Philosztorgiosz vagy latin nevén Philostorgius (; Borisszosz, Kappadókia, kb. 368 – 433 után, esetleg kb. 439) késő antik, görög nyelvű keresztény egyháztörténész volt. Legismertebb műve az elveszett, tizenkét könyvből álló Egyháztörténet (), amely a 4. század elejétől, az ariánus vita kibontakozásától körülbelül 425-ig tárgyalta az egyházi és birodalmi eseményeket.
Philosztorgiosz az első niceai zsinat utáni krisztológiai vitákban az Eunomiosz nevéhez kötött, a niceai-katolikus állásponttól eltérő eunomiánus vagy anomoeus irányzat híve volt. Műve nem a 4–5. századi egyháztörténet niceai értelmezését követte, hanem annak ellenpontját adta: rokonszenvvel ábrázolta Arius, Aetiosz, Eunomiosz, Nikomédiai Euszebiosz, Ulfilas és Theophilosz „Indosz” alakját, míg bírálta vagy ellenségesen kezelte a niceai párt több vezetőjét, különösen Alexandriai Atanázt.
Eredeti műve nem maradt fenn teljes egészében. Ismereteink főként Phótiosz konstantinápolyi pátriárka 9. századi kivonatából, valamint más késő antik és bizánci forrásokból származó töredékekből erednek. A fennmaradt anyag értékét növeli, hogy Philosztorgiosz több ma már elveszett, arianus vagy eunomiánus eredetű forrást is felhasználhatott.
Élete
Philosztorgiosz életéről kevés biztos adat maradt fenn. Saját művének töredékeiből ismert, hogy Borisszoszból, Kappadókia Secunda provinciából származott. Anyját Eulampiának, apját Karteriosznak nevezték; nagyapja, Anysiosz a niceai hitvalláshoz ragaszkodó presbiter volt. A család teológiai irányultsága később megváltozott: Eulampia férje Eunomiosz követője lett, majd Eulampiát és családjának több tagját is erre az irányzatra nyerte meg.
Születési évét általában 368 körülre teszik. Ez abból következtethető ki, hogy Philosztorgiosz saját elbeszélése szerint húszéves korában látta Eunomioszt Konstantinápolyban. A városba feltehetően tanulmányai folytatására érkezett, és életének jelentős részét ott töltötte.
Nem bizonyítható, hogy klerikus lett volna; a kutatás többnyire művelt világi keresztényként tartja számon. Ez megkülönbözteti őt több más késő antik egyháztörténésztől, akik püspökként, presbiterként vagy szerzetesként írtak. Világi szerzőként is szorosan kapcsolódott az eunomiánus közösséghez, amelyet íróként és történetíróként szolgált.
Műveltsége jelentős volt: széles körű irodalmi, történeti, földrajzi és teológiai ismeretekkel rendelkezett, stílusát pedig még vele szemben ellenségesen álló Phótiosz is elegánsnak, költői fordulatokban gazdagnak és kifejezőnek nevezte.
Philosztorgiosz valószínűleg nem élt folyamatosan Konstantinápolyban. Művében több földrajzi és etnográfiai részlet szerepelt, amelyek arra utalnak, hogy érdeklődött a klasszikus történetírói hagyomány, a földrajz, a népek eredete, valamint a bibliai helyszínek iránt. Nobbs szerint különösen Palesztinára, Jeruzsálemre és a Jordán vidékére vonatkozó megjegyzései alapján elképzelhető, hogy zarándoklaton is járt a térségben.
Halálának pontos ideje és helye nem ismert. Mivel műve a 425-ös év eseményeit is tárgyalta, ennél mindenképpen később halt meg. Több összefoglaló 433 körülre, újabb kutatások egy része pedig körülbelül 439-re teszi halálát. Valószínű, hogy élete végén is Konstantinápolyhoz kötődött.
Teológiai és történeti háttér
Philosztorgiosz működésének háttere az első niceai zsinat utáni hosszú krisztológiai vita volt. A zsinat 325-ben a Fiút az Atyával egylényegűnek, görögül homoousziosznak vallotta. A 4. század folyamán azonban sok püspök és teológus vitatta, hogyan kell pontosan érteni az „egylényegű” kifejezést, és miként lehet egyszerre megőrizni az isteni egységet, valamint a Fiú és a Szentlélek teljes isteni méltóságát.
Az eunomiánus vagy anomoeus irányzat, amelyhez Philosztorgiosz tartozott, Aetiosz és Eunomiosz tanításához kötődött. E felfogás szerint az Atya lényege a „nem-születettség”, ezért a Fiú nem lehet vele azonos lényegű. A niceai hitvallást követő egyházatyák e tanítást az arianizmus radikális formájának tekintették. A későbbi katolikus és ortodox hagyomány a niceai-konstantinápolyi hitvallást fogadta el normatív tanításként, míg az eunomiánus közösségek a 4–5. századra fokozatosan elszigetelődtek.
Philosztorgiosz történetírása ebből a kisebbségi helyzetből érthető meg. Nem egyszerűen eseményeket sorolt fel, hanem olyan egyháztörténeti elbeszélést alkotott, amelyben a niceai győzelem nem az igaz hit diadalaként, hanem az általa igaznak tartott monoteista hit háttérbe szorításaként jelent meg.
Egyháztörténete
Philosztorgiosz Egyháztörténete tizenkét könyvből állt, és valószínűleg két kötetben terjedt. A mű különlegessége volt, hogy az egyes könyvek kezdőbetűi összeolvasva a szerző nevét, a Philostorgios alakot adták ki. Görög betűkkel ez a ΦΙΛΟΣΤΟΡΓΙΟΣ névnek felelt meg. Phótiosz és a fennmaradt epigrammák alapján ez tudatos irodalmi szerkesztés lehetett.
A mű keletkezését általában 425 és 433 közé helyezik. Időben valamivel megelőzhette Szókratész Szkholasztikosz, Szózomenosz és Theodorétosz egyháztörténeteit, amelyek a niceai álláspont felől írták meg a 4. századi egyházi eseményeket. Philosztorgiosz ezzel szemben az eunomiánus közösség szemszögéből tekintett vissza a korszakra.
Elbeszélése az ariánus vita kezdeteitől indult. Különösen fontos szerepet tulajdonított Ariusnak, Aetiosznak és Eunomiosznak, akiket az igaz tanítás védelmezőiként mutatott be. Kedvezően írt II. Constantiusról is, akit a niceai szerzők gyakran bíráltak. Ezzel szemben Atanázt és a niceai párt több alakját erősen kritikusan ábrázolta.
A mű nem kizárólag egyházi ügyeket tárgyalt. Az utolsó könyvekben a politikai és világi események aránya megnőtt, különösen a nyugati birodalomfél és a késő római hatalmi harcok vonatkozásában. Nobbs értelmezése szerint ennek egyik oka az lehetett, hogy Philosztorgiosz nem kívánta részletesen elbeszélni az eunomiánus irányzat történeti vereségét és marginalizálódását.
Fennmaradása
Az Egyháztörténet eredeti szövege elveszett. A mű fő forrása Phótiosz 9. századi kivonata, amelyet a Bibliothéké 40. kódexe és külön epitomé formájában is ismerünk. Phótiosz erősen ellenségesen viszonyult Philosztorgiosz teológiájához, ezért kivonata nem semleges közvetítés: gyakran minősítő, polemikus kifejezésekkel él, és a szerzőt eretneknek nevezi.
A Phótiosz-féle kivonat ennek ellenére pótolhatatlan. Megőrizte a könyvek rendjét, számos esemény vázlatát, valamint több olyan részletet, amelyből következtetni lehet Philosztorgiosz stílusára, szerkezetére és érdeklődési körére. Nobbs szerint Phótiosz kivonata helyenként inkább olvasójegyzethez hasonlít: bővebben időzik azoknál a részeknél, amelyek őt különösen érdekelték, például a földrajzi, etnográfiai és csodás állatokról szóló betéteknél.
A rekonstrukcióban más források is szerepet játszanak. Töredékek maradtak fenn többek között az Artemii Passio című hagiográfiai szövegben, a Szuda lexikonban, egy Konstantin-életrajzban, Nikétasz Khóniatész Thesaurus orthodoxae fidei című művében és a Palatinus Anthologia epigrammáiban. A modern kritikai kiadások ezeket a párhuzamokat Phótiosz kivonatával együtt közlik.
A Bidez-féle kiadás, Friedhelm Winkelmann átdolgozásával, máig a szöveg egyik alapvető kritikai kiadása. A 21. századi kutatásban különösen fontos a Bleckmann–Stein-féle német kiadás és az Amidon-féle angol fordítás, amely bőséges jegyzetanyaggal teszi hozzáférhetővé a fennmaradt anyagot.
Témái és történeti értéke
Philosztorgiosz művének jelentősége nem abban áll, hogy elfogulatlan elbeszélés volna. Egyértelműen saját teológiai közössége szemszögéből írt, és több helyen polemikus célokat követett. Mégis fontos forrás, mert olyan irányzat nézőpontját őrizte meg, amelynek saját irodalma nagyrészt elveszett.
A kutatás gyakran „alternatív” vagy „ellen-narratívaként” írja le művét. Míg a niceai szerzők I. Theodosiust és a niceai hitvallás birodalmi elfogadtatását az ortodoxia győzelmeként mutatták be, Philosztorgiosz számára ez az eunomiánus közösség vereségének és az általa igaznak tartott hit üldözésének kezdete volt.
Különösen jelentős, hogy Philosztorgiosz az egyetlen olyan nagyobb késő antik egyháztörténész, akinek fennmaradt anyaga tartósan az arianus–eunomiánus irányzat nézőpontját képviseli. Ezért műve nemcsak eseménytörténeti adatokat, hanem egy kisebbségbe szorult keresztény irányzat önértelmezését is őrzi.
Művében fontos szerepet kapott a misszió és a birodalmon kívüli kereszténység is. Különösen értékesek a Theophilosz „Indosz” tevékenységére vonatkozó adatai. Philosztorgiosz szerint Theophiloszt II. Constantius küldte Dél-Arábiába, a himjaritákhoz, majd tovább Axumba és más „indiai” területekre. A kopt enciklopédia szerint e beszámoló az egyiptomi és etiópiai kereszténység szempontjából is figyelemre méltó, mert adatokat őriz a Frumentius és Theophilosz körüli egyházi-politikai versengésről.
A gót misszió és Ulfilas szerepe szintén fontos volt számára. A gótok megtérése az arianus vagy homoiánus kereszténységhez a 4. századi egyháztörténet egyik legfontosabb, a Római Birodalom határain túlra mutató folyamata volt. Philosztorgiosz e témát saját teológiai nézőpontjának megfelelően értelmezte, és olyan missziós hagyományt őrzött meg, amely a niceai szerzőknél kevésbé hangsúlyosan jelent meg.
Philosztorgiosz földrajzi és etnográfiai érdeklődése is jelentős. Írt a Nílus déli kataraktáiról, a Vörös-tenger térségéről, a himjaritákról, Axumról, a hunok eredetéről, a Jordán vidékéről, Mesopotámiáról és a Paradicsom helyéről. E részletek egy része klasszikus történetírói mintákat követ, más részük bibliai vagy keresztény értelmezésbe illeszkedik.
Konstantin és a császárok ábrázolása
Philosztorgiosz császárképe eltért a niceai történetírókétól. Nagy Konstantin alakját nagy jelentőségű, de teológiailag vitatott örökséget hagyó uralkodóként kezelte. Elbeszélésében hangsúlyt kapott az a hagyomány, amely szerint Konstantin élete végén az arianus vagy arianusbarát körök felé hajlott, és Nikomédiai Euszebiosz keresztelte meg.
Forráskritikai szempontból több állítása óvatosságot igényel. Konstantin haláláról szóló változata például azt állítja, hogy a császárt féltestvérei mérgezték meg, és hogy II. Constantius apja végrendelete alapján bosszút állt rajtuk. A modern kutatás ezt a hagyományt többnyire nem fogadja el történeti tényként, inkább olyan elbeszélésként kezeli, amely II. Constantiust igyekezett kedvezőbb fényben feltüntetni a 337-es dinasztikus vérengzések után.
Philosztorgiosz a Crispus és Fausta körüli hagyományt is sajátosan kezelte. A Konstantin családját érintő botrányok a késő antik történetírásban többféle változatban maradtak fenn; ezek gyakran a szerzők politikai és teológiai értékrendjét is tükrözték. Philosztorgiosz ilyen esetekben nem független bíróként, hanem saját közössége történeti emlékezetének képviselőjeként szólalt meg.
Kedvezően ábrázolta II. Constantiust, akit a niceai hagyomány gyakran a hitvallási vitákba túlzottan beavatkozó vagy arianusbarát császárként mutatott be. Philosztorgiosz számára Constantius inkább a helyes hit támogatója volt. Ezzel szemben Theodosius és a niceai irányzatot támogató császári politika az eunomiánus közösség visszaszorításának történeti keretévé vált.
Phótiosz értékelése
Phótiosz a niceai hitvallást követő bizánci egyházi hagyomány képviselőjeként élesen bírálta Philosztorgioszt. Szerinte műve inkább az eretnek párt dicsérete és a niceai álláspont támadása volt, mint pártatlan történelem. Ugyanakkor elismerte Philosztorgiosz irodalmi képességeit: stílusát elegánsnak, kifejezőnek és sokszor költőinek nevezte, még ha időnként túlzottan díszítettnek vagy homályosnak tartotta is.
A modern kutatás Phótiosz bírálatát önmagában nem tekinti elegendőnek Philosztorgiosz történetírói értékének megítéléséhez. Nobbs szerint a Phótiosz által is megőrzött anyag azt mutatja, hogy Philosztorgiosz a késő antik egyháztörténetírás fejlődésének fontos szereplője volt, és későbbi niceai történetírók részben az ő értelmezésére is válaszoltak.
Művei