bélyeg|Számszeríjas katona, övén lógó felhúzókampóval és hosszú állópajzzsal, pavese-zel, amelyet a töltés lassúsága miatt fedezékként használt A számszeríj egyfajta hideglőfegyver, nyélre erősített íj, melyet használója külön erőfeszítés nélkül is kifeszített állapotban tud tartani. A nyél továbbá lehetővé teszi a felhúzó- és az elsütőmechanizmus megoldását is. A számszeríjat a hagyományos íj használatához szükséges erővel és gyakorlottsággal nem rendelkező ember is könnyedén használhatja. A számszeríjakat a felhúzás, a kifeszítés mechanizmusa, a lövedék, a felhúzó szerkezet és a felhasználás típusa szerint különböztetjük meg.
Etimológiája A szó a szláv samostrĕlъ szóból származik, amelynek jelentése körülbelül: önmagától, azaz önműködően lövő (fegyver). Lásd például az orosz самострелий (számosztrelij) alakot. A szó alaki egybeesése a szám, szer és íj szavainkkal véletlen, így a magyar szó keletkezése a népetimológia terméke.
Tulajdonságok Az íj Maga az íj lehet rugalmas acél, fa, üveg- (karbon-) szálas műanyag, rugóval, vagy csavart kötéllel (római kori állványos íj) kombinált csapószár stb. A szár ugyancsak lehet fa, műanyag (erős, de nem kell hogy rugalmas legyen). Az íj dinamikája a felajzáskor az ideg elcsavarásával fokozható, de ennek csak a kisebb, kézi felajzású számszeríjaknál van jelentősége. A fegyver leggyengébb pontja az ideg (vagy húr), illetve annak középső, a felhúzáskor az agyba beakadó része. Ennek fokozott kopása (elpattanás és szakadás veszélyével) az ezen a 2–4 cm-es szakaszon az idegre felcsévélt vékony acéldrót-tekercseléssel védhető ki, amely ellenálló, ugyanakkor elég flexibilis az ideg dinamikájának követésére.
A számszeríj főbb típusai: Nyíllövő számszeríj: főként hadi és vadászati célokra használták. Kő- vagy golyólövő számszeríj: dupla húrral, főként sportcélokra, madár- vagy kisvadvadászatra.
A nyíl bélyeg|Modern nyílvessző alumíniumból A számszeríj, vezetősínje révén nem csupán nyílvesszők kilövésére alkalmas fegyver. A lövedék lehet akár egészen rövid (~10 cm), acélkúpban végződő, vezetőszárnyas, csökkentett légellenállású, fokozott hatótávolságú „tövis”; vagy nagy tömegű, nagy átütőerejű, de rövid hatótávú, 1,8–2 m hosszú „páncélfúró” dárda. A szár agyába épített elsütő szerkezet segítségével az íj előre felhúzható, és ebben az állapotában további erőfeszítés nélkül tartható. A szerkezet célja elsősorban nem az ellövés pillanatának tetszőleges eltolása, hanem a fegyver erejének fokozása. A jóval robusztusabb íjszárakban a felhúzással, a karizmoknál jóval erősebb törzsizmok segítségével több erő tárolható (csak kisebb számszeríjaknál, 700-1200 N-ig), de gépi áttétellel (például motollával) segítve még extra előfeszítési energia is bevihető a lövési munkába (hadtéri szerszámíjnál 2000-3000 N erővel). A lőtávolság a számszeríj erejétől, a szánhossztól és a használt lövedék típusától függően 300–1200 m-ig változhat. A lőtávolságot és az ütőerőt a lövedék tömege és légellenállása is befolyásolja.
A feszítés A felajzás, vagyis az ideg felhelyezése történhet „háromszögeléssel” (erősebb számszeríjak), vagy „betöréssel” (kisebb sporteszközök). A háromszögelés során hosszú, előhúzó ideget használnak előfeszítésre, majd a végleges ideg felhelyezése után azt egyszerűen leakasztják. A betörés esetén az íj egyik végét a földre, kemény felületre nyomják, miután ráakasztották az ideg egyik végét, majd a szárra ránehezedve azt meghajlítják, amíg a felső íjrészt fél kézzel maguk felé húzva, arra az ideg másik végét felhelyezik. Ehhez a művelethez esetenként hasfalvédő is szükséges.
A számszeríj felhúzása történhet különböző segédeszközök alkalmazásával is. Ilyen a könnyebb íjaknál használható kengyel, az öv és horog. Ennek továbbfejlesztése a kötél és emelőcsiga, mellyel nemcsak az íjász, hanem a csiga mechanikus erejét is felhasználva erősebb számszeríjak is felhúzhatók. Az idők során olyan bonyolultabb kifeszítő eszközök is kialakultak, az íjász erejének megtöbbszörözésére, mint a kecskelábas emelőkar vagy a tolós emelő, a csörlő, a beépített emelőkar, és a fogaslécet és fogaskereket felhasználó szerkezet.
Felhúzó mechanizmusok Kengyel és kezek: korai alkalmazású, az erősebb számszeríjak elterjedésével tért vesztett. Öv és horog: az íjász lehajolva beakasztja a horgot az íjhúrba, és felegyenesedve felhúzza az íjat. Kötél és emelőcsiga: a beakasztott horog kötelének húzásához a csiga erőáttétele megtöbbszörözi az íjász erejét. Kecskelábas emelőkar: az emelőkart felnyitva, két kampós kar beakad a nyél két oldalán lévő tengelyvégcsapba, középen pedig egy horog megfogja a húrt. Ezután az emelőkar hátrahúzásával feszíthető ki az íj. Rövid munkatávú, de erős íj felhúzására alkalmas. Tolós emelő: az emelő szárának végét az íj elején lévő kengyelbe akasztották bele, a munkakart pedig a húrba. Az emelő szárát lenyomva a munkakar húzta hátra a húrt. A szerkezet előnye, hogy egyenletesebben osztotta el a felhúzás során szükséges erőt. A rendszert ma is széles körben alkalmazzák légpuskák felhúzásához. Csörlő (motolla): a csörlő kötelét a húrba akasztották, és a csörlőt karokkal forgatták. Az íjban nagy erő tárolható, cserébe a felhúzás kissé tovább tartott. Az elérhető nagy energia miatt katonák körében volt népszerű. Cranequin (ejtsd: kranöken) (fogasléc és fogaskerék): elvében hasonló a csörlőhöz. 1450 körül találták fel, népszerű volt a vadászok között, mivel kis erőfeszítést igényelt, de lassúsága miatt a katonák nem szívesen alkalmazták. Beépített emelőkar: a legkésőbb kialakult változat (1800 körül), leginkább sportszámszeríjakon használták.
Története Kezdetek bélyeg|Kínai ismétlő nyílpuska A számszeríjakról először Szun-ce A háború művészete (Kr. e. 500) című könyvéből szerezhetünk tudomást, ahol erős nyilakat lövő számszeríjakról beszél. Az egyik legkorábbi feljegyzés használatukról a Kr. e. 341-ben lezajlott ma-lingi csatáról szóló elbeszélés. Kínában a Kr. e. 200-as évekre, a Han-dinasztia alatt a számszeríjak (kínaiul: nu, 弩) gyártása igen fejletté vált, és széles körben alkalmazták. Számos szerkezetet épségben sikerült feltárni, ezek a Csin Si Huang-ti császár (Kr. e. 260-210) sírját őrző agyaghadsereg katonáinak fegyverei voltak.
Görögországban a Kr. e. 5. században jelent meg a számszeríj, ott gasztrafetésznek (γαστραφετης) nevezték, amely nagyobb erőt képviselt a hagyományos görög íjaknál.
Európa bélyeg|Francia számszeríjász pavise-zel A számszeríjak háborús alkalmazása Európában a római időkre nyúlik vissza és egészen a 16. század elejéig alkalmazták, ettől kezdve a tűzfegyverek folyamatosan kiszorították őket. Annak ellenére, hogy a hagyományos hosszú íjak nagyobb hatótávolságúak, nagyobb pontosság és lőgyorsaság elérésére voltak képesek, a számszeríjak nagyobb kinetikus energiával rendelkeztek, és egy számszeríjász kiképzése jóval kevesebb időt vett igénybe, mint egy jól célzó íjászé.
Európa hadseregeiben gyakran alkalmaztak lovas és gyalogos számszeríjászokat, gyakran vegyesen a lándzsás és íjász csapatokkal. A harcrendben általában a hadsereg közepén helyezkedtek el. Hagyományosan a lándzsásokkal együtt támadták az ellenséget, a lovasok támadása előtt, vagy ellentámadást intézhettek saját gyalogságuk védelmében. A gazdasági eszközökből előállított szálfegyverek mellett a lázadó parasztság a számszeríjat is szívesen használta, mint pl. a táboriták.
A páncélos, lándzsákkal felszerelt lovasság hatástalanná vált a pikások és a számszeríjászok kombinációjával szemben, mivel a íjak többsége a legtöbb páncélt átütötte. A számszeríjakat a védekező alakzatokban idővel felváltották a tűzfegyverek, annak ellenére, hogy a kezdetleges tűzfegyverek kisebb lőtávolságúak és lassabbak voltak.
Számszeríj Magyarországon az Anjou-korban Az Anjou-korban korban a magyar haderők által használt számszeríj nagyobb ívből készült, amit közepén a függőlegesen álló törzshöz erősítettek. Az ív eleinte rétegesen ragasztott, rugalmas keményfa- és szarulemezlapokból készült. Az ívet a megmunkálás után pergamennel vagy nyírfahéjjal borították be.
A törzs fából készült, felső részén homorú csatornát alakítottak ki, ebbe illeszkedett az ív. Az ív középrésze fölé került az a vaskengyel, amibe a felajzásnál a lábat feszítették. A törzs felső részén vájat volt a nyílvessző szármára. A törzs középtájt kissé megvastagodott, itt volt besüllyesztve az ún. dió. Ez a tömör csontból készült hengeres alkatrész akasztotta meg a felajzott ideget.
A könnyebb típusoknál általános volt a felhúzóhorog használata. Ezeket az övre szerelték, s emberi erő kifejtésével húzták az ideget a dióba. A nehezebb fajtáknál különféle bonyolult „tekervényeket” alkalmaztak erre.
A kor számszeríja nagy átütőereje révén alkalmas volt a páncélos ellenféllel szembeni harcra; igazán hatásos 100–120 lépésnyi távolságra volt. Hátrányai közé tartozott a lövés előtti hosszabb előkészületek szükségessége. A vízszintesen fekvő ív nagyobb teret igényelt, mint amennyi az íjaknál kellett. A számszeríjászok sokszor töltöttek be mesterlövészi funkciót. Mivel a felajzás csak stabil helyzetben volt lehetséges, általában csak gyalogosok használhatták.
A fegyver Anjou-kori magyarországi használatának érdekes emlékei az oklevelek vízjelein található számszeríj-ábrázolások.
Ebben a korban az íjászok alatt általában már számszeríjászokat értettek. 1355-ben Albert herceg segítséget kért a fellázadt sváb urak ellen Nagy Lajos királytól. Lackfi Pál parancsnoksága alatt négyszáz íjász ment Svábországba, akik a feljegyzések szerint Tulna városánál augusztus 11-én háromszáz sváb lovagot nyilaztak le.
Az itáliai, angol vezetés alatt álló „Fehér csapat” (Alba societas) nevű zsoldoshad keretében – amelynek egyik alvezére Toldi Miklós volt – sok magyar harcos sajátította el a számszeríj kezelését. Igen széles körben használták a számszeríjat a 14. századi Raguzában is.
A számszeríjakhoz használt nyilak rombusz keresztmetszetűek, négyélűek voltak. A fanyelek készítéséhez keményebb, csomótlan fafajtákat használtak. A súlypontot a rövidebb nyilaknál az első harmad végére, a hosszabbaknál az első negyed végére helyezték. A vessző végére vezetőszárnyakat helyeztek el, amelyek repülés közben forgásba hozták a nyilat a stabilabb repülés érdekében.
Fennmaradtak a korból vésett díszítésű, gondos kidolgozású nyílhegyek is, amelyek jelvényként, díszként szolgálhattak. A nagyszombati Nyugat-Szlovákiai Múzeumban őrzött, Szomolányról származó, rangjelző jellegű számszeríjhegy a 14. századra datálható. Köpűje bronzgyűrűkkel, a négyszögű penge bronz berakásokkal díszített. Növényi és figurális ornamentika, sőt gótikus minuszkuláris felirat is látható rajta.
Máshol Ázsiában a számszeríjat általában ostrom- vagy védekező fegyverként használták. A kínaiak által kifejlesztett ismétlő számszeríjat általában a védelemben használták, amikor a katona az íjat falnak támasztva egyik kezével célozhatott, másikkal kezelhette a számszeríjat.
A szaracénok qaws Ferenginek vagy „francia íj”-nak hívták, melyet a keresztény katonák nagy sikerrel alkalmaztak az arab lovassággal szemben, a keresztes háborúk idején. A számszeríjat az arabok is átvették, és váraik védelménél használták fel. Későbbi változatai népszerűek voltak a muzulmán hadseregekben.
Nyugat- és Közép-Afrikában a számszeríjat vadászatra használták, és a leigázott rabszolgák magukkal vitték a technikát az Újvilágba is, ahol akkor vadásztak vele, amikor a lőpor használhatatlanná vagy elérhetetlenné vált.
A számszeríjászat ma A számszeríjakat napjainkban főleg sportolásra, céllövészetre használják.
A világ számos részén használatban maradt mint vadászfegyver, így Észak-Amerikában, Ázsia, Ausztrália és Afrika egyes részein. Speciális alkalmazási köre például a bálnakutatás, ahol biológiai megfigyelés, mintavétel céljából módosított nyílpuskával lövik meg a bálnákat, anélkül hogy fájdalmat okoznának az állatoknak. Néhány modern katonai alakulatot is felszerelnek nyílpuskákkal, hogy kiküszöböljék a lőfegyverek okozta zajokat speciális bevetések során.