bélyegkép|jobbra|250px|A Muravidék elhelyezkedése Szlovéniában A szlovéniai magyarok vagy muravidéki magyarok az egyikét alkotják azon kényszerkisebbségeknek, amelyek a trianoni béke következtében alakultak ki. Sorsuk azóta Jugoszlávia, illetve 1991 óta Szlovénia államhoz köti őket, rokoni kapcsolataik, kulturális-nyelvi kötődésük és etnikai identitásuk azonban továbbra is erős szálakkal fűzi őket Magyarországhoz.
Zömükben Muravidék (Prekmurje) történelmi régióban élnek, ami jelenleg a kissé nagyobb Pomurska statisztikai régió része. A muravidéki magyarok két csoportra oszthatóak, az egyik az őrségi (az Őrség szlovéniai részét a magyarok által is használt helyi elnevezéssel Goricskónak – Goričko – is nevezik), a másik a Lendva-vidéki magyar tömb. Az előbbiek az első világháború előtt Vas vármegyéhez, az utóbbiak Zala vármegyéhez tartoztak.
Magyarországon a közbeszéd és a sajtó is elég gyakran keveri a Muravidéket a horvátországi Muraközzel, s a szlovéniai magyarokat muraközi magyaroknak hívja. Az effajta téves megnevezés gyakran sérti a muravidéki magyarokat, mivel a Muraköz és a Muravidék között óriási földrajzi különbség van.
Történelem bélyegkép|jobbra|300px|A térség egy 1910 körül osztrák-magyar térképen A szlovéniai magyarok településterülete a magyar honfoglalást és államalapítást követően évszázadokig – a Magyar Királyság és a stájer-osztrák hercegség közötti – részben lakatlan védelmi zóna (gyepű) volt. A várispánságok megszervezésétől 1919-ig Alsólendva és környéke Zala, az őrségi rész Muraszombattal és Szentgotthárddal Vas megyéhez tartozott.
A török hódoltság idején e táj viszonylag keveset szenvedett, de Csáktornya, Alsólendva és Radkersburg (Redege, Radgona) a végvárrendszer részei voltak. A környék nagy földesurai, az alsólendvai Bánffy család, a Széchyek, Zrínyiek, Nádasdyak, Batthyányak a reformáció hívei lettek. A 16. század vége felé Alsólendva a magyarországi protestantizmus és szellemi élet egyik központja lett.
Míg a határos osztrák területeken, így a mai Szlovéniában is, az ellenreformáció csaknem teljesen felszámolta a szlovén nemzeti újjászületéssel is egybekapcsolódó hitújítást, addig Magyarország szlovénok lakta részein, a történelmi Vas vármegyében sok evangélikus gyülekezet maradhatott fenn. A karintiai-krajnai-tengermelléki és a Mura-Rába-vidéki szlovénok között – annak ellenére, hogy 1526-tól egy államkeretben, a Habsburg-birodalomban éltek –, alig volt gazdasági, szellemi kapcsolat, így ez utóbbiak a 20. század elejéig nem is voltak aktív résztvevői a szlovén nemzetté válás folyamatának.
Az elmúlt évszázadokban a magyarországi szlovén közösségre használatos „vend” népnév közvetlenül a német Windisch szóra vezethető vissza. (Romantikus elképzelések ezt az elnevezést többek között a veneti törzs nevével (Velence alapítói), illetve a vandálokkal is megpróbálják összefüggésbe hozni.)
A vend elnevezést a muravidéki szlovénok nem alkalmazták magukra, már a reformáció korában is szlovénnak határozták meg magukat. Sőt a név a 20. század elejére pejoratív csengésűvé vált, főleg azután, hogy a hivatalos magyar nemzetiségpolitika kierőszakolta a szlovénok egy kisebb, velük lojális csoportjában a vend tudat-ot. A Ljubljana és Maribor felé orientálódó értelmiség és a segítségükre siető külső szlovén tudósok meggyőzően igazolták a teóriákkal szemben a vidék szlovén etnikai jellegét és mára a határ mindkét oldalán élő szláv csoportot szlovénnak tekintik.
A két etnikum békés együttélésére jellemző, hogy 1848 szeptemberében, majd 1849 júniusában az itteni nemzetőrök szembeszálltak Josip Jelačić horvát csapataival. Az 1867 utáni gazdasági fellendülés idején a regionális központokban, így Lendván, de például a kis Dobronakon is sok ipari létesítmény jött létre. Kiépült a járási székhelyek rendszere is. Megépült a Zalaegerszeg-Alsólendva-Csáktornya és a Körmend-Muraszombat közötti vasútvonal, de a tervezett szentgotthárd-muraszombati már nem készült el. A nagybirtokrendszer miatt földhöz nem jutó parasztok közül sokan vándoroltak ki Amerikába, de a szomszédos osztrák területekre is.
A szlovén államiság igénye – a csehhez és horváthoz hasonlóan – évtizedeken át csak az osztrák államkeretben, mint a trializmus egy változata merült fel. Egy Ausztria-Magyarországtól és Szerbiától független délszláv állam eszméjét is csak viszonylag kevesen támogatták, s a Szerbiával való egyesülésnek – 1918 októberéig – a Mura menti szlovénok között alig akadt híve. A szlovének létre akartak hozni a föderatívan megszervezett magyar államot képező entitást Szlovenszka krajina néven Klekl József vezetésével, melybe magyar területeket is akartak bekapcsolni, úgy, hogy a magyar nemzetiség is kapjon ezen belül teljes körű jogokat. Mikor azonban a délszláv államhoz való csatlakozás mellett döntöttek, továbbra fennállt annak lehetősége, hogy Szlovenszka krajina azon belül is különállást élvezzen, megőrizve a jellegzetes muravidéki szlovén nyelvet egyebek mellett. Ezt megelőzően az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, a Károlyi-kormány idején tervek születtek egy Muraszombat székhelyű vend vármegye kialakítására, mely csak kulturális és nyelvi autonómiát adott volna, de Klekl ragaszkodott a teljes autonómia-tervhez. Tervezetében szlovén nyelvű közigazgatás, népoktatás, gimnáziumok és saját véderő felállítása is szerepelt. A Tanácsköztársaság diktatúrája nem kedvezett a nemzetiségi igények kielégítésének; a részben ilyen indíttatású ellenforradalmi megmozdulásokat leverték.
A két világháború között 1919 késő tavaszán Muraszombatban kikiáltották a Vendvidéki (Murai) Köztársaságot, aminek igen sok magyar támogatója is akadt, elsősorban katonák, akik azt remélték, hogy ezzel megszabadíthatják magukat a kommunista Magyar Tanácsköztársaságtól és elkerülhetik azt, hogy Szerbia uralma alá jussanak. De remények nem váltak valóra, mert az állam vezetője Tkálecz Vilmos nem nemzeti érdekekből, hanem önös privát érdekekből lépett erre az útra és már akkor nyilvánvaló volt, hogy az állam kikiáltása nem volt komoly szándékú, következésképp semmi köze a Klekl-féle Szlovenszka krajina megteremtésére tett közös magyar-szlovén törekvésekhez.
A párizsi békekonferencia a jugoszláv-magyar határt a Mura és a Rába vízválasztóján húzta meg.https://mek.oszk.hu/02200/02239/Göncz László: A muravidéki magyarság 1918-1941 Így került a Muravidék (Prekmurje) a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához, s maradt Magyarországon az ún. Porabje, mintegy 5.000 szlovénnel, bár ezért cserébe a belgrádi vezetés hajlandó lett volna az alsólendvai magyar területekről lemondani. A Magyarországtól elcsatolt mintegy 940 négyzetkilométernyi terület 169 települése közül 28-nak a lakossága szinte teljes egészében magyarokból állt. A jugoszláv (szerb) hadsereg 1919. augusztus 12-én vonult be a Muravidékre. A nagyhatalmi döntés – mint Burgenland esetében is – kompenzációt is jelentett, ez esetben az új délszláv állam számára, az Olaszországhoz került és az Ausztria birtokában maradt szlovén lakta területekért.
A térség három ország – Jugoszlávia, Magyarország és Ausztria – perifériájává változott. Az Esterházy-birtokot nem az azt megművelő magyar cselédség, hanem a helyi, és az Olaszországhoz került területekről áttelepített szlovének között osztották fel, ellentéteket gerjesztve az őslakosok és a „kolonisták”, a magyarok és a szlovének között. Egy sor magyar falu szélén épültek új falurészek (Petesháza, Hosszúfalu, Pince, Gyertyános, Hídvég, Kámaháza) a telepesek számára, sőt Benica-Benice néven egy önálló telepes falu jött létre. A föld és megélhetés nélkül maradtak körében pedig folytatódott a kivándorlás és a szezonmunka az USA, Németország és Franciaország felé. A regionális kapcsolatok megszakadtak: a muravidékiek többé nem járhattak át aratni a dunántúli nagybirtokokra; megszűnt a vasúti összeköttetés Muraszombat és Körmend, majd Lendva és Rédics között. 1923-tól Muraszombat új vasútvonalon – Ormožon át – kapcsolódott Mariborhoz.
A II. világháború idején a területet visszacsatolták Magyarországhoz (1941. április 16-a és 1945. április 3.). A magyar adminisztráció kiépítésekor, 1941-ben, sajátos módon, tízezrek vallották magukat szlovén-horvát anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek a Muravidéken és a Muraközben. A magyar hatóságok a telepesek és a megbízhatatlannak minősítettek közül több mint 600 személyt internáltak rövidebb-hosszabb időre a sárvári táborba.
A kommunizmus alatt 1945 tavaszán a bosszú és a megtorlás itt megközelítően sem volt olyan mértékű, mint korábban Bácskában, de így is több mint 500 magyart – köztük nőket és gyermekeket – hurcoltak el és zártak táborba viszonossági alapon. Ezen a vidéken is megszenvedték az erőszakos kollektivizálást és a szovjet-jugoszláv szembenállást. Sok magyar fiatalt kémkedésre és diverzáns-tevékenységre kényszerítettek a szovjet befolyás alatt lévő anyaországukkal szemben – közülük számosan értelmetlenül pusztultak el.
1943-ban kőolajat találtak Petesházán. A hatalomváltás után a magyar lakosságot biztonsági okokra hivatkozva kitelepítették, s helyükbe más nemzetiségű munkaerő jött, főleg a közeli horvát Muraközből.
A periferiális, sőt a szovjet-jugoszláv szembenállás miatt szinte front-helyzetű térségből az 1950-es években a fiatalok zöme a szlovén többségű regionális központokba és távolabbi városokba költözött. A magyar tannyelvű – általában 4 osztályos – falusi iskolák állaga leromlott, a továbbtanulási lehetőség a minimálisra csökkent. Egyre több magyar szülő adta gyermekét a jobban felszerelt szlovén iskolákba: az 1950-es években a magyar gyermekek fele Lendván már szlovén tagozatra járt. Ezt a tendenciát megállítandó vezették be 1959-ben – akkor egyedülálló módon – a kötelező kétnyelvű oktatást a törvényben rögzített keskeny, vegyes lakosságú (korábban túlnyomóan magyar többségű) sávban (a 176 muravidéki település közül 30 tartozott ebbe a törvény által körülhatárolt határ menti övezetbe) a szlovén gyermekek számára is. Az 1960-as évektől megkezdődött a pozitív megkülönböztetés elvén alapuló szlovén nemzetiségpolitika kiépítése.
A muravidéki magyarok számukban és asszimilációs hajlandóságukban hasonlóak a burgenlandiakhoz. Az 1980-as évek közepén végzett közös magyar-szlovén kutatás hátrányos gazdasági-infrastrukturális helyzetet, erősödő elvándorlást és vegyes házasságokban megnyilvánuló asszimilációt mutatott ki a határ mindkét oldalán. A 10 évenként tartott népszámlálások között fokozatosan, átlagban 13%-kal csökkent a szlovéniai magyar nemzetiségűek száma. A vegyes házasságok aránya meghaladja az 50%-ot, és az abból származók 80%-a a többségi nemzethez tartozónak vallja magát.
A szlovén függetlenség után 1991 nyarán a magyarok egyöntetűen a független Szlovénia mellett álltak ki. A rendszerváltás óta helyzetük elvileg tovább javult, mivel mind Magyarország, mind Szlovénia a kétoldalú nemzetiség-politikai kapcsolataikat példának kívánták állítani más, problémás relációk elé (a szlovéneknek Ausztriával és Olaszországgal vannak komoly gondjaik ottani kisebbségeik miatt).
A muravidéki magyarok nemzeti alapon történő önszerveződése és politikai érdekérvényesítése a önálló Szlovéniában kapott igazán lendületet, bár – egyedül az akkori jugoszláv tagköztársaságok közül – azelőtt is élveztek alkotmányos különjogokat. Az anyaországgal történő kapcsolatépítés is új lendületet vett. A szlovéniai magyarok helyzete politikailag rendezett, az ország alkotmánya (az olaszokkal együtt) őshonos közösségnek tekinti őket, és egy képviselői helyet biztosít a számukra a parlamentben. Ennek is köszönhető, hogy a szomszédos országokban élő magyar közösségekkel összehasonlítva a muravidéki magyarok építették ki a legteljesebb mértékben a maguk kulturális autonómiáját.