bélyegkép|300px|jobbra|Különféle mikrobarázdás hanglemezek: MP (bal felső), LP (bal alsó), EP (jobb felső), SP (jobb alsó)
A hanglemez hanganyag tárolására szolgáló analóg adattároló, az elektromechanikus hangrögzítés és tárolás egyik formája. A hanglemez egy lapos „műanyag” korong – lemez –, amelynek mindkét oldalán, a peremétől a közepe felé spirális barázda fut, amelyben V-alakban domborulatok vannak kialakítva, amelyek rezgésbe hozzák a hangszedő tűjét, elektromos jelet generálva.
A magyar nyelvben elterjedt közkeletű, ám hibás elnevezése „bakelit lemez”. Valójában nem bakelitből, hanem polivinil-kloridból, azaz PVC-ből készül. Az angol közkeletű elnevezése „vinyl”. A 20. század nagy részében ezt a technológiát használták a zenei felvételek kereskedelmi célú sokszorosítására. A CD 1982-es megjelenésével a hanglemez technikailag elavulttá vált. Az audiofil zenehallgatók körében azonban népszerű maradt, az 1990-es években pedig újra divatba jött, az elektronikus zene népszerű terjesztési formátumaként, a DJ-k keze alá dolgozva, mondhatni, akik sosem álltak át CD-re, és egyeduralkodóan hanglemezről játszották a zenét. A CD aztán kikopott a használatból, a „vinyl” hanglemez viszont, még a digitális lejátszási formátumok és rendszerek ellenére is a DJ-k klasszikus hanghordozója maradt.
A 78-as fordulatszámú gramofonlemezek sellakból, míg a mikrobarázdás hanglemezek leggyakrabban acetilcellulóz-polivinilkloridbólMiért hívjuk bakelitnek a hanglemezt, ha sose készült abból? – Index.hu, 2020. február 8. – a polivinil-klorid és polivinil-acetát kopolimerjéből – készülnek.History and development. Thevintagerecord.com. A vinil-lemezek az 1930-as években jelentek meg A „vinil” megnevezés az utóbbi időkben a magyar nyelvben is kezd használatossá válni (gyakran az angolos „vinyl” írásmóddal) – a „bakelit” mellett. És bár a „vinil” vagy „vinyl” megnevezés jobban utal az alapanyag egyik összetevőjére, valójában ez sem 100%-osan pontos, ugyanis 45-ös fordulatszámú „kislemezek” készültek polisztirolból is,A hanglemez - Csillogó, fekete – Magyar Narancs, 2009. április 9. amelyet a köznyelv ettől még ugyanúgy vinilnek (vagy bakelitnek) hív.
A mai szóhasználat hanglemez alatt a mikrobarázdás lemezt érti, a 78-as fordulatszámú régi lemezek elfogadott elnevezése gramofonlemez.
Elődei bélyeg|Magyar Pathé-hanglemez, 90-100-as fordulatszámra
A fonográfhenger 1877-ben Thomas Alva Edison fejlesztette ki a lemezjátszó ősét, a fonográfot. A viasz fonográfhenger uralta a hanghordozók piacát az 1890-es évek közepéig. Mivel a sokszorosítása sokáig nem volt megoldott, minden egyes hengert egyenként vettek fel, egyidejűleg akár több tucat felvevőt használva. A hengerek hangminősége gyenge, élettartama néhány tucat lejátszás, a műsoridő két perc volt. Később javult a minőség, megoldódott a sokszorosítás, valamint az 1912-ben bevezetett, úgynevezett Blue Amberol-henger 160 fordulat/perc fordulatszám mellett négy percnyi játékidőt biztosított. Könnyített megoldás volt, amikor cinkfóliát csatoltak a hengerre, az tartalmazta a hanganyagot. A cinkfólia szállítása, tárolása könnyebb volt, és többször is lejátszható volt, mint a viaszhenger. A műsoros hengerek fénykora az 1910-es években volt, gyártását végleg 1929-ben fejezték be. Házi hangrögzítés céljára viszont a fonográfot a magnetofon megjelenéséig használták.
Gramofonlemez bélyeg|A Végzet hatalma című opera felvétele sellak lemezen
A barázdás hanglemezt és az azt használó gramofont Emile Berliner találta fel 1888-ban. 1894-ig kizárólagosan csak játékokhoz gyártották (5 hüvelykes méretben, 12,7 cm), majd ettől fogva főként zeneszámokat adtak ki. 1918-ra a szabadalom lejárt, így számos cég kezdte el gyártani ezeket a lemezeket. Az 1890-es években a 7″ (17,8 cm) átmérőjű lemezek voltak a legelterjedtebbek, 1910-re pedig a 10″-es (25,4 cm) lemez lett a legnépszerűbb formátum. 1903-tól 12″-es (30,5 cm-es) lemezeket is adtak ki, ezeken főleg komolyzenei anyag volt hallható. 1925-ben állandósították a fordulatszámot 78-ra. Előbb keménygumiból, majd sellakból – amely egy trópusi vidéken élő levéltetű, a Laccifer lacca vöröses színű, sűrűn folyó elgyantásodott váladéka – készítették.
A rádióstúdiók 16 hüvelykes (410 mm átmérőjű) transzkripciós lemezeket is használtak, kezdetben 78-as fordulatszámmal. A harmincas években elterjedt a 33 1/3 fordulatszám is ezzel a lemezoldalak játékidejét tizenöt percre sikerült növelni.
Mikrobarázdás hanglemez
Az elektronika gyors ütemű fejlődése, és a galvanoplasztikai eljárások felbontóképességének növekedése hosszabb műsoridőt eredményezett a kisebb barázdaméretek révén. Míg a gramofonlemez nagy és széles barázdája olyan mértékben mozgatta meg a gramofon tűjét, hogy a tölcséren keresztül elektromos erősítés nélkül is elfogadható hangerő keletkezzen, erre továbbra nem volt szükség. Ezután elegendő volt, hogy a hangszedő csak jelet szolgáltasson többnyire a rádiókészülékek erősítője számára, ezért a barázdát le lehetett keskenyíteni, a fordulatszámot pedig le lehetett csökkenteni. A műanyagipar fejlődésével a rideg és törékeny sellak helyett új, lényegesen hajlékonyabb és kevésbé törékeny, alacsonyabb zajszintet és lényegesen hosszabb élettartamot nyújtó alapanyaghoz, a hőre lágyuló poli-vinil-klorid és a poli-vinil-acetát kopolimerjéből, acetilcellulóz-polivinilkloridból készült vinilhez jutottak.
Kialakításakor két, egymással ellentétes szempont volt: egyrészt a kis méret, másrészt a hosszú játékidő létrehozása. Mivel ez egyszerre nem volt lehetséges, megjelent a gramofonlemezzel azonos játékidejű, de kis méretű, 45-ös fordulatú single play (SP) lemez, és a gramofonlemeznél nagyobb méretű, de jóval hosszabb, átlagosan 2x20 perc játékidejű, 33 és 1/3 fordulatú long play (LP) nagylemez.
A mikrobarázdás hanglemezt, Goldmark Péter Károly fejlesztőcsoportjának munkáját a Columbia Records mutatta be 1948-ban. Az első sztereó lemezek 1958-ban jelentek meg, majd 1971-ben mutatták be a kvadrofon lemezeket.
1982-ben, a kompaktlemez (CD) megjelenése után fokozatosan szorult vissza a hanglemezgyártás, 1990 után egyre kevesebb lemez jelent meg, egyes országokban végleg be is fejezték a gyártást.
„Bakelitlemez”
A hőre keményedő bakelitből soha nem készítettek hanglemezt, mert a rideg, törékeny bakelitbe nem lehet a hangbarázdák szerkezetének megfelelő finomságú struktúrákat préselni. Magyarországon már az 1960-as években nevezték „bakelit”-nek a hanglemezek anyagát,„Ezek az apró, vagy nagyobb bakelit lemezek hordozói a magyar muzsika, a mai magyar zenei kultúra szép eredményeinek.” (Népszava, 1965. július 25., 7. – Arcanum Digitális Tudománytár) noha a mikrobarázdás hanglemezek nem készültek hőre keményedő műanyagból. És bár a régi hanglemezek anyaga is fekete és viszonylag kemény, hasonlóan a régebbi telefonkészülékek, fogantyúk anyagaként jól ismert bakelithez, azt sem hívták soha bakelitnek – annak a megkülönböztető megnevezése elsősorban „gramofonlemez” vagy a lejátszás fordulatszámára utaló 78-as lemez, esetleg sellak lemez.
Különleges hanglemezek Maxilemez Az 1970-es évek végén jelent meg az eleinte MP, később LP méretű, többnyire 45-ös, ritkábban 33-as fordulatszámú úgynevezett maxilemez. Játékideje többnyire oldalanként 6-12 perc között volt, de nagyobb is lehetett. Általában egy adott dal hosszú és remix változatait tartalmazta, hangminősége az elérhető legjobb volt. Főként lemezlovasok és zenegyűjtők használták. A CD korszakban visszaszorult, de DJ-k és vájt fülűek számára 2010 után is készülnek.
„Acetátlemez” A hanglemezek egyik különleges és ritka változata az „acetátlemez”. Valójában acetátot egyáltalán nem tartalmaz, ami hasonlóan megtévesztő tud lenni angol nyelvterületen, mint a „bakelitlemez” Magyarországon. Egyedi előállításban, direktvágással készültek, főként azonnal visszahallgatható demó és próbafelvétel, esetleg hangajándék céljából, tömeggyártásba sosem kerültek. Sok kezdő előadó az első lemezét saját költségén acetátra készíttette el, majd ezzel házalt a kiadóknál. Néhány ismert előadó acetát hanglemeze mára vagyonokért cserél gazdát aukciókon.
Alapanyaga egy alumínium korong, amelynek mindkét oldalán nitrocellulóz réteg van. Hangminősége azonos a többi hanglemezével, de sokkal gyorsabban használódik el. Megfelel napjaink egyszer írható CD-R lemezének. Használata az 1960-as években fokozatosan megszűnt.
Hangos képeslap Főként az 1960-as években volt népszerű az egy zeneszámot tartalmazó zenés képeslap. Hátsó oldala a hagyományos képeslaphoz hasonlóan megírható és megcímezhető volt, a felső oldalon viszont a képbe még egy barázda is bele volt préselve. Hangminősége és élettartama csekély volt.
Fólialemez Főként újságmellékletek formájában került forgalomba. Egészen vékony, hajlékony, szinte fóliaszerű műanyag lapba préselték a barázdát. Hangminősége és élettartama csekély volt.
A hanglemez előállítása bélyegkép|jobbra|200px|Hanglemezek préselése a budapesti kelenföldi Kábel- és Műanyaggyárban (1959)
A hanglemezre felvenni kívánt műsort a stúdiókban többnyire soksávos (8-16-24) magnetofonra rögzítik és a szükséges műszaki és művészi szempontok alapján elvégzett keverést követően kétcsatornás sztereó magnetofonnal veszik fel. A rögzített műsort ezen sztereó mesterszalagról vágják a lakklemezre (tükörsima alumínium lemezre centrifugálisan terített 300 mikron vastag triacetát lakkréteg). A magnetofonról lejátszott hanginformációt a hanglemezvágó berendezés fűtött zafír vagy gyémánt tűvel vágja a lakklemezbe (korábban ritkán még viaszlemezbe is). Az ezen technikával elkészített viszonylag képlékeny felületű lemez a gyártási és sokszorosítási folyamatban az első mechanikai jeleket tartalmazó információhordozó. A DMM (Direct Metal Mastering) technológia a gyártás legkényesebb részét, a lakkvágást és galvánkidolgozás első lépéseit mellőzve közvetlenül vékony amorf rézrétegre vágja a hanganyagot. Ez azt jelenti, hogy azonnal az „anya” áll a rendelkezésre. A vágásnál a vágótűt 40 kHz környéki frekvencián berezgetik és így, mint az ütvefúró a lágy rézrétegbe könnyedén bevágható a barázda.
A vágott lemez felületét zsírtalanítják, ezüstözik, majd az ezüstözött felületre galvanikus úton felvisznek egy kb. 1 mm vastag nikkelréteget. Ezt a lakklemezről leválasztják (ezüstős „apa”), majd erről az alaplemezről további galvanikus másolatot, ún. anyalemezt készítenek. Az anyalemezről szintén galvanoplasztikával a sokszorosítandó mennyiség figyelembevételével több tucatnyi „fiúlemezt” készítenek. Egy-egy fiúlemezről 300-400 műanyag másolatú lemez préselhető.
Ezen fiúlemezeket prés-matricáknak hívják, amelyeket egymással szembefordítva (A és B oldal) szerelik be a présgépbe. A sokszorosított hanglemezt PVC alapanyagú, hőre lágyuló vinilitből préselik.
Műszaki jellemzői A korszerű hanglemezek kétféle méretben készülnek: a hosszanjátszó, ún. long play lemezeket 300 mm névleges átmérővel, a kislemezeket 170 mm névleges átmérővel. A 300 mm-es lemezek lejátszási fordulatszáma általában 33 1/3, a 170 mm-es lemezek lejátszási fordulatszáma leggyakrabban 45 fordulat percenként. A hanglemez vastagsága 1,5–2 mm. A 300 mm-es lemez középpontjában 7,24 +0,09/-0 mm átmérőjű furat van, a 170 mm-es lemez nagyméretű középponti furata 38 mm átmérőjű.
A sztereó hanglemez barázdáit egymással 90°-os, a lemez síkjával pedig ±45°-os szögben vágják. Ezáltal a két barázdaoldalba rögzített sztereó információ „monokompatibilis”, vagyis mono hangszedővel is lejátszható. A középpont felé eső belső barázdafal a bal csatorna, a külső barázdafal pedig a jobb csatorna jeleit hordozza.
Egy 300 mm-es nagylemezoldalra rögzíthető műsoridőt az szabja meg, hogy milyen barázdaszélességgel és milyen barázdatávolsággal vették fel a rögzített műsort. A sztereó barázdaszélesség a lemez felületén 40 µm, a barázdamozgás maximális sebessége pedig 80 mm/s.