenedett. 1964-ben néhány épület össze is omlott. Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején az óváros utcáit felújították, az omladozó palotákat helyreállították. A város nevezetessége a pulo mellett a román stílusban épült régi dóm, a San Corrado, amely Otranto, Bitonto, Troia és Bari katedrálisaival együtt szerepel a világörökségnek javasolt helyszínek között.
Az óváros gerince a Via Piazza, amely egykor a piactérbe futott. Erre merőleges, kelet-nyugat irányú a Via San Pietro, amely a régi dómot köti össze a Piazza Municipióval, amin egykoron vár, az úgynevezett Rondella állt. Napjainkban ez a tér az óváros egyetlen nagyobb nyílt területe. Az óváros főbejárata a ma is álló Arco della Terra volt, a mai Corso Dante középtájékán. A kapu fölé emelkedett az óratorony (Torre dell’Orologio), amit 1897-ben bontottak el. Az óváros keletről a Piazza Municipión, északon pedig a dóm felől közelíthető meg. Az óvárost a széles Corso Dante Alighieri választja el az új városnegyedektől; ennek helyén a 18–19. századig egy várároknak kiképzett csatorna volt.
Fekvése Az Adriai-tenger partján fekszik, Baritól északnyugatra, Bisceglie és Giovinazzo között. A szárazföld belseje felé Terlizzi és Ruvo di Puglia határolják. Az óváros egy félszigeten (eredetileg sziget) fekszik, a kikötőtől délnyugatra. A város területe enyhén lejt a tengerpart felé. Legmagasabb pontja 143, átlagos magassága 18 méter.
Geológiája Geomorfológiai szempontból tekintve Molfetta területe átmenetet képez Bari tengerparti síksága (ami itt már jelentősen leszűkül) és a Murgia dombos vidéke között. A pugliai tengerpartot a pleisztocénben és a holocénben lerakódott tengeri üledékrétegek alkotják, míg a Murgiát a krétában keletkezett, majd később, az Appenninek orogenezise során kiemelkedett mészkő- és dolomitrétegek. A vidék, felépítése miatt, karsztformák által tagolt (szurdokvölgyek, dolinák, víznyelők stb.), amelyek közül a leghíresebb a Pulo di Molfetta nevű töbör.
Éghajlata A városnak jellegzetes mediterrán éghajlata van, hosszú és meleg nyarakkal, valamint enyhe telekkel, kevés csapadékkal. Mikroklímáját befolyásolják az Adriai-tenger felől érkező szelek is. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszerben a C osztályba tartozik.
Története A város alapítása Az első emberek a vidéken a Molfetta határában fekvő, 150 méter átmérőjű töbör, a Pulo di Molfetta falában lévő karsztbarlangokban telepedtek le. Egyes régészek és történészek véleménye szerint a lakosság a tengerpart felé húzódott, és egy kis part menti szigetre telepedett át, amely egyrészt biztonságot nyújtott, másrészt pedig kiváló terület volt a kezdetleges mezőgazdálkodásra.
A hivatalos álláspont szerint görög telepesek alapították az i. e. 4. században. A római uralom idején vált kis halászfaluból jelentősebb településsé, erre utalnak az ebben a korban megépített védművek és templomok. Valószínűleg a közeli Rubóval folytatott kereskedelem is hozzájárult fejlődéséhez.
A 217-ből származó Itinerarium Provinciarum Antonini Augusti említést tesz egy Respa nevű településről Turenum és Natiolum között. Valószínűleg a város egykori nevének (Melpha) elírásáról van szó. A város neve a rómaiak idején Melfactára változott, aminek jelentése mézből készült, ami valószínűleg a vidék kedvező éghajlatára utalhatott. Egy helyi legenda szerint a város nevét Constantinus császár katonái után kapta, akik itt leltek menedékre egy pusztító vihar után. A város neve a későbbiekben tovább változott: Melphi, Mephicte, Melfictum, végül Molfetta.
Középkor 200px|bélyegkép|Molfetta ábrázolása egy 16. századi dokumentumban
A Nyugatrómai Birodalom bukása után Apulia részeként Molfetta előbb a gótok, majd a bizánciak és a longobárdok fennhatósága alá került. A tenger felől folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve, a szaracén kalózok többször is kifosztották. Emiatt a városfalakat megerősítették, és a szigetet a szárazföldtől elválasztó kis csatornát részben betömték. A tengerpart mentén őrtornyokat létesítettek, hogy időben figyelmeztethessék a lakosságot a közeledő szaracénokra.
A város első írásos említése 925-ből származik Melfi néven. 1000-ben vált püspöki székhellyé. A normannok már 1057 előtt elfoglalták a várost, élükön Robert Guiscard vetélytársával, Pietro di Amicóval, Trani grófjával. Guiscard 1057-ben szerezte meg a város feletti uralmat, de csak rövid ideig sikerült megtartania, Molfetta 1058-ban visszakerült a Di Amico családhoz. 1100 körül rövid ideig bizánci fennhatóság alá került. A 12. század végén, 13. század elején a Conversanói grófság része volt.
A normann uralom megszilárdulását követően Bari, Brindisi és Otranto mellett Molfetta is a keresztes hadjáratok egyik fontos kikötője lett. A tengeri kereskedelemnek köszönhetően a 12. században fellendült a város gazdasági élete, ekkor épült fel az impozáns dóm és a püspöki palota. 1148-ban Molfetta kereskedelmi egyezményeket kötött Raguzával, majd Ortonával és Amalfival is, de jelentős kapcsolatokat ápolt Velencével és Alexandriával is.
A Szentföldről visszatérő keresztesek a városfalaktól mintegy kilométernyire ispotályt létesítettek, valamint egy temetőt is létrehoztak, amelyet a Szűzanyának ajánlottak fel. A legendák szerint a kórházban megfordult a csodatételeiről híres Bajorországi Szent Konrád is. Az ott kifejtett gyógyító tevékenysége miatt a város lakossága, szentté avatása után, Molfetta védőszentjévé választotta Konrádot, ereklyéit a dómban helyezték el.
A normannokat a Stauf királyok követték a nápolyi trónon. 1220-ban Molfetta megkapta a szabad királyi város címet, ami azt jelentette, hogy lakossága szabadon választhatott elöljárókat: 12 nemesi származásút és 24 plebejust. Az Anjou-ház uralkodása idején számos templomot és egyéb vallási épületet húztak fel. 1374-ben a nemesség kiharcolta, hogy a plebejusokkal egyenlő számú elöljárót küldhessen a tanácsba, ami zendüléshez vezetett és jelentősen visszavetette a gazdasági fejlődést. 1399-ben Durazzói László vásártartási jogot adományozott a városnak és kibővíttette a kikötőjét. 1448-ban Molfetta püspökét VIII. Ince néven római pápává választották.
Spanyol és Bourbon fennhatóság alatt 200px|bélyegkép|Az óváros egyik bejárata, az Arco della Terra A 16. század elején a Nápolyi Királyság spanyol uralom alá került. A többi királyságbeli településsel együtt Molfettában is elkezdődött a gazdasági hanyatlás időszaka. 1522-ben a város a capuai gróf, Ferrante (Ferdinando) hűbérbirtoka lett, majd tíz év múlva Ferdinando Gonzaga szerezte meg. A Gonzagák 1640-ben eladták a Doria családnak, akik három múlva a Spinola családnak adták tovább, majd a század végén a milánói Scotti-Gallarati családé lett.
1529. július 18-án került sor a Molfetta kifosztása néven hírhedtté vált véres eseményre, amikor velencei hadihajók, élükön Caracciolo herceggel és Macchia bárójával, megpróbálták elfoglalni a várost. A szárazföld irányából Federico Carafa seregei vonták ostrom alá. A városlakók, Ferdinando gróffal az élükön, visszautasították a megadásra szóló ultimátumot és védelmi állásokat alakítottak ki. A hadihajóknak sikerült bejutniuk a kikötőbe, és a dóm mellett áttörték a városfalakat. A fosztogatás három napig tartott, és ezalatt a város mintegy ötezer lakosa közül legalább ezret meggyilkoltak. A város végül nem került a támadók birtokába, viszont jelentős károkat szenvedett: házakat égettek fel, kincseket raboltak el. A lakosságnak rövid időn belül sikerült kijavítania az épületeket. A renoválást követően épült meg számos, ma is látható palota és templom.
A Gonzagák idejében megerősítették a városfalakat, és négy új kaput is építtettek Bisceglie, Terlizzi, Bitonto és Giovinazzo irányába. Az 1600-as évek végén megépítették az új katedrálist és a szemináriumot. 1657-ben pestisjárvány ütötte fel fejét a városban, ami azonban kevés áldozattal járt, és ezt a lakosság Szent Konrád közbenjárásaként élte meg. Ekkor készült el a szent ezüst mellszobra, amelyet napjainkban is körbevisznek a város utcáin a szent ünnepnapján. Megépült a Santa Maria de Principe-templom a pestis áldozatai emlékére, ezt a helybéliek a mai napig a halál templomaként emlegetik (Chiesa della Morte).
A 18. században egy rövid felvirágzási időszak következett, különösen a művészetekben. Ekkor élt és alkotott Molfetta leghíresebb szülöttje, Corrado Giaquinto festőművész, a settecento egyik kiemelkedő alakja.
Az 1714-es utrechti béke eredményeként a Nápolyi Királyságot V. Fülöp spanyol király szerezte meg. Trónra lépése után nem sokkal jelentős fejlesztéseket indított a királyságban, így Molfettában is, ahol újabb városnegyedeket alakítottak ki a városfalaktól délkeleti irányban, valamint megerősítették a kézműves céhek és tengerészek jogait.
A 19. század A francia forradalom szele elérte a Nápolyi Királyságot is. 1799-ben kikiáltották a tiszavirág életű Parthenopéi Köztársaságot, amelyhez Molfetta is csatlakozott. A köztársaságnak végül a francia csapatok vetettek véget, akik elűzték Nápolyból a Bourbon-királyt, helyére pedig Napóleon testvérét, Bonaparte Józsefet ültették. Őt Joachim Murat követte, akinek a nevéhez kapcsolódik a feudalizmus felszámolása, s így 284 év után Molfetta ismét szabad város lett. Az 1815-ös Bourbon restaurációt követően a város köztársaság-, vagy franciapárti lakosságát megtorolták. A város lakossága elérte a tizenötezret, megépült a színház, a tanácsház, kibővítették a kikötőt és a temetőt. 1861-ben az újonnan alapított Olasz Királyság része lett. Nemsokára elérte a vasút is, ami új munkalehetőségeket biztosított, de nem oldotta meg a 19. század végi súlyos gazdasági válságot, amelynek eredményeként a lakosság jelentős része kivándorolt Olaszország északi régióiba, Európába, sőt az Egyesült Államokba is.
A 20. század A gazdasági válság enyhítésében nagy szerepe volt Gaetano Salvemini polgármesternek, akinek a későbbiekben a fasizmus elleni harc egyik vezéregyénisége lett. 1914-ben elérte a várost a pugliai vízvezeték, így biztosítottá vált az állandó vízellátás, ami révén sikerült visszaszorítani az egyre gyakrabban jelentkező járványokat. Az 1930-as években, Mussolini idején újabb városnegyed épült ki, valamint elkészült a városi könyvtár és kórház is. A második világháború idején a baloldaliak ellenállásának egyik központja volt, akik egy külön pártot alapítottak. 1943-ban egy német bombázó támadást intézett az egyik iskola ellen, egyébként a várost elkerülte a háború szele.
A háború után az újabb városrészek tovább gyarapodtak, viszont a történelmi központ helyzete tovább romlott. Ezt tetőzte be, hogy 1964-ben néhány épület összeomlott, ami révén az elnéptelenedés folyamata felgyorsult. Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején az óváros utcáit felújították, az omladozó palotákat helyreállították. A dómot Otranto, Bitonto, Troia és Bari katedrálisaival együtt szerepel azon helyszínek között, amelyeket világörökségnek javasolnak.
Népessége A város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő.