jobbra|bélyegkép|250px|Fig.1: Cyprinus Biponctatus, 2. Cyprinus. Gobio, 3. Cyprinus. Amarus, 4. Cyprinus. Alburnus, 5. Cyprinus. Phoxinus, halismereti mű illusztrációja (1796)
Az ichthiológia vagy halismeret az állattan (zoológia) halakkal foglalkozó tudományága.
Felöleli a kezdetleges fejgerinchúros (Cephalochordata) lándzsahalaktól (Acrania) kezdve, a legfejlettebb méhlepényes elevenszülő fogaspontyfélékig (Jenynsiinae) valamennyi édesvízi és tengeri halfaj tudományos vizsgálatát.
Egyes becslések szerint ma több mint 25 000 önálló rendszertani státusszal bíró halfaj létezik. A biológiailag elkülönült populációk számáról – genotipikus klaszterekről – és az egyes fajokhoz tartozó alak- és színváltozatok számáról még megközelítő adatok sem állnak rendelkezésre, s a mélytengeri halfajok hozzávetőleges számáról sincsenek becsült adatok. Mivel a halak fejlődéstörténeti (filogenetikus) rendszerezése, a nevezéktan (állatrendszertan) és a őslénytan szoros kapcsolatban áll egymással, ezért nem kerülhető el időnként az új fajleírásokat figyelembe véve (kb. tizenöt évenként) a halak átcsoportosítása, újra rendszerbe foglalása.Ez a tény sajnálatos ugyan, de nem lehet rajta változtatni. A szó eredete Az ichthiológia görög eredetű, szó mely az ἰχθύς, ikhtusz, "hal"; és a λόγος, logosz, "tudomány" szavakból áll.
Részterületei Hidrobiológia (a vízi élőlények és ökoszisztémák tudománya) Oceanográfia – Limnológia – Rheológia (tengertan, tótan, áramlóvizek tana) Thalassobiológia – Limnobiológia – Rheobiológia (tengeri élőlények, tavi élőlények, áramlóvizek élőlényeinek tana) Természetvédelmi ichthiológia (Kutatási területe: a védett és veszélyeztetett halfajok faunisztikai, ökológiai vizsgálata és populációbecslése. A halfajok élőhelyeinek jellemzése és ezek ismertetése. Egyes halfajok veszélyeztetettségi helyzetének vizsgálata. A védett és veszélyeztetett halfajok részletes felsorolása. A nemzeti parkok értékeinek számbavétele és a védett, ritka fajok populáció változásainak vizsgálata) Washingtoni egyezmény (1973) (egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről 1985-ben hazai csatlakozás) Ramszari egyezmény (1975) (a vizes területek védelme: 1979-ben Magyarország is aláírta) Riói egyezmény (1992) (a biológiai sokféleségről szóló egyezmény 1994-ben Magyarországon hatályba lépett)
Története Az őskorban
A barlangrajzok alapján az őskorban ehető és nem ehető halakat különböztettek meg. E művek szerzője ismeretlen.
Az ókorban Az első halálábrázolások, melyeket ékírásos agyag emléktáblákba véstek, az ősi Mezopotámia (jelenleg Irak) területéről kerültek elő. Az uruki IV. régészeti rétegből (i. e. 3300 és 3100 között) származnak e halakat ábrázoló agyagtáblák. A feltárásokat követően 90 halfaj 324 sumer és babiloni elnevezését sikerült azonosítani, néhány közülük tengeri hal volt. Az azonosításon váltakozó eredményekkel dolgozott (Vincent Scheil 1918, Anton Deimel 1926, Benno Landsberger 1962, Armas Salonen 1970, Dietrich Sahrhage és Johannes Lundbeck 1992). Ezért is feltételezhető, hogy a halak fontos szerepet játszottak a mindennapi életben mint élelem és mint vallási jelkép is (van Elizabeth Douglas Van Buren 1948, Armas Salonen 1970, Johannes Cornelis de Moor 1998). A régészeti feltárások során halcsontokat is találtak Abu Salabikh lelőhelyen amelyeket be is azonosítottak ezek (a ma használatos halnevekkel): Barbus esocinus, B. grypus, B. kersin, B. luteus, B. sharpeyi, B. xanthopterus, Silurus triostegus, Mystus pelusius, Mastacembelus mastacembelus és Tenualosa ilisha.
bélyegkép|150px|Csin Si Huang-ti A halak valószínűsített rendszerezési bölcsője a régi Kína. Az i. e. 1000 körül a Dalok könyvé-ben (Si king) már szó esik egy halról, amelyet ma aranyhalként ismerünk, Carassius gibelio auratus. A költő, a királyi palota építéséről így írt:
"Ott az Ősök ligetében, fényes szarvasok körében, öreg király mulat szépen. Ott a királyi madarak mind ragyogó hó-tollúak, fickándoznak aranyhalak." (fordította: Weöres Sándor – A lélek idézése 1958.)
E régi vers is arra utal, hogy a haltartás már az ősi Kínában is kedvtelések közé tartozott, amely a távol-keleti pompa egyik megtestesítője volt. A későbbi korokban, főleg a Han-dinasztia idején a Nanking tartományban szigorúan tiltották, – halálbüntetés terhe mellett a piros halak étkezési célokra való felhasználását. A Szung-dinasztia uralkodásának idejét (i. sz. 960–1279) tekintjük az aranyhal „háziasítás”-nemesítés kezdő korszakának.
Az állatok első tudományos rendszerezője Arisztotelész volt. Ő az állatok csoportosítására is kísérletet tett, és mintegy félezer állatot ismertetett. Két nagy csoportra; vörös vérűekre és nem vörös vérűekre osztotta őket. A nem vörös vérűek közül, testszerveződésük bonyolultsága alapján; szivacsokat, csalánozókat, puhatestűeket, rovarokat, rákokat és polipokat különböztet meg. A vörös vérűeket a halak, madarak és az emlősök alkotják. Leszboszi és asszoszi tartózkodása idején a két sziget halászaitól hallott adatokkal egészítette ki halgyűjteményét, majd kritikusan rendezte és osztályozta azokat; összesen 116 halfajt írt le. Arisztotelész már különbséget tett a hal és egy tengeri emlős (delfin) között. Az édesvízi halak közül ugyancsak különbséget tett a ragadozó perkh – csapósügér, és a nem ragadozó kichle – szivárványos ökle között. Kr. u. 77-ben, egy magát jelentős természettudósnak valló római, idősebb Plinius lefordította Arisztotelész munkáit, kibővítve azt saját elképzeléseivel és kiadta a Naturalis Historia című művét. Ez a rendszerezés azonban mégsem közelíti Arisztotelész rendszertanát. Olyan nevek szerepelnek benne, mint: kétéltű hal, fűrészhal és hableányhal.
A 16. században bélyegkép|150px|Bauhin Gaspard A feledésbe merült Arisztotelész rendszertani leírásait 1554-ben három lelkes francia természetkedvelő: Hippolyte Salviani, Pierre Belon és Guillaume Rondelet újra feltámasztotta, és ezzel megalapozták a mai értelemben vett ichthiológia alapjait. Leírásuk Libri de Piscibus Marinis címen jelent meg Franciaországban. Ebben 59 édesvízi és 205 tengeri faj leírása található; a könyv 335 illusztrációt tartalmaz. Ebben a korban a botanika sokkal fejlettebb tudományág volt, mint a zoológia. Egy svéd orvos (boncmester) és botanikus Gaspard Bauhin 1596-ban kiadta Pinax theatri Botanici című könyvét, amely alapműve lesz a későbbi növénytani rendszerezésnek. Az itt leírt 6000 növényfaj már osztályozva volt, úgymint; fák, bokrok, füvek és fűszernövények (Aromataba). Ebben az osztályozási rendszerben már megjelenik a nem és a faj fogalma, és jó pár növényfajnál a kettős névhasználat. Ezt az osztályozási rendszert vette át 139 évvel később Carl von Linné, aki a Bauhin család tiszteletére (Johann és Gaspard Bauhin) egy növénynemzetséget Bauhinia (Caesalpiniaceae család) névre keresztelt.
A 17. században balra|bélyegkép|150px|Tengeri ingolaLeonhard Baldner képe 1666-ban jelent meg még egy halakról szóló könyv Európában Vogel, Fisch und Tierbuch címen. E művet Leonhard Baldner írta, aki egy strassburgi halászmester volt. Ő volt az első, aki üvegedényekben kezdte tanulmányozni az általa kifogott halakat, majd megfigyeléseit le is írja. Az ingolák fejlődésmenetét már Baldner is ismerte, mert halas könyvében ezt írta:
"Augusztus havától a szent karácsony haváig alig találhatunk szemes ingolákat, de vakcsík bőven van egész éven át. A szemesek és a vakok egyébként egyfélék, minthogy a fiatalok kezdetben mind vakok, s azonnal bebújnak a fenékbe, mihelyt az ikrából megszületnek. A vakokban mindaddig nem fejlődik ikra, amíg szemük nem lesz."
A tengeri utazásokkal már lehetővé vált a távoli földrészek felkutatása. A legelső „műkedvelő ichthiológus” aki Dél-Amerika földjére lépett, Georg Marggraf a Szász Fejedelemség udvari természettudósa és csillagásza. 1637-ben őt nevezték ki megbízott csillagásznak, – az akkor holland gyarmatként számon tartott Brazíliában, és elvállalta az első állattani és növénytani gyűjtő expedíció vezetését is. A felfedezéseit 1686-ban megjelent Historia Piscium című könyvében tette közzé, amelyben 178 új halfaj leírása található. Ez az első olyan könyv, melyben kategorizálva vannak a halfajok, így megszületett a halak átmeneti rendszertana.
18. század Erre a kezdetleges rendszerezésre felfigyelt Peter Artedi, az Uppsalai Egyetem botanikusa, akinek tanítványa és barátja Carl von Linné. Artedi hihetetlen érzékkel vezette rá tanítványát a latin mozaikszavak használatára, és megszülettek az első Linné által írt halnevek; Malacopterygii, Acanthopterygii, Branchiostegi, Chondropterygii, Plagiuri. Sajnos Artedi már nem érhette meg tanítványa nagy sikerét, az állattani nevezéktan 1758-as induló napját, mert 1735-ben 30 éves korában egy Amszterdam melletti patakba fulladt. Linné 1738-ban posztumuszként közzéteszi Artedi eredeti kéziratát Opera Omnia de Piscibus címen. Ebben a könyvben már olyan ismerős szakkifejezések vannak, mint ordo = rend, és binomális = kettős névhasználat. A történelemben először kerül sor a halak anatómiai felépítésük szerinti osztályozására. Ez a könyv az alapja, a majd egy évszázaddal később létrejövő fejlődéstörténeti (filogenetikus) rendszerezésnek (Charles Darwin). Itt meg kell, hogy említsük a méltánytalanul elfeledett olasz természettudóst és kalandort, Luigi Ferdinando Marsigli grófot, aki részt vett Budavár visszavételében 1686-ban és a spanyol örökösödési háborúban is. Ő térképezte fel először az Appennini-félsziget halait és kategorizálta azokat. Számos műve közül, amelyek Magyarországra is vonatkoznak a következők: az 1700-ban kiadott Danubalis Operis Prodromus, amelyben elsőként írta le a sima tokot, Acipenser nudiventris (Lovetsky, 1828). További művei: a hat kötetből álló Danubius Pannonicomysicus 1726-ban kiadott utolsó kötete, a Catalogus Plantarum circa Danubium Sponte , amely a magyar flórára vonatkozó első összefoglaló mű. Magángyűjteményeit még életében Bolognának ajándékozta, ebből alakult meg később a bolognai akadémia.