250px|bélyegkép|A Dîvân-ı Fuzûlî, Fuzûlî oszmán költő összegyűjtött verseiből álló kötet egyik oldala
A török irodalom (törökül: Türk edebiyatı vagy Türk yazını) azoknak az irodalmi műveknek az összességét jelenti, amelyek egyrészt az Oszmán Birodalomban használt, perzsa illetve arab nyelvek hatása alatt álló klasszikus oszmán-török nyelven, másrészt a később megreformált török nyelven jöttek létre. Írásbelisége előbb az oszmánok által preferált perzsa-arab ábécé egy változatán alapult, 1928 óta pedig a latin ábécét használják.
A török (türk) nyelvek irodalma csaknem 1500 évet ölel fel. A legrégebbről ismert írott türk nyelvű szövegek azok az orkhon vagy türk feliratok, melyeket Közép-Mongóliában, az Orhon-völgyben találtak, és keletkezésük ideje a 8. századra tehető. A 9. és 11. század között születhettek azok az epikus művek, melyeket a közép-ázsiai nomád török népek adtak át egymásnak szájhagyomány útján, mint például a Dede Korkut könyve, az oguz-törökök regéje, valamint a Manasz, a kirgizek őseposza.
Amikor a szeldzsukok – a mai törökök ősei – a 11. században letelepedtek Anatóliában, a szájhagyomány után az írásbeliség is megjelent műveltségükben. Kezdetben sok motívumot, témakört és műfajt vettek át az arab és a perzsa irodalomból. 900 éven keresztül, egészen az Oszmán Birodalom összeomlásáig az írott és szájhagyomány útján terjedő irodalmi tradíciók élesen elváltak egymástól, s csak a Török Köztársaság létrejötte után kerültek közelebb egymáshoz.
A mai török irodalom legismertebb alakja Orhan Pamuk Nobel-díjas író. A török irodalom első jelentős török költőnője Nigâr Hanım, akinek édesapja a magyar szabadságharc emigránsa volt.
A török irodalom hagyományai
A török irodalom sokáig két különböző hagyományra épült, melyek nem befolyásolták egymást egészen a 19. századig. Az egyik a népköltészet, a másik a szépirodalom.
A két hagyomány közötti legszembetűnőbb különbség, hogy a népköltészetben nem érvényesültek sem az írott irodalomra oly jellemző perzsa és arab nyelvi elemek, sem a perzsa és arab irodalmi hagyományok. A népköltészetben, mely kétségkívül a domináns műfaj, ez kétféleképpen nyilvánul meg:
a török népköltészetben gyakoribb az időmértékes verselés, míg az írott irodalomban inkább az ütemhangsúlyos verselés a jellemző; a szájhagyomány útján terjedő népköltészetben használt versszak 4 soros (dörtlük), míg az írott költészetben használatos kétsoros (beyit).
A török népköltészet mindig kötődött a zenéhez, a legtöbb költemény eleve dalhoz íródott, így tulajdonképpen a népköltészet elválaszthatatlan lett a török népzenétől.
Az úgynevezett török szépirodalom a köztársaság alapítása előtt erősen a perzsa és az arab irodalom befolyása alatt állt. Ez egészen a szeldzsukok idejéig visszavezethető, amikor az üzleti élet hivatalos nyelve a perzsa volt, és például a 13. században uralkodó Ala ad-Din Kay Qubadh szultán udvari költője, Dehhanî, illetve a szúfi költő, tanító Dzsalál ad-Dín Rúmí (ismertebb nevén Mevlana) által használt nyelvezetben is erősen észrevehető a perzsa hatás.
Mikor a 14. században létrejött az Oszmán Birodalom, ugyanezt a hagyományt folytatták. A leginkább használt versformákat vagy közvetlenül a perzsáktól kölcsönözték, vagy az araboktól. Ez két nagyon fontos következménnyel járt:Tanpınar, 2–3
átvették a perzsa versmértéket (aruz) perzsa illetve arab jövevényszavak kerültek át a nyelvbe nagy számban, mivel a török szavak nem illeszkedtek a perzsa versmértékbe
Ennek köszönhetően született meg az oszmán-török nyelv, mely élesen különbözik a köznép által beszélt hagyományos török nyelvtől. A perzsa és arab befolyás alatt álló török irodalmat divan-irodalomnak (divan edebiyati) is nevezik, a dîvân (ديوان) szó az oszmán-török nyelvben a költő összes művét jelöli.
Ahogy a török népköltészet és népdal szorosan kötődnek egymáshoz, az oszmán divánköltészet is szorosan kapcsolódik a klasszikus oszmán zenéhez: a versek gyakran szolgáltak dalszövegként.
Népköltészet bélyegkép|150px|Yunus Emre szobra A török népköltészet szóbeli, közép-ázsiai nomád hagyományokon alapszik, témáját tekintve azonban már a letelepedett törzsek problémáival foglalkozik. Az egyik ilyen példa Keloğlan történetei. Keloğlan egy fiatal férfiember, aki képtelen magának megfelelő feleséget találni, problémái vannak a családjával és a szomszédaival. Egy másik kiváló példa Naszreddin Hodzsa tréfás történetei: az idős tanítómester (hoca) szomszédait és ismerőseit tréfálja meg, történetei általában morális tanulságot hordoznak.
Naszreddin történetei más szempontból is fontosak. Ezek az elbeszélések már akkor születtek, amikor a törökök kapcsolatba kerültek az iszlámmal: Naszreddin ugyanis egy imám. A törökök a kilencedik illetve tizedik század környékén ismerték meg az iszlámot, ahogy azt Júszuf Hássz Hádzsib Balaszagúní, az első muszlim török dinasztia, a Karahanidák írójának Kutadgu Bilig (A boldogságra vezető tudás) című művében olvashatjuk. A vallás, különösen a szúfi és a síita ág, nagy hatást gyakorolt az irodalomra is. A szúfi befolyást Yunus Emre 13. századi költő munkáiban is megfigyelhetjük. A sííta gondolatok az európai bárdokhoz hasonló úgynevezett aşık-ok vagy ozanok verseiben is jelen van. Az aşıkok erősen kötődtek az alevi rendhez. Fontos azonban megjegyezni, hogy Törökországban az iszlám rendek között nincs pontos határvonal, ami megmutatkozik például abban is, hogy bár Yunus Emrét alevinek tartják, munkásságban jelen vannak a bektasi szúfi rend jellemzői is, a bektasi maga pedig szúfi és sííta koncepciók keverékén alapszik.
Epika
A török epika közép-ázsiai, oguz török hagyományokon alapszik. A török népek egyik mitikus tárgyú ősi eposza az Ak Köbök, melyet erős szálak fűznek az oguz-török irodalomhoz is. Az első fontos mű a török elbeszélés történetében a Dede Korkut könyve.Dede Korkut könyve – Terebess Legalább ilyen fontossággal bír a Köroğlu-történet, mely Rüşen Ali (Köroğlu – „a vak ember fia”) történetét meséli el, aki bosszút akar állni apja megvakításáért. Egyesek szerint a történet valamikor a 15. és 17. század között keletkezhetett, más források szerint azonban egyidős a Dede Korkut könyvével, azaz 11. századi.Belge, 374 A megítélést bonyolultabbá teszi a tény, hogy a Köroğlu név egy aşık költőt is jelöl egyben.
A török epikus irodalom hagyományát olyan költők ápolták később, mint Nâzım Hikmet, aki 1936-ban írt elbeszélő költeményt Şeyh Bedreddin Destanı (Bedreddin sejk) címmel. A költemény egy anatóliai sejk lázadását mutatja be I. Mehmed szultán ellen. Yaşar Kemal 1955-ben íródott İnce Memed (Sovány Mehmet) című regényét pedig modern prózai eposzként is emlegetik.
Népköltészet
A török népköltészetet erősen befolyásolták az iszlám szúfi és sííita rendek hagyományai, az uralkodó versforma pedig a dal volt. A török költészet hatalmas lendületet kapott, amikor Karamanoğlu Mehmet Bey 1277-ben a török nyelvet tette meg a karamanida állam hivatalos nyelvévé. A kor jeles költői voltak Yunus Emre, Sultan Veled és Şeyyâd Hamza.
A török népköltészetnek két nagy ága van:
az aşık/ozan hagyomány, mely nagyrészt szekuláris alapokon nyugszik; a kimondottan vallásos költészet (tekke-költészet), melynek neve a szúfi, illetve sííta rendek gyülekezőhelyeiről, a tekkékből (kolostor) származik. Az aşıkok Az aşık / ozan költők nagy részének kiléte homályba merül, mivel egészen a 19. századig a tradíció – szóbeli jellegéből fakadóan – anonim volt. Néhány költő neve azonban fennmaradt, például a 16. századi Köroğlu, az 1600-as években élt Karacaoğlan, vagy Dadaloğlu (1785?–1868?), aki talán az utolsó nagy aşık volt, mielőtt a tradíció hanyatlásnak indult a 19. század küszöbén. Az aşıkok valójában vándorbárdok voltak, akik keresztül-kasul bejárták Anatólia vidékeit és a mandolin-szerű bağlamán játszva énekelték dalaikat. A 20. században az aşık-tradíció újjáéledt, olyan kiváló előadókkal, mint Aşık Veysel Şatıroğlu (1894–1973), Aşık Mahzuni Şerif (1938–2002), Neşet Ertaş (1943–) és mások.
Tekke-költészet A vallásos költészet (tekke-költészet) és az aşık-tradíció között az egyetlen hasonlóság, hogy ezeket a költeményeket is eredetileg éneklésre szánták, leginkább vallásos összejövetelek alkalmából. Ebben a tekintetben hasonlítanak a nyugaton ismert himnuszokhoz vagy egyházi énekekhez (törökül ilahi). A legnagyobb különbség az aşık-tradícióval összehasonlítva az, hogy a tekke-költeményeket kezdetektől fogva lejegyezték. Ennek legfőbb oka, hogy a költemények a kolostorban íródtak, ahol a szúfi, illetve síita vallásos személyek írástudóak voltak, míg az aşıkok legtöbbször sem írni, sem olvasni nem tudtak. A legnagyobb vallásos költőnek Yunus Emrét tartják (1240? – 1320?); fontos megemlíteni még Süleyman Çelebi (? – 1422) nevét, aki a népszerű Vesîletü'n-Necât (وسيلة النجاة „Az üdvözülés útja”, ismertebb nevén Mevlid) című költeményt írta, mely Mohamed próféta születéséről szól. Népszerű költő volt még Kaygusuz Abdal (1397 – ?), akit az alevi/bektasi irodalom alapítójának tartanak, valamint Pir Sultan Abdal (? – 1560), akit szintén nagyra tartanak.
Folklór bélyegkép|150px|Naszreddin hodzsa bélyegkép|150px|balra|Karagöz figurák
A török nyelvű folklór – népmesék, tréfák, legendák – igen gazdag. A legnépszerűbb népmesei figura Naszreddin, vagy Naszreddin hodzsa, több ezer tréfás mese főszereplője, aki sajátos bölcseleteivel okítja a körülötte élőket:
A Naszreddin-tréfákhoz hasonlóak az úgynevezett bektasi-tréfák, melyek főszereplője a vallásos bektaşi-rend egyik képviselője (akit egyszerűen csak Bektaşinak neveznek). A történetek gyakran szokatlan, az iszlám és a hagyományos társadalmi szokásoknak ellentmondó bölcsességet adnak át.
A török folklór egyik népszerű eleme a Karagöz, azaz az árnyékszínház. A történetek főszereplője Karagöz, a tudatlan falusi paraszt, és Hacivat, a tanultabb városlakó. A legendák szerint a szereplők a 14. században élt két munkást formáznak meg, akik egy dzsámi vagy palota építkezésén dolgoztak, de munka helyett inkább a többi munkást szórakoztatták történeteikkel, ezért lefejezték őket.
Oszmán irodalom
Az oszmán irodalom két fő írott műfaja a vers és a próza. A kettő közül a vers, az úgynevezett diván-költészet a domináns. Ezenfelül a 19. századig az oszmán irodalomban tulajdonképpen nem létezett a fikció fogalma, így például nem írtak az európai irodalmakban megszokott novellák és regények műfajában.
Diván-költészet bélyegkép|200px|Fuzûlî, a költő Az oszmán diván-költészet rituális és szimbolikus jellegű volt, mely jellegzetességeket nagyrészt a perzsa költészetből vette át. A szimbólumok két csoportra oszthatók, hasonlatra és szembeállításra. Jellegzetes motívumok a díván-versekben a csalogány (bülbül) – rózsa (gül), a világ (cihan / ‘âlem) – rózsakert (gülistan, gülşen) valamint az aszkéta (zâhid) – dervis (derviş) párhuzamok.
Ahogy az a dervis-aszkéta motívumból is érzékelhető, a diván-költészetet ugyanúgy áthatották a szúfi gondolatok, mint a népköltészetet. A diván-költészet további jellegzetessége, hogy – akárcsak a perzsa költészetben – keverednek benne a misztikus, világi és gyakran erotikus elemek.
A diván-költészetben előforduló motívumok gyakorta bonyolultak és szerteágazóak. A csalogány a költő, a szerető szimbóluma, a rózsa vagy rózsakert a szeretett lényt testesíti meg, aki egyszerre létezhet a földi, fizikai rózsakertben, illetve a Paradicsomban, elérhetetlen, távolról imádható kedvesként. Más értelmezésben a csalogány a szúfi dervis, a rózsa pedig Isten, aki az „égi rózsakertben” trónol. A világ motívuma a földi szenvedést szimbolizálja, a rózsakert pedig a Paradicsomot, a mennyországot. A szimbólumok használatára példa a 18. századi költő, Hayatî Efendi egyik verssora:
بر گل مى وار بو گلشن ﻋالمدﻪ خارسز Bir gül mü var bu gülşen-i ‘âlemde hârsızPala, 425 („Van-e rózsa e rózsakert-világban, tövis nélkül?”)