Magyar belháború (1526–38)

A magyar belháború (1526–38) névlegesen polgárháborús konfliktus, amely I. (Habsburg) Ferdinánd, valamint magyar hívei és Szapolyai János között zajlott a magyar trónért,A történészek és történelem könyvek sok helyütt ellenkirályokként értékelik a két félt a tényeket figyelembe véve. ezzel együtt az első Habsburg–török összecsapás is volt.

A külső (főleg török) intervenciókkal teli konfliktus Magyarország történelmének egyik legnagyobb polgárháborúja volt. A belháborút megelőző és ahhoz jelentősen hozzájáruló belső viszályok sem közvetlenül ezzel egy időben alakultak ki, hanem régebbi keletűek, Mátyás király halálától indulnak.

Nagyjából a 16. század eleje óta a magyar nemesség különböző klikkekre, pártokra szakadt, melyeknek az ország martalékul esett. A központi hatalom (a király) tehetetlen volt ellenük. A másik oldalról az Európát meghódítani akaró és óriási túlerővel támadó Oszmán Birodalom fenyegetett. Ennek tulajdonítható, hogy a mohácsi mezőn a két világháború előtti legsúlyosabb vereségét szenvedte el az ország.

Az ausztriai Habsburg-család a Jagellókkal kötött házassági szerződés értelmében igényt tartott a magyar trónra, de a köznemesség nagy része az 1505-ös rákosi országgyűlésen hozott határozatra, a rákosi végzésre hivatkozva inkább nemzeti királyt választott, Szapolyai János személyében. A Rákosi Végzést azonban az uralkodó király II. Ulászló nem ratifikálta.

Ferdinánd mellé először csak a horvátok és néhány főnemes csatlakozott, kik közt szép számmal voltak olyanok, akiknek Szapolyaival régóta fennálló, meglehetősen személyes jellegű nézeteltérésük volt, mint Báthori István nádor. Akadtak olyanok is, akik egyik párthoz sem szegődtek, hanem személyes haszonszerzés céljából rabolták és fosztogatták mindkét ellenkirály területeit, mint a legtöbbet emlegetett csulai Móré László.

Szapolyait hamar kiszorították az országból, és ekkor a magyarok abból a meggyőződésből álltak Ferdinánd mellé, hogy ő megvédi őket a törököktől, és visszafoglalja tőlük Nándorfehérvárt.

Miután Szapolyai az európai uralkodóktól nem kapott segítséget ahhoz, hogy Ferdinánddal rendezze a kialakult háborús konfliktust, ezért nem tehetett mást, minthogy Isztambulba menesztette segélykérő követét, Laszky Jeromost. I. Szulejmán, aki 1526-ban nem szállta meg az országot, most nem akarta, hogy az Habsburg uralom alá kerüljön, ezért katonai támogatás mellett megkezdte a magyar területek tényleges okkupációját és az Oszmán Birodalomhoz való csatolását. Szapolyait a szultán igyekezett vazallusi viszonyba kényszeríteni, amit később Erdéllyel meg is tett. Az Oszmán Birodalomnak ez egy régi módszere volt, amit még a 14.-15. században is alkalmazott a balkáni államok, például Szerbia ellen, hogy először függésbe kényszerítette, majd a következő évtizedekben a birodalomhoz csatolta a kiszemelt területeket.

Első közbelépésekor a török sereg megostromolta a császárvárost, de visszaverték. A korábban megszerzett magyar területeket azonban Ferdinándnak már nem volt ereje visszaszerezni és támogatóinak rá kellett döbbenniük, hogy ő sem képes megállítani a török terjeszkedést.

A harcok ezután még évekig tartottak és hol az egyik, hol a másik fél javára billent a szerencse, attól függően mikor lépett közbe a szultán. Az állam vezetői, valamint a főnemesi és egyházi méltóságok a két oldal között ingadoztak. Az ország ketté szakadt és pusztult a pártviszályok, valamint az átvonuló idegen török, spanyol, német és más hadak pusztításaitól.

A pártállásukat változtatók saját érdekeik szerint szegődtek az egyik vagy másik uralkodó szolgálatába. A két tábor hívei egyetlenegyszer, Lodovico Gritti kormányzó ellen léptek fel közös erővel.

Bár a Szapolyai és Ferdinánd közötti háború megegyezéssel zárult, amely nem döntötte el a két fél közötti konfliktus kimenetelét, de már ekkor minden jel arra mutatott, hogy a két király közti harcban a „nevető harmadik,” a szultán járt jól. Szapolyai és Ferdinánd egyformán gyenge uralkodók voltak, utóbbi is csak Bécset volt képes megtartani, s azt követően is csak Szapolyai ellen volt képes érdemben felvenni a harcot.

A török segítség inkább súlyos csapás és teher volt az országra nézve, mert a törökök még szövetségeseik területeit is pusztították.

A háború végén Ferdinánd nem kötött békét a törökökkel, de Szapolyaival született egy titkos megállapodás Váradon, mellyel az Habsburgok elvileg ugyanazt érték el, mint 1515-ben a Jagellókkal kötött házassági szerződéssel. Ha Jánosnak nem születik utóda, akkor Ferdinánd az egész országot elnyeri. Valószínűleg tudott erről a szultán,A Habsburgok a béke beárulásával megpróbálták lejáratni a portánál János pártját, miután azok János Zsigmondot tették uralkodóvá. ezért 1538 után végképp eltökélte az ország bekebelezését, amit lényegében már az 1529-es beavatkozás óta elkezdett.Jobbára az 1526 után megmaradt bosnyák és horvát területek rovására folytatta a terjeszkedést. 1541-ben, miután elűzte Ferdinánd seregeit Buda alól, a várat „védnökség” címén elfoglalta – a középső területek megszállásával ék formában belehasított a Magyar Királyságba. Ez a terület a következő százhúsz évben tett hódítások nyomán csak szélesedett, nemcsak effektív foglalásokkal, hanem hódoltatásokkal is.Portyázásokkal a határon túli területeket megfélemlítették és adófizetésre kényszerítették, de azok közigazgatásilag nem tartoztak az Oszmán Birodalomhoz.

Előzmények A Jagellók számára – akik Magyarországot anarchiába süllyesztették –, nagyon komoly kihívást jelentett a délről jövő török fenyegetés. A velük szembeni harc ütőképességét csökkentette, hogy a rossz kormányzás következtében leromlott az ország gazdasági állapota és elharapódzott a villongás és a fejetlenség. A nemesség, ahelyett, hogy a külső ellenséggel szemben egységesen lépett volna fel – mely az európai normáknak megfelelően kötelessége lett volna –, egymással vívott ádáz küzdelmet, és az állami pénzeket szinte mind felélték. Katonai erőként csak az elavult bandériumok álltak rendelkezésre, melyek ellátása is rendkívül alacsony szintű volt.

II. Lajos megpróbálta megerősíteni a királyi hatalmat. A kormányzáshoz megvolt az adottsága, de a gyakorlatban ezt nem tudta érvényre juttatni. A főurak nihilizmusa, és az egyre aggasztóbb török terjeszkedés előrevetítette a katasztrófát, mely 1526-ban be is következett. Mohácsnál a törökök menetből megsemmisítették a magyar sereget és az ellenség elárasztotta az országot. A király elesett és az állam már a teljes széthullás szélére sodródott, amikor a szultán kivonult az országból. A teljes káoszban senki nem emelte fel szavát az ország védelme érdekében, sőt ekkor is inkább saját anyagi helyzetük megerősítését helyezték előtérbe. A mohácsi csatából elmenekült Báthory István nádor például a kialakult zűrzavart arra használta fel, hogy kirabolja a török elől menekülő pécsi prépostot és a kincseket még Ferdinánd felszólítása ellenére sem adta vissza.

A szultán kivonulása után egyedül Frangepán Kristóf horvát bán volt az, aki erős kézzel állította helyre a rendet a Dráva vidékén és mellé állt Szlavónia, valamint Pozsega, Somogy, Baranya és Zala vármegyék.

A pillanatnyi veszély elmúlt és nem kellett tartani attól, hogy Szulejmán a birodalmához köti az országot. Szulejmán azonban már ekkor tartott attól, hogy a Habsburgok talán megkísérlik birtokukba venni Magyarországot, ezért a Szerémségben elfoglalt várakat (köztük Péterváradot és Szávaszentdemetert) megerősítette és csak Horvátország ellen folytatott hadműveleteket, még Ferdinánd hadjáratakor is.

Előkészület a királyválasztásra A török hadsereg kivonulásával új helyzet állt elő, mert a magyaroknak most már nem az oszmánok elleni fellépésre, hanem a központi kormányzat helyreállítására kellett gondolniuk.

A nemzeti dinasztiáját vesztő ország az idegen uralkodócsaládokkal szemben féltékenyen őrizte szabad királyválasztó jogát és rendi kiváltságait. Ebben a korban nagy jelentőséggel bírt Werbőczy nemzeti álláspontja. A nemesség meg volt győződve arról, hogy az idegen uralkodó romlásba döntheti a magyar királyságot. Épp ezért az 1505-ös országgyűlésen kiadott Rákosi végzés értelmében egy magyar főurat kellett, hogy válasszanak.Ez nem emelkedett törvényerőre, mert a király nem cikkelyezte be, jogilag tehát nem lehetett érvényre juttatni. Ennek azonban nagyon komoly hátrányai voltak, egyfelől az ország Jagellók óta hanyatló gazdasági állapota miatt, másrészt a pártviszályokkal megosztott országban a királyjelöléseket az egyes pártok várhatóan fegyveres erővel is készek lettek volna megakadályozni. A köz- és kisnemesek ugyan ellensúlyozhatták volna a főurak azon csoportját, akik szították tovább az anarchiát, s ugyan ez a csoport nem állt túl sok személyből, de birtokaik és előjogaik révén a leghatalmasabbak közé tartoztak. Temérdek kiváltságaikkal szemben a köz- és kisnemesek már nem jelentettek meghatározó politikai erőt, mivel a belső zavarok és a gazdasági összeomlás – amelyet még a főurak általi kizsigerelés is súlyosbított – tönkretették őket. A parasztság is szinte teljesen elszegényedett. A királyi hatalom a polgárságra sem támaszkodhatott, mert az nagyon kisszámú réteget alkotott Magyarországon, sőt, közöttük is sok volt a német.

bélyegkép|Tabula Hungariae, Lázár deák térképe Magyarországról (1526-1528)

Az igazi királyválasztó erőt így a pártokra szakadozó főurak és a főpapok képviselték. A két fő párt az ország keleti és nyugati részén tömörült, ahol saját szerveződéseket hoztak létre, míg az alacsonyabb rangú nemesek mint familiárisok közéjük sodródtak és ők, valamint a polgárok és parasztok lettek a pártharcok vesztesei.Az adók, szolgáltatások és katonai szolgálatok óriási terhet jelentettek nekik, nem is beszélve a háborús károkról.

Még a súlyos és lélektanilag is rendkívül lesújtó mohácsi vész szörnyű élménye sem tudta az egy nemzedék óta megosztott magyarságot egy táborba vezérelni, és továbbra is elterelődött a figyelem a török veszedelemtől.

A királyválasztást csak azután lehetett előkészíteni, hogy a szultán szeptemberben kivonult Magyarországról. Addig sem a Habsburgok, sem más uralkodók nem pályáztak a magyar trónra, mivel nem mertek ujjat húzni az Oszmán Birodalommal, és némelyek közülük más területen is háborúkat viseltek. Ferdinánd augusztus 30-án épp Speyerből Innsbruckba tartott és nem értesült arról, hogy Magyarországon mi ment végbe.

Felmerült ugyan a lehetősége annak, hogy megint idegen uralkodó kapja a Szent Koronát, és e tekintetben a magyar vezetők némelyike szívesebben látta volna a trónon I. Zsigmond lengyel királyt, semmint egy németet. De Zsigmond nem akart magyar király lenni, egyrészt mert óvakodott az osztrákokkal és a németekkel való összetűzéstől,A németek és az oroszok között az utóbbi időben elég jó viszony alakult ki, és Lengyelország, valamint Litvánia épp háborúban állt Moszkvával. másrészt 1525-ben békét kötött Szulejmánnal, így a magyar királyság megszerzése kiválthatta volna a szultán ellenszenvét. Zsigmond testvére, Ulászló révén szemmel tartotta az itteni viszonyokatEgy időben élt Magyarországon is. és lehetőségéhez mérten segíteni akarta testvérét, de a magyar korona megszerzését nem vállalta, ezért addig halogatta a magyar küldöttség kérésének teljesítését, amíg a közvélemény hangulata is megváltozott egy újabb külföldi király személyét illetően, s már csak a nemzeti király választása jöhetett szóba. Az ellentétben állók a német határhoz közeli Pozsonyba gyűltek össze, ahol Mária királyné, Lajos király özvegye is élt. Mária azt akarta, hogy testvére, Ferdinánd főherceg üljön a trónra, egyrészt családi kapcsolatai miatt, másrészt bízott Ferdinándnak és V. Károly német császárnak és spanyol királynak az erejében és tekintélyében. A királyné és hívei úgy látták, hogy Ausztria, a Német-római Birodalom és Spanyolország együttesen megállíthatták volna az oszmánokat. Szulejmán Spanyolország és Nápoly ellen is háborút is viselt, amely még apjának, I. Szelim szultán uralkodása alatt kezdődött.