A forrástan a történettudomány segédtudománya, amely a különféle források felkutatását, besorolását, megismerését, elemzését és hasznosítását segíti elő. A forrástan részei a forrásismeret (milyen típusú források állnak rendelkezésre), a forrástipológia (a források kategorizálása, besorolása) és a forráselemzés és forráskritika (a források megbízhatóságának, pontosságának feltárása), valamint a forráskiadás (a történeti források hozzáférhetővé tétele).

A forráskritika célja, feladatai

A történeti emlék és a történeti forrás viszonya A történeti forrás mint a vizsgálat tárgya A történeti forrás mint a vizsgálat eszköze A történeti megismerés szakaszai és jellegzetességei A történeti kutatás folyamata „Történelmi megismerésnek a múlt valóságának tudományos visszatükrözését, a történettudomány megismerését nevezzük.”Kávássy S.: i. m. A történettudomány a tárgyául szolgáló folyamatok és jelenségek megismerését különböző módszerekkel végzi. A történeti megismerés első szakasza annak a vizsgálata, hogy a forrás milyen formában és milyen körülmények között maradt ránk. Az első szakasz vizsgálata segédtudományok tárgya. A második szakasz az episztemológia kutatási területe. A történetíró és a forrás találkozásától a tudományos munka elkészüléséig tart. Ide tartozik az adatgyűjtés, csoportosítás, verifikálás és a következtetés, tehát a megismerési folyamat. A történetírói episztemológia tárgyköréhez hozzátartozik a megismerést befolyásoló tényezők vizsgálata is. Befolyásoló tényező lehet a történetíró saját korában ható benyomások, és a történetíró jelenéről kialakított álláspontja is. Végül a történeti megismerés kutatásához nélkülözhetetlen a történeti megismerés során keletkezett fogalmak állandó pontosítása.

A megismerési folyamat vizsgálatához ismerni kell a történetírói tevékenység gyakorlati oldalát, a történelmi folyamatot és a folyamat azon szakaszát, amelyben a külső tényezők (társadalmi, ideológiai, politikai motívumok) közrejátszhatnak.

Cui prodest? Unus testis, nullus testis Az emberi történet számos tényéről nem áll forrás a kutatás rendelkezésére, vagy a források nem valósághűek, nem megbízhatóak. Ezért fontos kérdés a kutatás során hogy kinek az érdekét szolgálta a forrás létrejötte (Cui prodest?). A források tartalmazhatnak hamis állításokat, torzításokat, ezért fontos, hogy ellenőrizhetőek, egymással kiegészíthetőek legyenek (Unus testis, nullus testis).

Az újkori forrástan sajátosságai A 19-20. század, mint forrástermelő korszak lényegesen különbözik a történelem korábbi korszakaitól. A korszak sajátossága a források tömeges keletkezése és megmaradása. Az írásbeliség szerepe, és a privát írott források száma megnő (forrásvaksághoz vezethet). A sajtó és könyvnyomtatás elterjedt, és új, vizuális információhordozók jelentek meg.

Irodalom

A forrástan részei Forrásismeret, forrásgyűjtés A forrásismeret azoknak az elméleti és gyakorlati tudnivalóknak az összessége, amelyek segítségével a történész a rendelkezésére álló történeti emlékekből számára hasznosítható információt szerez. A történésznek tisztában kell lennie azzal, hogy az adott témában és korszakban, melyet kutatni kíván, milyen forrásokkal kell számolnia, mely forrástípusok jellemzőek és ezekhez hogyan tud hozzáférni, hol találja meg. A források specifikus voltából következik, hogy a forrásismeret is specifikus készségeket igényel. Más tudás szükséges például egy középkori latin nyelvű oklevél és más egy orosz népmese feltárásához. Ez alapján a forrásismeret különböző területeiről beszélhetünk. (középkori forrásismeret, néprajzi forrásismeret és a többi)

A történész számára történeti múlt minden emléke forrásanyaggá válhat, amennyiben ezeket az emlékeket és/vagy a rájuk vonatkozó információkat összegyűjtik. Forrásgyűjtésnek nevezhetjük egyrészt ezen emlékek, potenciális források egy meghatározott helyen való felhalmozását, másrészt a kutató azon tevékenységét mely során – forrásismeret segítségével – ebből a készletből kiválogatja, a maga számára összegyűjti azokat az értékeket, melyek az ő kutatása szempontjából forrásértékkel bírhatnak.

A potenciális források gyűjtésénél megkülönböztethetünk nem a történeti forráskutatás szándékával történő, és a kifejezetten a forráskutatás szándékával történő gyűjtést. A kétféle gyűjtés a gyűjtés során érvényesülő szempontok alapján különíthető el. A tárgyi emlékanyag gyűjtésében kezdetben az összegyűjtés (tezaurálás), az esztétikum és a reprezentáció voltak döntő szempontok. A felhalmozás helyei az uralkodói, templomi és magángyűjtemények, majd az ezekből létrejövő múzeumok. A szellemi hagyomány esetében érzelmi motiváció, a régiek tudásának megőrzése a meghatározó. A tárolás helyét tekintve ez a legnehezebben hozzáférhető, ugyanis őrzőhelye a kollektív tudat és emlékezet. Írott emlékanyag gyűjtésében gyakorlati megfontolások érvényesültek. A spontán módon keletkezett iratokat irattárban gyűjtötték össze, hogy szükség esetén visszakereshetőek legyenek. Az írott anyag másik csoportja – a megörökítés szándékával írott művek – a gyűjtés korai szakaszában ugyancsak gyakorlati, illetve reprezentációs célokat szolgált. Ezek felhalmozása kezdetben gyűjteményekben, majd könyvtárakban történt. Ezek a gyűjtések azért fontosak, mert bár szándékaik szerint nem a forráskutatást kívánták szolgálni, később azonban a gyűjtemények léte ezt biztosította.

Nagy változást a reneszánsz és a humanizmus hozott. A gyűjtés szempontjai között megjelent a történetiség, a múlt értékké vált. A 17-18. század tudományos fejlődése, a világ megismerhetőségébe vetett hit megteremti a tudatos, problémaközpontú, a forráskutatás szándékával történő gyűjtést. A gyűjtés teljeskörű, a fellelhető összes emlékre kiterjedő – legyen az a történeti hagyományozás céljából született, vagy spontán keletkezett –, és folyamatos, azaz a jelen jövőben forrásként használható emlékeire is kiterjedő. A forrásgyűjtés során is szükséges szakmai ismeret, mely segít a forrásérték felismerésében és szelektálásában, mert a gyűjtés nem csak tudatos, teljességre törekvő, folyamatos, hanem szelektív is. A begyűjtött emlékanyag elhelyezése a forrás típusától függően – de nem kizárólag aszerint – múzeumban, adattárban, irattárban, gyakorlati hasznát elveszített iratok esetén levéltárban, és könyvtárban történik.

Forrástipológia Természetesen képesek vagyunk a forrásokat különböző típusokba osztani. Ez a tipizálás nemzetenként más-más hagyományok és szempontok szerint alakult. A tipizálás azért szükséges, mert szinte minden egyes kategória feldolgozásához más és más ismeretek szükségesek. Nemzeti tipizálások Minden nemzet történettudománya, néhány alapvető hasonlóság kivételével, másképp osztályozza a történeti forrásokat. Ezért beszélünk nemzeti tipizálásról, a legnagyobb hatású rendszerek esetében pedig nemzeti iskolákról. Ezek közül leginkább a német és az orosz (szovjet) iskolával érdemes foglalkozni. Ennek oka egyrészt az, hogy a legnagyobb hatással bíró történetírói irányzatok Németországban jöttek létre, s itt leginkább a marxizmusról és a szellemtörténetről érdemes szólnunk mint a történetírás két emblematikus és a forrástan szempontjából legjelentősebb irányzatairól. Másrészt a marxista felfogás az egykori Szovjetunió történetírásában valósult meg a leginkább mintaszerűen, s ennek következményei máig hatnak az orosz és a volt tagállamok gyakorlatára. Német nyelvterület Két gyakorlat alakult ki:

Az első felfogás szerint a történésznek elsősorban azt kell figyelembe vennie, hogy a múltról mit tud meg és hogyan az adott forrás segítségével. Ez alapján kétféle forrástípust különböztetünk meg. A primer forrás az adott eseménnyel egy időben vagy a vizsgált korszak idején keletkezett, vagyis a szerző első kézből értesült, esetleg tanú is volt. A szekunder forrás nem az adott eseménnyel egy időben vagy nem is az adott korszakban keletkezett, vagyis a szerző másodkézből értesült, nem volt tanúja a történteknek. Egy forrás lehet primer és szekunder forrás is (pl. Bonfini: Decades, tíz kötetben a magyarok története). A második felfogás az ún. Droysen-Bernheim-féle rendszer. A XIX. század végén alakult ki. Itt is két csoportot különböztetünk meg. Az Überreste (maradvány) olyan forrás, amely spontán keletkezett, készülésekor nem volt szempont a kortársak vagy az utókor tájékoztatása. Ide sorolunk nagyrészt minden tárgyi emléket, egyes elvont (intézmények, szokások, nyelvi fordulatok) és írott (oklevelek, magánlevelek, pápai tizedjegyzékek stb.) maradványokat. A Traditionen (tradíció, hagyomány) már a kortársak és az utókor tájékoztatásának szándékával készült. Ide szóbeli (ill. egy időben szóban hagyományozódó anyagok, például mítoszok) és írásbeli (geszták, krónikák, évkönyvek, nyílt politikai levelek) források sorolhatóak.

Orosz nyelvterület A felosztásra – mint már feljebb utaltunk rá – a marxizmus hatott erőteljesen. A sorrend nem a véletlen műve, a fontosság mértékét mutatja.

anyagi emlékek (régészeti leletek) Nyelvészeti források Folklór Néprajzi emlékanyag Fotó, hangdokumentum, filmek

Magyarországi gyakorlat A magyar történettudomány szempontjából a fent említett két iskola azért fontos, mert mindkettő elemeiből építkezik, és ezeket a magyar történelem sajátosságai szerint alkalmazza. A magyar felfogás egyfajta kronológiai sorrendet követ, azt vizsgálja, hogy az egyes korok, korszakok megismeréséhez milyen forrástípusok állnak rendelkezésünkre, és a mához közeledve milyen új forrástípusokkal bővül a kínálat. E szerint:

1. Tárgyi emlékek: ezekkel az antropológia, a néprajz, a régészet, az iparművészet, a művészettörténet és a hadtörténet foglalkozik. 2. Íratlan szellemi hagyomány (folklór): ide népdalok, táncok, zenei anyagok, mesék stb. tartoznak. 2.1. Nyelv: a nép eredetének vizsgálatakor kulcsfontosságú. 3. Írott emlékek: ide soroljuk a német gyakorlatból már megismert tradíciót és maradványt. Magyarországon azonban a jogszabályokat, törvényeket, a sajtót és a statisztikát az ún. átmeneti források közé sorolják. 3.1. Képek, térképek (képi ábrázolások)

Forrástípusok A továbbiakban inkább a magyarországi írott forrásokról, és azok típusairól lesz szó, mert ezek döntő fontossággal bírnak. A tárgyi és íratlan emlékek általában a történelem azon korszakaiban nagyobb jelentőségűek, amikor az írott források még teljesen hiányoznak vagy csak nagyon kis számban maradtak fenn. Ezen csoportok feltárásával önálló tudományok, tudományágak foglalkoznak. Az írott források jellege koronként különböző, számuk pedig a jelen felé haladva egyre növekszik, amiből további problémák adódhatnak (pl.: forrásvakság, raktározási gondok). Lederer Emma az írott forrásokat többféle szempont alapján is tipizálja, melyek a következők: Első csoportosítási módszer Az írott forrásokat csoportosíthatjuk keletkezésük körülményei alapján is. Már az írás megjelenése óta az emberek mindig feljegyeztek olyan eseményeket, amelyeket meg akartak őrizni az utókor számára. Természetesen olyan írott források is vannak, melyek nem ilyen szándékkal, hanem spontán módon jöttek létre. Ezek alapján a következő forráscsoportok állíthatók fel: 1. történeti megörökítés céljával keletkezettek (pl.: évkönyv, krónika, geszta, vita, legenda, memoár, emlékirat, útleírás) , 2. mindennapi élet során keletkezettek (pl.: oklevél, szerződés, levél, összeírások, könyvjegyzékek, végrendeletek, akták), 3. átmeneti források (jogszabályok, törvények, sajtó, statisztika). Második csoportosítási módszer Ez alapján megkülönböztetünk elbeszélő forrásokat, levéltári forrásokat (oklevelek, akták, összeírások)és átmeneti jellegű forrásokat (hasonlóképpen, mint az előző csoportosításnál). Időrendi csoportosítás Létezik egy harmadik nézőpont is, mely alapján az írott források típusait időrendben lehet vizsgálni, azaz, hogy a magyar történelem egyes korszakaira mely forrástípusok voltak jellemzőek, melyek voltak a leggyakoribbak. Kora középkori írott források