Szent Eleutherosz pápa vagy Eleutériusz (, ; hagyomány szerint 2. század – Róma, kb. 189) a hagyományos pápasorban a tizenharmadik, Szent Péter apostol tizenkettedik utódaként tisztelt római püspök volt. Szótér utódaként és I. Viktor elődjeként pontifikátusa a 2. század végének egyik fontos átmeneti korszakába esett, amikor a keresztény közösségeknek egyszerre kellett szembenézniük üldözéssel, prófétai mozgalmakkal, gnosztikus tanításokkal és az egyházi egység megőrzésének feladatával.Johann Peter Kirsch: „Pope St. Eleutherius (Eleutheros)”. In: The Catholic Encyclopedia, 5. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1909.E. G. Weltin: „Eleutherius, Pope, St.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
Eleutherosz idején vitt levelet Rómába Szent Iréneusz a lyoni vértanúk és hitvallók megbízásából, és ugyancsak az ő pontifikátusa alatt nyerte el végleges formáját Iréneusz nagy eretnekségellenes műve, amely a római püspöki utódlást az apostoli hit nyilvános őrzésének bizonyítékaként állította elénk.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,22; V,1; V,3–6; V,22.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
Eleutherosz alakja így a 2. századi római egyház egyik fontos tanúja. Pontifikátusának biztos történeti magja nem a későbbi legendákban, hanem Iréneusz, Kaiszareiai Euszebiosz és a lyoni hitvallók tanúságában keresendő. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó; a katolikus értelmezés szerint azonban a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai római püspöki sorban jelen volt.Hittani Kongregáció: The Primacy of the Successor of Peter in the Mystery of the Church, 1998.
Neve és származása
Eleutherosz neve görög eredetű; a görög eleutherosz jelentése „szabad”, „szabad ember”. A név etimológiája alapján olykor felmerült a felszabadított rabszolgai háttér gondolata, de erre nincs közvetlen történeti bizonyíték. A név inkább a 2. századi római kereszténység görög nyelvi és kulturális közegét idézi, amelyben a római egyház liturgikus és teológiai nyelve még hosszú ideig jelentős részben görög volt.
A Liber Pontificalis szerint Eleutherosz görög származású volt, apját Habundiusnak hívták, és az epiruszi Nikopoliszból származott.Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892, I. kötet, 58–61., 136. o. A magyar katolikus hagyomány is Nikopoliszhoz köti születését, és görög származásúként említi.Magyar katolikus lexikon: „Eleutherosz, Szt”. Nikopolisz Epirusz jelentős városa volt, amelyet Augustus alapított az actiumi győzelem emlékére. A város görög-római jellege jól illeszkedik ahhoz a mediterrán háttérhez, amelyből a 2. század több római püspöke is érkezhetett.
Hegeszipposz tanúsága szerint Eleutherosz már Anicét idején a római egyház diakónusa volt. Ez különösen fontos adat, mert a későbbi pápai életrajzi hagyományoknál korábbi tanúságra vezethető vissza. Eleutherosz tehát nem kívülről érkező alak volt, hanem már püspökké választása előtt is a római egyház szolgálatában állt. Diakónusként valószínűleg részt vett a közösség liturgikus, karitatív és szervezeti életében, majd Szótér halála után került Róma püspöki székébe.
A diakónusi háttér egyháztörténeti szempontból is figyelemre méltó. A római egyházban a diakónusok nem pusztán liturgikus segítők voltak, hanem a közösség gyakorlati életében, a szegények szolgálatában és a püspök körüli szervezeti munkában is fontos szerepet töltöttek be. Eleutherosz későbbi pontifikátusának egységőrző és megkülönböztető jellege jól illeszkedik ehhez a korai szolgálati háttérhez.
Helye a római püspöki utódlásban
Eleutherosz Szótér után és I. Viktor előtt áll a római püspökök sorában. Iréneusz az Adversus haereses című művében a római egyház püspöki listáját az apostoli hagyomány nyilvános megőrzésének bizonyítékaként idézte. Ez a lista Eleutheroszig jut el, ami arra utal, hogy Iréneusz műve Eleutherosz pontifikátusa alatt vagy annak közvetlen közelében nyerte el végleges formáját.
Iréneusz érvelése szerint az apostoli tanítás nem titkos, beavatottaknak fenntartott hagyomány, hanem az egyházak nyilvános tanításában és a püspökök egymásutánjában őrződik meg. A római püspöki sor ezért az eretnekségekkel szembeni vitában kiemelt jelentőséget kapott. Eleutherosz neve ennek a láncolatnak a végén áll Iréneusz korában, így pontifikátusa különösen fontos tanúja annak, hogy a római egyház a 2. század végére már a hit folytonosságának meghatározó hivatkozási pontja volt.
A kronológia nem minden részletében biztos. Euszebiosz krónikája Eleutherosz hivatalba lépését Marcus Aurelius uralkodásának tizenhetedik évére, vagyis 177 körülre tette, míg egyháztörténeti művében halálát Commodus tizedik évére, azaz 189 körülre helyezte. A hagyományos katolikus összefoglalók gyakran 174–189 közötti pontifikátussal számolnak, más rekonstrukciók 171/177 és 185/193 közötti határokat is említenek. A legelterjedtebb egyháztörténeti használatban Eleutherosz pontifikátusa a 170-es évek közepétől 189 körülig tartott.
Eleutherosz szolgálatának utolsó évei Commodus uralkodásának időszakára estek. Commodus alatt a keresztények helyzete Rómában általában enyhébb volt, mint Marcus Aurelius uralkodásának több tartományi válságában, bár egyedi vértanúságok ekkor is előfordultak. Ez a viszonylag nyugodtabb római környezet kedvezhetett annak, hogy az egyház belső tanbeli, fegyelmi és közösségi kérdéseivel szervezettebben foglalkozzon.
Iréneusz és a lyoni vértanúk levele
Eleutherosz pontifikátusának egyik legfontosabb eseménye a Lyonban 177-ben lezajlott keresztényüldözéshez kapcsolódik. A galliai keresztény közösség súlyos szenvedéseket élt át Marcus Aurelius uralkodása alatt: több hívőt börtönbe vetettek, megkínoztak és kivégeztek. A lyoni és vienne-i vértanúk történetét Euszebiosz őrizte meg az egyháztörténetében.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, V,1–3.
A fogságban levő hitvallók levelet írtak az ázsiai és frígiai testvéreknek, valamint Eleutherosz római püspöknek is. A levél hordozója Iréneusz volt, aki ekkor még lyoni presbiterként működött, később pedig Lyon püspöke lett.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, V,4. A lyoni hitvallók ajánló szavakkal fordultak Eleutheroszhoz, és Iréneuszt olyan presbiterként mutatták be, aki buzgón szolgálja Krisztus szövetségét.
A 177-es lyoni vértanúság drámai eseményei közepette ez a gesztus messze túlmutatott egy egyszerű tájékoztatáson. A szenvedő galliai egyház Rómához fordult, hogy tanácsát és támogatását kérje a béke és a helyes tanítás ügyében. Eleutherosz szolgálata így láthatóvá teszi a római primátus korai, gyakorlati arcát: nem hatalmi beavatkozás, hanem a testvérek megerősítése a próbák idején.
A lyoni vértanúk levele olyan egyházi helyzetben született, amikor a vértanúság, a prófétai mozgalmak, a karizmatikus igények és az egyházi rend kérdése szorosan összekapcsolódott. Eleutherosz feladata ebben az összefüggésben nem pusztán döntéshozatal, hanem a béke, az igaz hit és az egyházi közösség megőrzése volt.
Iréneusz személye ebben az eseményben különösen fontos. Ő egyszerre állt közel az apostoli atyák világához és a későbbi katolikus dogmatikai tisztázások kezdeteihez. Római útja Eleutherosz pontifikátusát a 2. századi Egyház egyik legfontosabb hálózati pontjává teszi: Lyon, Kis-Ázsia és Róma kapcsolata egyetlen eseményben jelenik meg.
A montanizmus kérdése
Eleutherosz pontifikátusa idején vált a montanizmus a római és galliai egyházak számára is fontos kérdéssé. A mozgalom Kis-Ázsiából, különösen Frígia vidékéről indult, és Montanus, valamint két prófétanő, Prisca és Maximilla nevéhez kapcsolódott. Tanításukban nagy hangsúlyt kapott az új prófétai kijelentés, a szigorú aszkézis, az üldözésekre való készség és a közeli eszkatologikus várakozás.
A montanizmus eleinte nem feltétlenül jelent meg azonnal nyilvánvaló eretnekségként. A prófétai buzgóság, az aszkézis és a vértanúságra való készség olyan elemek voltak, amelyek a korai Egyházban önmagukban tiszteletre méltónak számítottak. Éppen ezért a mozgalom megítélése összetett feladatot jelentett: meg kellett különböztetni a Szentlélek valódi működését attól, ami az apostoli hit, a püspöki rend és az egyházi egység fölé akart helyezkedni.
A lyoni hitvallók levelei Euszebiosz tanúsága szerint a béke és a közösség megőrzését sürgették. Ez arra utal, hogy a galliai vértanúk nem a türelmetlen szakítást, hanem az egyházi megfontolást és a józan mérlegelést tartották helyesnek. Iréneusz római útja éppen ebben az összefüggésben értelmezhető: a szenvedő egyház képviselője a római püspökhöz fordult, hogy a hit és a béke ügyében segítséget kérjen.
Tertullianus későbbi, már montanista korszakában írt művében arról számol be, hogy egy római püspök kezdetben békülékenyebb leveleket küldött a montanistáknak, majd ezeket később visszavonta.Tertullianus: Adversus Praxean, 1. A szakirodalomban vitatott, hogy ez a püspök Eleutherosz volt-e vagy inkább utóda, Viktor. Több értelmezés szerint a véglegesebb visszavonás és elhatárolódás inkább Viktor idejére tehető, míg Eleutherosz pontifikátusa az óvatosabb, békülékenyebb és mérlegelő fázishoz kapcsolható. Az esemény azonban mindenképpen jól mutatja, hogy a római egyház a montanizmus ügyében fokozatosan, megkülönböztetéssel alakította ki álláspontját.
Eleutherosz szerepét ezért nem egyszerű „eretnekellenes harcként” érdemes leírni. Pontifikátusa inkább a pásztori megkülönböztetés korszaka: hogyan lehet az Egyházban becsülni a lelki buzgóságot, miközben meg kell őrizni az apostoli hitet, a püspöki rendet és az egyházi közösség békéjét.
Róma mint a béke és megkülönböztetés központja
Eleutherosz idején Róma olyan egyházi térként jelenik meg, ahová távoli közösségek tanácsért és megerősítésért fordulhattak. A lyoni hitvallók levele, Iréneusz küldetése és a montanizmus körüli óvatos római mérlegelés mind ugyanabba az irányba mutatnak: a római püspök szolgálata a 2. század végén már nem pusztán helyi feladat volt.
Ez nem jelentett későbbi értelemben vett központi adminisztratív rendszert. A források inkább olyan lelki és tanbeli tekintélyt mutatnak, amely a szenvedő, vitában álló vagy bizonytalan helyzetben lévő egyházak számára tájékozódási pontként szolgált. Róma szerepe így a béke, a közösség és az apostoli hit megőrzésének szolgálataként rajzolódik ki.
Ebben a szerepben Eleutherosz Szótér karitatív pontifikátusa és Viktor határozottabb római fellépése között áll. Szótérnél a római szolgálat szeretetszolgálati arca látható erősen; Eleutherosznál a békét kereső megkülönböztetés; Viktornál pedig a római fegyelmi és egységőrző tekintély erőteljesebb megnyilvánulása. A három pontifikátus együtt szép képet ad a 2. század végi római egyház fejlődéséről.
Gnosztikus és markionita irányzatok
Eleutherosz pontifikátusának idején Rómában továbbra is jelen voltak azok a tanbeli kihívások, amelyek már elődei, különösen I. Piusz és Anicét idején is súlyos kérdést jelentettek. A gnosztikus irányzatok a megváltást gyakran titkos tudáshoz kötötték, és a keresztény hitet bonyolult kozmológiai rendszerekbe illesztették. A markionita felfogás ezzel párhuzamosan az Ószövetség Istenét és Jézus Krisztus Atyját állította szembe egymással.
Iréneusz éppen Eleutherosz korában írta nagy eretnekségellenes művét, amelyben a gnosztikus rendszerekkel szemben az apostoli egyházak nyilvános tanítására, különösen pedig a római püspöki sor folytonosságára hivatkozott. Ez a környezet Eleutherosz pontifikátusát a katolikus tanbeli önazonosság egyik fontos korszakává teszi.
A római egyház szerepe ebben az időszakban nem egy új hit megalkotása volt, hanem az apostoloktól kapott hit megőrzése. A gnosztikus titkos tanítással, a markionita válogatással és a montanista prófétai túlzásokkal szemben a római egyház azt a hitet képviselte, amely nyilvános, közösségi, szentségi és az apostoli hagyományban gyökerezik.