A henoteizmus (görög: εἷς θεός, heisz theosz, „egy isten”) a vallástudományban, vallástörténetben és vallásfilozófiában olyan vallási szemléletet jelöl, amelyben egy közösség, csoport vagy személy egy istent elsődleges, legfőbb vagy kizárólagos kultikus tiszteletben részesít, miközben más istenségek létezését vagy lehetséges létezését nem feltétlenül tagadja. A fogalom a monoteizmus és a politeizmus közötti, illetve ezekkel érintkező vallástörténeti jelenségek leírására szolgál, de használata a szakirodalomban nem teljesen egységes. A henoteizmus nem azonos az egyistenhittel, mert nem szükségszerűen tagadja más istenek létét; de nem is egyszerűen azonos a többistenhittel, mert egy adott isten kiemelt, uralkodó vagy kizárólagos szerepet kap a vallási gyakorlatban.
A henoteizmushoz közel áll a monolátria vagy monolatrizmus, amely egyetlen isten kizárólagos tiszteletét jelenti más istenségek létezésének elvi tagadása nélkül. Rokon fogalom a kathenoteizmus, amelyben a hívő, a közösség vagy a liturgikus szöveg mindig az éppen megszólított istent emeli legfőbb rangra, anélkül hogy a többi istenség létét vagy tiszteletét végleg kizárná. A magyar vallástani és teológiai irodalomban a henoteizmust gyakran az ókori egyiptomi, mezopotámiai, görög, védikus, valamint egyes ókori izraelita vallási jelenségek értelmezésekor tárgyalják. A fogalom leginkább az ókori Közel-Kelet, India és a hellenisztikus-késő antik világ vallásaira alkalmazható, de analógiák más kultúrákban is felismerhetők.
Fogalom és elhatárolás
A henoteizmus a vallások osztályozásában olyan átmeneti vagy összetett kategória, amely nem egyszerűen az istenek számát jelöli, hanem azt is, hogyan viszonyul egymáshoz a vallási gyakorlat, a kultusz és az istenekről alkotott elméleti felfogás. A fogalom különösen akkor használatos, amikor egy vallásban több isten neve, kultusza vagy mitológiai szerepe fennmarad, de egy adott isten a gyakorlatban vagy a teológiai reflexióban kiemelt státuszt kap.
A szakirodalomban gyakori megkülönböztetés szerint a henoteizmus inkább a hitrendszerre vagy istenfelfogásra utal: egy isten elsőbbségét, felsőbbrendűségét vagy saját közösséghez való különleges viszonyát vallja, miközben más istenek létét nem feltétlenül tagadja. A monolátria ezzel szemben elsősorban kultikus gyakorlatot jelöl: a közösség vagy az egyén csak egy istent imád, még ha más népek vagy közösségek isteneit nem is nyilvánítja puszta képzeletnek. A két fogalom határa gyakran elmosódik, ezért egyes szerzők majdnem szinonimaként használják őket, mások viszont élesen megkülönböztetik a hitbeli állítás és a kultikus gyakorlat szempontjából.
A főbb rokon és elkülönítendő fogalmak:
Fogalom Több isten létét feltételezi? Több isten tisztelete megengedett? A kiemelt isten szerepe Monoteizmus Nem; egyetlen Isten valódi istenségét vallja Nem Az egyetlen Isten Politeizmus Igen Igen Lehet főisten, de a panteon több tagja is kultuszt kap Henoteizmus Igen, vagy nem szükségszerűen tagadja A többi tisztelete nem minden esetben tilos Egy kiválasztott, helyi, személyes, nemzeti vagy állami főisten Monolátria Elvileg igen, vagy legalábbis nem szükségszerűen tagadja Nem; csak a saját istent szabad tisztelni A közösség kizárólagosan tisztelt istene Kathenoteizmus Igen Igen, egymás után több isten is megszólítható Mindig az az isten, akihez az adott himnusz vagy rítus szól
A fogalmak közötti határ nem mindig éles. Ugyanazt a vallási jelenséget egyes kutatók henoteizmusnak, mások monolátriának, monarchikus politeizmusnak, inkluzív monoteizmusnak vagy kialakuló monoteizmusnak nevezhetik. Ezért a történeti példák tárgyalásakor rendszerint meg kell különböztetni a kultikus gyakorlatot, a mitológiai beszédmódot, a teológiai reflexiót és az adott vallási közösség önértelmezését.
A kifejezés története
A henoteizmus terminus a 19. századi összehasonlító vallástudományban terjedt el. A kifejezést Friedrich Schelling használta a vallásfilozófiai fejlődés egyes formáinak jelölésére. Friedrich Gottlieb Welcker az ókori görög vallás értelmezésében alkalmazta, különösen annak kimutatására, hogy a görög vallási gondolkodásban a politeista panteon mellett megjelentek az egységre, főistenségre vagy egyetlen isteni rendre utaló törekvések.
A fogalmat Friedrich Max Müller tette széles körben ismertté. Müller a Rigvéda himnuszait vizsgálva úgy vélte, hogy a védikus vallásban gyakran az történik, hogy egy-egy istenséget az adott himnuszban legfőbbként szólítanak meg, noha más himnuszokban más isten kerül ugyanilyen kiemelt helyzetbe. E jelenségre kezdetben a henoteizmus, később gyakran a kathenoteizmus kifejezést használta. A Müller-féle értelmezés összefüggött a 19. századi vallástudomány fejlődéselméleti és összehasonlító módszereivel, amelyek a vallások történetét gyakran a politeizmus, henoteizmus és monoteizmus fokozatai szerint próbálták rendezni.
A Müller által leírt jelenség elsősorban liturgikus és költői természetű: a himnusz az éppen megszólított istent emeli kozmikus rangra. A védikus vallás egésze azonban ennél összetettebb. A Rigvéda 1.164.46 ismert mondata — „egy a valóság, a bölcsek sok néven nevezik” — gyakran szerepel annak példájaként, hogy a védikus vallási nyelv nem egyszerűen a nyugati értelemben vett többistenhit és egyistenhit között helyezkedik el, hanem inkluzív és egységesítő tendenciákat is hordoz. Egyes hindu gondolkodók, például Vivekánanda, ezért elutasították a hindu hagyomány egyszerű „henoteista” besorolását, és inkább az isteni valóság soknévű egységét hangsúlyozták.
A 20. századi és kortárs vallástudomány óvatosabban kezeli e kategóriákat. A henoteizmus hasznos leíró fogalom lehet, de veszélye, hogy modern rendszerező kategóriákat vetít vissza olyan ókori vallásokra, amelyek saját fogalmaikkal nem feltétlenül ilyen módon különböztették meg az isteni lényeket, a helyi kultuszokat és a főisteneket. A fogalom ezért elsősorban elemző kategória, nem pedig valamely ókori vallási közösség önelnevezése.
Történeti és vallástudományi formái
Henoteisztikus jelenségek többféle módon alakulhatnak ki. Egy nagyobb panteonon belül egy isten személyes, családi, városi, etnikai, dinasztikus vagy állami patrónussá válhat. Más esetben egy vallás filozófiai vagy teológiai reflexiója a különböző isteni neveket egyetlen legfőbb isteni elv, világkormányzó hatalom vagy teremtő isten alá rendezi.
A szakirodalomban gyakran megkülönböztethető:
személyes vagy családi henoteizmus, amikor egy egyén, család vagy nemzetség különösen egy istenséget tekint oltalmazójának; városi vagy területi henoteizmus, amikor egy városnak, szentélynek vagy régiónak saját főistene van; dinasztikus vagy állami henoteizmus, amikor az uralkodóház, állam vagy birodalom egy istenséget hivatalosan a panteon élére emel; liturgikus vagy költői henoteizmus, amikor az imádság vagy himnusz az éppen megszólított istent legfőbbként dicsőíti; filozófiai vagy teológiai egységesítés, amikor több isten mögött egyetlen isteni princípiumot, sorsrendet, logoszt vagy világértelmet keresnek.
A henoteizmus kialakulása gyakran társadalmi és politikai folyamatokkal is összefügg. Egy városállam, törzsszövetség vagy birodalom felemelkedése vallási nyelven is kifejezheti önmagát: a közösség istene a többi isten fölé emelkedik, vagy a panteon főistenévé válik. Babilonban Marduk, Asszíriában Assur, a késő római valláspolitikában pedig Sol Invictus kiemelése az állami henoteizmus vagy monolátria klasszikus példáiként tárgyalható; ezek azt mutatják, hogy a vallási központosítás gyakran politikai központosítással kapcsolódott össze.
Védikus vallás és hindu hagyományok
A henoteizmus fogalma elsősorban Max Müller védikus vallásértelmezése révén vált ismertté. A Rigvéda himnuszaiban Indra, Agni, Varuna, Szóma és más istenségek különböző helyzetekben kapnak kiemelt vagy legfőbb szerepet. Egyes himnuszok az adott istent kozmikus hatalommal, teremtő vagy világfenntartó szereppel ruházzák fel, de ez nem jelenti azt, hogy a teljes védikus vallás egyszerű monoteizmusként volna értelmezhető.
Müller szerint a védikus költészetben az istenségek nem pusztán a görög-római értelemben vett különálló istenek, hanem gyakran az isteni hatalom különböző megnyilvánulásai. Ezt írta le a henoteizmus vagy kathenoteizmus fogalmával: az imádkozó az adott rituális helyzetben egy istent úgy szólít meg, mint aki a legfőbb, anélkül hogy ezzel végleg tagadná a többi istenség kultuszát.
A későbbi hinduizmusban a helyzet még összetettebb. A vaisnavizmus Visnut, a saivizmus Sivat, a saktizmus pedig az Istennőt vagy Saktit állíthatja a vallási élet középpontjába. A bhakti-irányzatokban egy-egy személyes istenség iránti kizárólagos odaadás gyakran monoteisztikus vagy monolátrikus vonásokat mutat, miközben a hindu vallási világ egészében más isteni nevek, formák és kultuszok is fennmaradnak. Egyes irányzatok monoteisztikus jellegűek, mások inkább monisztikus, panteisztikus vagy panenteisztikus nyelvet használnak. A hindu hagyományokat ezért nem lehet egyetlen kategóriába sorolni: ugyanazon vallási civilizáción belül politeista, henoteista, monoteista és filozófiai monista elemek is megjelenhetnek.
Ókori Egyiptom
Az ókori Egyiptom vallása gyakran szerepel a henoteizmus vagy a henoteizmushoz hasonló jelenségek példájaként. Az egyiptomi vallásban számos helyi isten és istennő kultusza élt egymás mellett, de egy-egy szentélyben, városban vagy korszakban egy adott isten különösen kiemelt szerephez jutott. Memphiszben Ptah, Héliopoliszban Atum és Ré, Thébában Ámon, majd Ámon-Ré, más helyeken Hórusz, Ozirisz, Ízisz vagy más istenségek kerülhettek központi helyre.
Az egyiptomi teológiai szövegekben gyakori a szinkretizmus: különböző istennevek és kultuszok összekapcsolódnak, például Ré és Ámon Ámon-Ré alakjában. Az ilyen jelenségek nem egyszerűen monoteizmust jelentenek, hanem azt, hogy az isteni hatalmat több név és kultusz hordozhatja, miközben egyes istenek helyileg vagy politikailag főistenné válhatnak. Erik Hornung és Jan Assmann egyaránt hangsúlyozta, hogy az egyiptomi istenfelfogásban az isteni egység és sokféleség nem modern fogalmi sémák szerint rendeződött.
Külön eset Ehnaton fáraó Amarna-reformja, amely Aton kultuszát emelte ki. A reformot gyakran nevezik az egyistenhit egyik korai kísérletének, de a kutatásban vitatott, hogy szigorú monoteizmusnak, monolátriának, radikális henoteizmusnak, királyi napkultusznak vagy sajátos valláspolitikai reformnak kell-e tekinteni. Sok egyiptológus szerint az amarnai vallás nem tagadta filozófiai pontossággal a többi isten létét, inkább kultuszukat korlátozta vagy tiltotta, miközben Aton kultuszát politikailag és teológiailag kizárólagos helyzetbe hozta.
A magyar katolikus dogmatikai irodalom is számon tartja az egyiptomi vallás ilyen jelenségeit. Schütz Antal a vallástörténeti példák között említi, hogy az egyiptomiak egyes imádságokban és teológiai formulákban olykor egy istent olyan módon magasztaltak, mintha az a panteon egészének fölébe emelkedne. Ezt a jelenséget a henoteizmus fogalmával lehet leírni, de nem azonos a keresztény értelemben vett monoteizmussal.
Mezopotámia és az ókori Közel-Kelet
Mezopotámia vallásában a városistenek és az állami kultuszok különösen fontosak voltak. A sumer és akkád városállamok vallási életében egy-egy városnak saját főistene volt: Urukban Inanna/Istár, Urban Nanna/Szín, Nippurban Enlil, Babilonban Marduk, Assur városában pedig Assur kultusza emelkedett ki. Amikor egy város vagy dinasztia politikai hegemóniára tett szert, patrónusistene gyakran az egész állami panteonban magasabb rangot kapott.
Ez a jelenség nem feltétlenül jelent monoteizmust. A mezopotámiai vallás alapvetően többistenhívő maradt, de az állami, dinasztikus és városi kultuszok egyes isteneket kiemelhettek a többi közül. A babiloni Marduk-kultusz vagy az asszír Assur-kultusz olyan példák, amelyekben egy isten politikai és kozmológiai központi szerepet kapott, miközben a panteon többi tagja továbbra is szerepelt a vallási rendszerben.