thumb|300px|Riza Abbasi (1565–1635) festménye: Szúfi mester és tanítványaA szúfizmus vagy a szúfi út elnevezés egy filozófiáját és világképét illetően heterogén irányzat-csokrot takar. A szúfi út elnevezés sokkal inkább megfelel a szúfi jellegnek, hiszen itt alapvetően nem egy tanítás-rendszerről, hanem életmódról, szemléletről van szó. Legfontosabb közös jellemzőjük, hogy döntő többségükben az iszlám követőinek vallják magukat, illetve erősen misztikus jellegű irányzatokként az iszlám ezoterikus igazságát hirdetik.
Kezdetben a szúfi szót azokra az aszketikus gyakorlatot követő misztikusokra használták, akik jellemzően durva gyapjúból készült ruhát viseltek; csakhamar azonban az összes muszlim misztikust így nevezték, függetlenül attól, hogy aszketikus életmódot folytattak vagy nem.
A szúfizmus az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere. Sok muszlim hívő ezen az úton, Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbál rálelni Isten szeretetére és megismerésére. A szúfizmuson belül többféle misztikus út létezik arra, hogy valaki megismerje az emberi és isteni természetet, átélje az isteni szeretet érzését és elérje az igazi bölcsességet. A szúfik számára a személyes megtapasztalás (dzauk, "belekóstolás") elengedhetetlen a valódi tudás megszerzéséhez. Etimológia Az elnevezés eredetére több elképzelés van: A leggyakoribb magyarázat szerint az elnevezés az arab صوف „szúf”, azaz gyapjú szóból származik, mellyel azt sugallják, hogy a szúfik az általuk viselt gyapjú öltözékekről kapták volna nevüket. Egy spirituális úton közelítő magyarázat szerint a صفا <szafa> szóból ered az elnevezés, ami tisztaságot jelent. Itt természetesen a szúfik által követett út tisztaságát értik alatta. Egy vallási alapon nyugvó magyarázat szerint egyenesen Mohamed Próféta mecsetjének verandáján imádkozók csoportja lennének ők, a "veranda népe" <ahl asz-szuffa>. A 10. századi Bírúní szerint a görög szophia, azaz a bölcsesség szóból származik ez az elnevezés, de ezen elképzelés nem bizonyítható. Idries Shah szerint a szúfi szónak nincs ismert etimológiája.
A szúfi szót csaknem minden nyelv ebben a formájában használja. Arabul تصوف <taszavvuf>, perzsául عرفان <erfan>, törökül tasavvuf formában utalnak általában a szúfikra. Az irányzatok követőit arab szóval szúfinak vagy perzsa eredetű szóval dervisnek mondjuk, habár ők magukat jellemzően nem illetik ilyen elnevezéssel.
Tanítások thumb|275px|Kerengő dervisek A szúfizmus nem tekinthető egységes irányzatnak. Misztikus, spirituális tanainak kialakulása számtalan rendhez és mesterhez köthető, jellemzően mindegyik saját tanításokat és gyakorlatokat követett.
A nagy tudású, az ezoterikus útra rátalált mestereket (seik) tanítványok vették körül a mester házában, vagy egy erre a célra szolgáló, adományokból fenntartott épületben (kolostorban). A mester a tanítványokat fokozatosan vezette be az isteni megtapasztalás általa gyakorolt formáiba (tariq), a saját misztikus módszerével. Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései, éneklés, tánc és zeneszó mellett révedtek el a transzcendens megtapasztalás élményében. A seiknek a tanítvány felett teljhatalma volt, minden körülmények között engedelmeskednie kellett, még akkor is, ha az ellenkezett az iszlám törvényeivel, a saríával.
A tanító kinevelte követői közül azokat, akik majd halála után továbbviszik művét és terjesztik azt (kalifákA kalifa szó itt eredeti értelmében, mint "követő" szerepel). Ezzel a szúfik, az ortodox jogi iskolákhoz hasonló, tanítványi láncolatot (szilszila) alakítottak ki, amely szervezeti felépítéséből adódóan is, komoly vetélytársa lett az ulemának. Szentként tisztelték mind a mestereket haláluk után, mind mesterré lett növendékeiket, a kalifákat.
Az iszlám misztikusait valí ("szent") néven is emlegetik. Minthogy a szó eredeti jelentése "közelálló" vagy "barát", a valík „Isten barátai, kiknek nem kell félniük és sohasem szomorúak”. A szentkultusz tulajdonképpen ellentétes az iszlám tanaival, hiszen azok nem ismernek el semmiféle közvetítőt Isten és ember között, de az élő, és főleg a már halott szentek kultusza mégis vonzó volt a nép számára, így sok iszlám előtti szokás a misztika köntösében került át a muszlim néphitbe. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak.
A szúfi utat a muszlim többség gyakorlatát jellemző külsőségek és vallásjogi előírások (saría) mellett, alapvetően a befelé fordulás, azaz Allah személyes megtapasztalásának igénye jellemzi. A hétköznapi előírásokon túlmenően, valamely meditációs eszköz (leggyakrabban a meditatív ima (dhikr), illetve ennek részeként esetleg zene, tánc) segítségével kívánják megtapasztalni az Allahban való feloldódást.E szakrális-misztikus egység-állapot rokonítható bizonyos keresztény-misztikus vagy számos indiai tanítással is. Az egység felé vezető úton megkülönböztetik a tudást és az ismereteket, előbbi alatt értve az Allahról alkotott igazságot (Allah igazságát), utóbbi alatt pedig az emberi (másodlagos, lényegtelen) ismereteket, létrehozva ezáltal a misztikus irányzatokra jellemző ezotéria-exotéria kettősséget.
A szúfizmus legfontosabb lelkigyakorlata a dhikr, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálása, valamint a "kerengő dervisek" (lásd mavlavíja) táncos szertartásai és ezek továbbfejlesztése.
Az ún. "üvöltő dervisek" (lásd rifáíja) zajos dhikr alatt az eksztázist elérve gyakran önmagukat is megsebzik, más rendek viszont a néma szertartást (dhikr khafí) részesítik előnyben, amelynek során a hívő magában ismétel bizonyos formulákat, illetve testének bizonyos pontjaira összpontosítva meditál.
A szabályok betartásával és az isteni jóindulat segítségével, a "kereső" egyre inkább lazítani próbálja alantasabb énjének béklyóit, mígnem teljesen megszabadul tőlük és lelke végre megismerheti az igazi hakíka állapotát, amely felé mindig is törekedett. A szúfi út végső célja a faná, az én megsemmisülése. Ez ugyan elsősorban etikai kategória, ám lassan elvezet az emberi én teljes kioltásához.
A misztikusok a személyes istenélménytől mentes, külsőségekre összpontosító vallásjognak igen kevés értelmét látták, így a saría, vagyis a hagyományos vallásjog rendszerének kiegészítéseként egyre jobban kialakították a maguk útját (taríka, "az út") és célját (hakíka, "a valóság"). Mindazonáltal a szúfik legtöbb csoportja az ortodoxia keretein belül kívánt maradni és hangsúlyozta, hogy a saría betartása elengedhetetlen feladat, és már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból fölépülő teológiai rendszert(például „megsemmisülés és visszatérés”, „megrészegülés és kijózanodás”), amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát. A két oldal szembeállítása mindig is jellemző maradt.
Jellemző vonások
Összegezve a szúfikra jellemző legfőbb tulajdonságok, vonások : Abszolút és feltétlen bizalom Istenben (tavakkul) valamint elégedettség (rida) Nézetük szerint bármi jó vagy rossz történik is az emberrel, minden Istentől ered. Aszkézis, önmegtagadás Ezek a belső megtisztulás eszközei Önkéntes szegénység A szegénység a büszkeségem – mondja egy szúfi hagyomány. A beavatott szúfikhoz köthető, gyakran hallható két szó: a fakír és a dervis. A vallás és a vallási szövegek belső, spirituális, ezoterikus aspektusaira koncentrálás, szemben a külsővel A legtöbb szúfi számára ez a vallási rítusokon és törvényeken való túllépés Ragaszkodás Istenhez (baka) Az én (ego) és a világ megsemmisülése után egyedül a baka marad meg. Ezt a célt, amit csak az előrehaladottabb szúfik érnek el, az Istennel való egyesülés élményeként írják le. A mester-tanítvány kapcsolat A legtöbb szúfi számára spirituális fejlődés csak egy szellemi vezető vagy mester segítségével és útmutatásával történhet. Ennek az embernek a neve az arab világban a sejk, a török-perzsa-indiai régióban a pir. Allah (Isten) egyetlensége (tauhid) A tauhid azt jelenti, hogy egyedül csak Allah létezik. Ha pedig ez így van, akkor a világon minden az Ő valóságát tükrözi. A dzikr Az Allahot dicsőítő szent kifejezések rituális ismételgetése
A szúfizmus és az iszlám thumb|250px|Rábia l-Adavíja, az első szúfik egyike A szúfi tanítások többsége besorolható szunnitaként vagy síitaként (bővebben lásd: iszlám), ugyanakkor van néhány tanítás, mely elkülönül az iszlám ortodox tanításaitól (esetleg magától az iszlámtól is, amennyiben a szúfi út az iszlám felett áll). A muszlim és szúfi közösségek (emlékezve arra, hogy a szúfik majdnem mindig muszlimnak vallják magukatA szúfikhoz azonban néha csatlakoztak keresztények is anélkül hogy hitüket elhagyták volna, számukra a szúfi tanítások Jézus szeretetét közvetítették (Karen Armstrong Iszlám →források)) kapcsolata nem felhőtlen. A hivatalos muszlim álláspontot képviselők nem ritkán szektásnak, eretneknek tekinti a szúfikat, illetve a szúfik gyakorta dogmatikusnak (és ebből eredően tévesnek) az előbbieket.
Az ellentét alapja az, hogy a szúfik szerint Allah megismerése egyéni tapasztalatszerzés útján is lehetséges, míg az ulemaaz iszlám jogtudomány tanult művelői szerint Allah csak a Korán, a hadíszA próféta mérvadó kijelentéseit és cselekedeteit tartalmazó hagyomány és a saríaAz iszlám vallási törvényei tanulmányozásával ismerhető meg. Az ulema a szúfik tanait saját hatalma és tekintélye megőrzése érdekében is veszélyesnek tartotta, hiszen megjelenésükig vallási ügyekben megfellebbezhetetlen szava volt. Ezt a pozícióját féltékenyen őrizte, és már a kezdetektől sűrűn került összeütközésbe az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő szúfi rendekkel. Az egyszerű nép is könnyebben befogadta az érzelmi vallásosságon alapuló tanításokat, így körükben ennek sikere, és ezzel együtt az ulema térvesztése szemmel látható lett. Az ellentétet szította a szúfik szervezeti felépítése is, a mester (sejk, a perzsában pír) bálványozása és túlzott tisztelete, amellyel szinte vallást hoztak létre a valláson belül. A saríát afféle követendő irányvonalnak tartották csak ahelyett, hogy annak vegyék ami: az iszlám legfőbb törvénye.
A szúfi mesterek büszkék voltak szellemi függetlenségükre, amely nem csak más hagyományoktól és szellemi áramlatoktól határolta el őket, hanem a mindenkori hatalomtól is. Néhányan kijelentették, hogy inkább vágnák le a saját lábukat, minthogy átlépjék az uralkodó palotájának küszöbét.Némelyik odáig ment, hogy azzal dicsekedett, hogy azért van két ajtó a szobájában, hogy ha egy uralkodó bejön az egyiken, ő kimehessen a másikon Ez a szellemi és hatalmi büszkeség sok korabeli művészt megihletett, akik királyokkal, uralkodókkal körülvéve ábrázolták őket, amint azok áhítattal hallgatják a szúfi sejk kinyilatkoztatásait. A hatalmi elit képviselői egyrészt az új eszmék iránti fogékonyságból, másrészt műveltségük fitogtatása céljából is előszeretettel keresték fel őket. Ez bizonyos mértékig féltékenységet keltett az ortodox jogtudósok körében. Az ulema egy új hatalmi ág kialakulásának veszélyét vélte felfedezni a szúfi áramlatokban, de látván széles körű társadalmi elfogadottságukat, nem üldözték a rendek tagjait.
Általánosságban is elmondható, hogy amíg a kereszténység alapja a feltétlen hit és annak megkövetelése, addig az ott tapasztalható ortodoxiával ellentétben, a muszlim világ többnyire megelégedett a viselkedési minták és szokások szigorú betartásával, mintegy az ortodoxia helyébe az ortopraxia lépett.Karen Armstrong: Iszlám →források. A szúfik pedig betartották a muszlim hit alappilléreinek, a napi ötszöri ima, a zarándoklat, az alamizsnaadás, a böjt előírásait,Bár néhány rend meglehetősen tágan értelmezte őket, például bevezette az áldozást, a gyónást is. így eretnekség vádjába szinte soha nem estek.