Az Oidipusz király (eredeti cím ) 1967-ben készült színes, olasz–marokkói filmdráma. Pier Paolo Pasolini alkotása Szophoklész i. e. 429 és i. e. 425 között keletkezett drámájának szabad átértelmezése, melyet javarészt Marokkóban forgattak 1967 áprilisa és júliusa között. Az Oidipusz király a művész első színes nagyjátékfilmje, és egyben az első olyan alkotása, melyben teljesen egyértelműen felfedezhetők önéletrajzi vonatkozások. A címszerepet Pasolini állítólag a híres torreádornak, El Cordobésnek szánta,Filmvilág 1967/4, 32. oldal ám végül felfedezettjére, Franco Cittire osztotta. Az 1961-es A csóró mellett ez Citti második, és egyben utolsó főszerepe Pasolininél: később már csak mellékszerepeket játszott nála. A rendező két év múlva újra a görög mitológiából merített ihletet, amikor elkészítette a Médea (1970) című alkotását a legendás operaénekesnő, Maria Callas főszereplésével. Tervezte az Oreszteia megfilmesítését is, ám ebből csak a helyszínkeresésről és szereplőválogatásról forgatott dokumentumfilm (Jegyzetek egy Afrikai Oreszteiához) (1970) valósult meg.

A cselekmény

A nyitó képkockán Théba városának jelzőköve látható, ám a következő képsorok hangulatuk alapján a 20. század első évtizedeiben játszódnak. A kisváros egyik házában fiatal nő egy fiúgyermeknek ad életet. Később azt látjuk, amint szoptatja a gyermeket, majd egy katonatiszti ruhát viselő férfival sétál a városka utcáin. Az ifjú apa nem látszik boldognak, minden érzelem nélkül nézi a kisfiút a babakocsiban. Gondolatait feliratok közlik a nézővel: „Azért vagy itt, hogy elfoglald a helyem a világban. Az első, akit elveszel tőlem, a nő lesz, akit szeretek.” Később úgy tűnik, mintha a gyermek valóban féltékenyen figyelné szülei esti csókolózását. Az apa még aznap éjjel lábánál fogva megragadja a gyereket az ágyában, miközben a fiúcska sírva szólongatja az anyját.

left|thumb|250px|Oidipusz (Franco Citti)

A kerettörténet itt megszakad, a cselekmény az eredeti, mitológiai időben folytatódik tovább. Egy pásztor megtalálja a pusztaságba kitett fiút, akit a korinthoszi királyhoz visz. Polübosz királynak és feleségének, Meropénak nincsenek gyermekeik, így boldogan fogadják a talált fiúcskát. Az ifjúvá érett Oidipusz egy diszkoszvető versenyen csalással szerzi meg a győzelmet: lábával odébb rúgja az eldobott diszkoszt. Amikor legyőzött ellenfele megvádolja a csalással, Oidipusz rátámad. A vetélytárs megvetően azt mondja róla: „Apád és anyád hamis gyermeke”. Oidipuszban e mondat kételyeket ébreszt, melyeket Meropé és Polübosz sem tudnak eloszlatni. Az ifjú elhatározza, hogy egyszerű ruhában elmegy Apollón jósdájába, ahol választ szeretne kapni kérdéseire. Így is cselekszik. A jósnő szavai azonban döbbenetesek: „Megölöd apádat, és anyáddal szeretkezel”. Az összezavarodott Oidipusz a jósnő kacajától kísérve indul vissza Korinthoszba. Az útelágazásnál azonban mégis inkább Théba felé veszi az irányt. A következő elágazásoknál egyszerűen csak behunyja a szemét, és forgással dönti el, merre haladjon tovább. Gondolatait feliratok fogalmazzák meg: „Merre tartasz ifjúságom? Merre tartasz életem?” A szemközti irányból egy katonák által kísért szekér tűnik fel: Laiosz utazik rajta, a thébai király. Az uralkodó durván ráparancsol Oidipuszra, hogy álljon félre az útjából. A fiatalember haragra gerjed, gúnyolni kezdi a királyt, sőt meg is dobálja. A rátámadó katonákat egyesével lekaszabolja. (A kocsis elmenekül.) Laiosz ekkor hatalma jelképét, a koronát helyezi a fejére, ám Oidipusz kineveti, majd megöli őt. Az egyik katona sisakjában érkezik a városhoz, melyet a szfinx tart rettegésben. A szörny Oidipusz életének rejtélyéről beszélne, ám a fiatalember elpusztítja. Théba örömmel fogadja megmentőjét, Oidipusz pedig Laiosz örökébe lép a trónon és a királyné, Iokaszté ágyában.

right|thumb|250px|Iokasztét Oidipusz elé viszik (középen: Silvana Mangano)

Hamarosan újabb csapás sújtja a várost: pusztító járvány tör ki. Oidipusz sógorát, Kreónt küldi jóslatért, aki azzal a hírrel tér vissza, hogy a járvány addig nem múlik el, míg az előző király, Laiosz gyilkosa – aki még mindig Thébában él – meg nem lakol. Oidipusz nem sejti, hogy róla van szó, parancsot ad tehát a tettes felkutatására. Természetesen eredmény nélkül. Megjelenik azonban a vak próféta, Teiresziász, aki megvádolja Oidipuszt a gyilkossággal. A feldühödött király rátámad az idős jósra, és durván elkergeti. A királyné elmondja Oidipusznak, hogy nem hisz Teiresziásznak. Előző férjének, Laiosznak ugyanis egyszer azt jósolták, hogy a tulajdon fia fogja megölni, ezért az apa kitette újszülött gyermekét a pusztaságba, a tűző napfényre, hogy elpusztítsa. Laioszt és katonáit végül egy útonálló ölte meg, nem sokkal Oidipusz Thébába érkezése előtt. Iokaszté szavai rádöbbentik Oidipuszt arra, hogy Teiresziász mégiscsak igazat mondott, valóban ő a tettes. A jóslat íme, beteljesedett: megölte az apját, és anyja lett az ágyasa. Az iszonyú leleplezés hatására Iokaszté öngyilkos lesz. Oidipusz dühe immár önmaga ellen fordul: nem akarja látni mindazt, ami történt vele, kiszúrja saját szemét, amellyel nézett, de nem látott. Vakon botorkál ki a városból, egyetlen társa a fiatal pásztorfiú, Angelo. Vándorlásaik során a jelenbe érkeznek. A modern város nyüzsgése veszi körül őket: tülkölő autók, siető emberek. Oidipusz és Angelo is elindulnak, és ugyanarra a kis térre jutnak, ahol a film elkezdődött. Továbbmennek a város szélére, a zöld rétre. Oidipusz szavaival zárul a film: „Hol vagyunk? Az a fény, amely azelőtt az enyém volt, és amit többé nem láthatok, szálljon még egyszer a lelkemre. Az élet véget ér.”

Mitológiai háttér A thébai uralkodócsalád története a görög mitológia egyik leghíresebb mítosza, melyet az antik drámaírók több művükben feldolgoztak. Théba alapítója, Kadmosz annak az Európának a fivére volt, akit bika képében elragadott Zeusz. Európa apja természetesen mindegyik fiát az eltűnt lány keresésére küldte. Kadmosz felkereste Apollón jósdáját, hogy magától az istentől tudakolja meg, hol van eltűnt nővére. Apollón azt válaszolta, hogy Kadmosz ne foglalkozzon Európával, hanem alapítson várost. Amint elhagyja a jósdát, meg fog pillantani egy tehenet. Kövesse az állatot, és ahol az megpihen, ott kezdjen egy új város építésébe. Ez az új város lett Théba. Persze az alapítónak számos nehézséggel is meg kellett küzdenie. Így például a közeli forrást őrző sárkánnyal, amely megölte Kadmosz embereit. A sárkány megölése után megjelent Athéné istennő, aki azt parancsolta, hogy Kadmosz vesse el a sárkány fogait. Az elvetett fogakból fegyveresek keltek ki, akik azonnal egymásnak estek. A küzdelemben öten maradtak életben: ők lettek Kadmosz leghűségesebb harcosai. Együtt tették naggyá Théba városát. Amikor Kadmosz nőül vette Arész és Aphrodité lányát, esküvőjén még az istenek is megjelentek. Négy lányuk és egyetlen fiuk sorsa tragikusan alakult, ám a legnagyobb tragédia ükunokájukat, Oidipuszt sújtotta.

left|thumb|250px|Apollón jósdája

Oidipusz történetét a film nagyjából pontosan meséli el, csupán a befejezés más. Miután megvakította saját magát, Oidipusz nem hagyta el Thébát, hiszen mégiscsak volt 4 gyermeke. Két fiú, Polüneikész és Eteoklész, és két leány, Antigoné és Iszméné. A szerencsétlen családot a thébaiak megvetés helyett inkább szánakozással figyelték. Oidipusz lemondott a trónról Iokaszté fivére, Kreón javára, és jog szerinti örököse, legidősebb fia, Polüneikész egyetértett apja döntésével. Nem tudni, pontosan miért, de egy idő után a városlakók mégis úgy határoztak, hogy elküldik Oidipuszt Thébából. Csupán lánya, Antigoné kísérte el. Fiai egyetértettek Oidipusz száműzetésével, Iszméné pedig azért maradt Thébában, hogy apja érdekeit képviselje. Oidipusz távozása után mindkét fiú bejelentette igényét Théba trónjára. A fiatalabb, Eteoklész járt sikerrel, és bátyját elűzte a városból. Polüneikész Argoszba menekült, ahol sereget próbált toborozni Théba ellen. A vándorló Oidipusz ezalatt elvetődött Kolonoszba, amely Athén közelében volt. Itt a bosszúállás egykori istennői, a jótékonnyá változott Erinnüszök szent ligete volt. Oidipusz érezte, hogy hamarosan meghal. Apollón jósdájából annyi szörnyűség után ezúttal kedvező hír érkezett: ahová Oidipuszt eltemetik, azt a helyet az istenek áldása fogja kísérni. Thészeusz, Athén királya fogadta be a szerencsétlen vándort, és Oidipusz ebben a városban békésen hunyta örök álomra a szemét.

Gyermekei sorsa azonban nem fordult jóra. Polüneikész haddal vonult Théba ellen, Eteoklész pedig a saját híveivel kitartóan védte a várost. Mivel egyik félnek sem sikerült fölényre szert tennie, úgy döntöttek, hogy a két fivér párharca dönti el a háború kimenetelét. Egyikük sem győzött: egymás keze által estek el, de utolsó erejükkel megbocsátottak egymásnak. Haláluk viszont béke helyett a háború kiújulásához vezetett. Théba győzött, ahol ismét Kreón lett a király. Ő meghagyta, hogy Eteoklészt teljes pompával kell örök nyugalomra helyezni, a szülővárosa ellen támadó Polüneikészt viszont temetetlenül kell hagyni. Aki a király parancsát meg merné szegni, az halál fia. Iszméné bármennyire szánta halott fivérét, nem mert szembeszegülni Kreón akaratával. Antigoné viszont eltemette Polüneikészt. Tettét Kreón előtt se tagadta, aki nem másította meg királyi szavát: Antigonénak meg kellett halnia. Iszméné további sorsáról nem szól a mitológia.

Pasolini az Oidipusz királyról „Az Oidipusz király monológ, melyben a rendszerint író, olykor beszélő személy most a film segítségével elmeséli egy álmát (álmát, mely a saját életéről szól)… Filmjeimben vannak állandó és változó elemek. Az állandó regiszter a monológ, a változó az ideológia. Az első egyfajta fatalizmusnak felel meg (a problémákat egy elkerülhetetlenül halandó test éli meg – és lehetne-e másként?); a második pedig a zavaros lázadási kísérletekkel azonos a fenti fatalizmus ellen: képmutató, bizonytalan, naiv és kétségbeesett kísérletekkel.”

A látás lehetőségei

Pasolini nem illusztrálja Szophoklészt, hanem átértelmezi. Az antik tragédián túlnyúlva az általános érvényűt, az ősit, az archetipikusat akarja megragadni. Ezért nem is Görögországban forgatott, hanem az elképzeléseinek jobban megfelelő Marokkóban, ahol a táj emberkéz által szinte érintetlenül őrizte ezt az archaikus jelleget. E filmjében bukkan fel először igen erőteljesen a sivatag motívuma, amely mindennek a kezdetét és végét szimbolizálja. A rendező a kerettörténet segítségével az Oidipusz-mítoszt egyszerre teszi aktuálissá és időtlenné, és ebben a szándékában Danilo Donati egyszerűségükben is csodálatos jelmezei segítik.

A film szerkezetében számos hármasság figyelhető meg. Három részben elevenedik meg a cselekmény: a XX. század elején játszódó kerettörténet, antik idősík, a modern világban játszódó kerettörténet. A fa és a kígyó szimbóluma a létezés három szféráját (föld alatti, földi és föld feletti) képviseli. Három személy a történet kulcsfigurája: Iokaszté (anya), Laiosz (apa) és Oidipusz (gyermek). Bizonyos szereplők és tárgyak három isten (Zeusz, Hermész, Dionüszosz) alakjához kapcsolódnak. Zeusz és Dionüszosz két végletet képvisel: előbbi a Sors, a Rend jelképe, utóbbi az ösztönvilágot szimbolizálja. A kettő között Hermész a közvetítő: a filmben a jósok (az isteni és emberi világ közötti hírvivők), maga a szfinx vagy éppen Angelo (angelosz = hírnök) képviselik a hermészi szintet.

right|thumb|250px|Oidipusz elhagyja Thébát (Ninetto Davoli és Franco Citti)