250px|bélyegkép|jobbra|A Führer és a Poglavnik 1941-ben Berchtesgadenben Az Usztasa hivatalos nevén Usztasa – Horvát Forradalmi Mozgalom () egy 1929 és 1945 között működött horvát fasiszta és ultranacionalista szervezet, amelynek tagjai meggyilkolták Jugoszlávia királyát, majd főként a második világháború alatt szerbek, zsidók, romák és horvát politikai disszidensek százezreit gyilkolták meg.
A mozgalom ideológiája a fasizmus, a római katolicizmus és a horvát ultranacionalizmus keveréke volt. Az usztasák támogatták egy Nagy-Horvátország létrehozását, amely átívelve a Drina folyón egészen Belgrád határáig terjedne.Meier, Viktor. Yugoslavia: a history of its demise (English), London: Routledge, 1999, p. 125. A mozgalom a fajilag „tiszta” Horvátországot támogatta, és szerbellenessége révén népirtást hirdetett a szerbek ellen, a náci fajelmélet révén pedig a zsidók és romák ellen, valamint üldözte az antifasisztákat. Az usztasák a bosnyákokat „muzulmán horvátoknak” tekintették, és ennek eredményeként a bosnyákokat faji alapon nem üldözték. Az Usztasa a római katolicizmust a horvátok vallásaként támogatta, és elítélte az ortodox kereszténységet, amely a szerbek fő vallása volt. A római katolicizmust a horvát nacionalizmussal azonosították,Kent, Peter C. The lonely Cold War of Pope Pius XII: the Roman Catholic Church and the division of Europe, 1943–1950, McGill-Queen's Press (MQUP), 2002 p. 46; "Fiercely nationalistic, the Ustaše were also fervently Catholic, identifying, in the Yugoslav political context, Catholicism with Croatian nationalism..." míg a Bosznia-Hercegovinában nagy hívőkkel rendelkező iszlámot az usztasák úgy ítélték meg, mint a „horvát vért őrző nép” vallását.Butić-Jelić, Fikreta. Ustaše i Nezavisna Država Hrvatska 1941–1945. Liber, 1977.
Az Usztasa nacionalista szervezetként alakult, amely egy független horvát állam létrehozására törekedett. A második világháború előtt terrorista szervezetként működött. 1941 áprilisában, amikor a tengelyhatalmak megszállták Jugoszláviát, Horvátországban az usztasák kerültek hatalomra, és kikiáltották a Független Horvát Államot (NDH), amely egy a fasiszta Olaszország és a náci Németország kvázi protektorátusaként és bábállamaként működött.Yugoslavia, Holocaust Encyclopedia, United States Holocaust Memorial Museum website; accessed 25 April 2014. Az új állam katonai szárnya az Usztasa milícia (horvátul Ustaška vojnica) lett.
Az usztasa-rezsim katonailag gyenge volt, és nem kapott általános támogatást a horvátok körében, ezért az „etnikailag eltérő” lakosság ellenőrzésére a terror eszközéhez nyúlt. Az usztasa rezsimet kezdetben a horvát lakosság azon elemei támogatták, akik a két világháború közötti időszakban a szerbek vezette Jugoszláviában elnyomva érezték magukat, de brutális politikájuk gyorsan elidegenített sok horvátot, és elveszítette azt a támogatást is, amelyet a horvát nemzeti állam megteremtésével szerzett.
A német kapitulációval vége lett a második világháborúnak Európában, az usztasa mozgalom pedig államával együtt teljesen összeomlott. Az usztasa milícia és a horvát honvédség sok tagját ezt követően a bleiburgi tragédia során a jugoszláv partizánok lemészárolták. A háború után az Usztasa egykori tagjai földalatti és emigráns utódszervezeteket (mint például a Keresztesek és a Horvát Felszabadítási Mozgalom) hoztak létre, és megpróbálták folytatni a mozgalmat, de eredménytelenül.
Nevének eredete Az „ustaša” szó (többes szám: ustaše) az „ustati” (magyarul: „felkelni”) igéből származik. A „Pučki-ustaša” (németül: „Landsturm”) az Osztrák–Magyar Monarchia (1868–1918) horvát népfelkelő alakulatainak katonai elnevezése volt. Ugyanez a kifejezés volt a horvát harmadosztályú gyalogezredek (németül: „Landsturm” ezredek) elnevezése az első világháború idején (1914–1918). Az „ustati” szó másik változata az „ustanik” (többes számban: „ustanici”), ami felkelőt vagy lázadót jelent. Az „ustaša” névnek a Jugoszláv Királyság korai éveiben nem volt fasiszta konnotációja, mivel az „ustat” kifejezést magát Hercegovinában használták az 1875-ös hercegovinai lázadás után a felkelők jelölésére. A szervezet teljes eredeti neve csak 1931 áprilisában jelent meg Ustaša – Hrvatska revolucionarna organizacija vagy UHRO (Usztasa – Horvát Forradalmi Szervezet) alakban; 1933-ban pedig átnevezték Ustaša – Hrvatski revolucionarni pokret (Ustaša – Horvát Forradalmi Mozgalom) névre, amelyet egészen a második világháború végéig megtartott.
Története A második világháború előtt 250px|bélyegkép|jobbra|A poglavnik, Ante Pavelić és a duce, Benito Mussolini 1941. május 18-án Rómában. Az Usztasát erősen befolyásolta az olasz fasizmus, és politikailag is támogatta a fasiszta Olaszország Az 1920-as években Ante Pavelić ügyvéd, politikus, Josip Frank Tiszta Jogok Pártjának egyik követője lett Horvátország függetlenségének vezető szószólója. 1927-ben titokban felvette a kapcsolatot Benito Mussolinivel, Olaszország diktátorával és a fasizmus megalapítójával, és bemutatta neki szeparatista elképzeléseit. Pavelić önálló Nagy-Horvátország létrehozását javasolta, amelynek le kellene fednie a horvátok teljes történelmi és etnikai területét. Rory Yeomans történész azt állította, hogy Pavelić a jelek szerint már 1928-ban egy nacionalista felkelőcsoport megalakítását fontolgatta.
1928 októberében, a vezető horvát politikus Stjepan Radićnak, a Horvát Parasztpárt elnökének Jugoszláv Nemzetgyűlésben történt meggyilkolása után, Branimir Jelić a Zágrábi Egyetemen megalapította a Horvát Ifjúsági Mozgalom nevű ifjúsági csoportot. Egy évvel később Ante Pavelić a 21 éves Jelićet ifjsági tagként meghívta szervezetébe. 1928 novemberében egy rokon mozgalom, a Domobranski Pokret – ez volt a legális horvát hadsereg neve Ausztria-Magyarországon – megkezdte a „Hrvatski Domobran” nevű, a horvát nemzeti ügyekkel foglalkozó újság kiadását. Az Usztasa a Hrvatski Domobrant megküldte az Amerikai Egyesült Államokba is, hogy a mozgalom számára támogatást szerezzen az amerikai horvátoktól.Kivisto, Peter. „The Ethnic enigma: the salience of ethnicity for European-origin groups”. Cranbury, NJ/London, UK/Mississauga, Kanada: Associated University Press, 1989. p. 107 A „Domobran” körüli szervezet megpróbált kapcsolatba lépni a mérsékelt horvátokkal, és Radić meggyilkolásával kiváltott érzelmek szításával radikalizálni próbálta őket a megosztott országban. 1929-re két eltérő horvát politikai irányzat alakult ki: azok, akik támogatták Pavelić azon nézetét, hogy Horvátország nemzeti érdekeit csak erőszakkal lehet biztosítani, és a Horvát Parasztpárt, amelyet akkoriban Vladko Maček, Stjepan Radić utódja vezetett, és amely sokkal nagyobb támogatottságot kapott a horvátok között.Đilas, Aleksa. „A vitatott ország: Jugoszláv egység és kommunista forradalom, 1919–1953”, Harvard University Press, 1991, 114–115., 129.
A Domobran megírásában a Horvát Jogok Pártjának több tagja is közreműködött, egészen 1928 karácsonyáig, amikor a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hatóságai betiltották az újságot. 1929 januárjában a király betiltott minden nemzeti pártot,Jović, Dejan. Yugoslavia: a state that withered away, p. 51 és száműzték a Jogok Pártjának radikális szárnyát, köztük Pavelićet, Jelićet és Gustav Perčecet. Ehhez a csoporthoz később több más horvát száműzött is csatlakozott. 1929. március 22-én Zvonimir Pospišil és Mijo Babić meggyilkolta Toni Šlegelt, a zágrábi „Novosti” című újság főszerkesztőjét és a „Jugoštampa” elnökét, ami az Usztasa terrorakcióinak kezdete volt.:"Ustaške terorističke akcije počele su 22. marta 1929. godine u Zagrebu, gdje su Mijo Babić i Zvonko Pospišil revolverskim hicima ubili glavnog urednika zagrebačkih »Novosti« i predsjednika »Jugoštampe« Toni Šlegela." 1929. április 20-án Pavelić és mások Szófiában a Macedón Nemzeti Bizottság tagjaival közösen aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben kijelentették, hogy folytatni fogják „törvényes tevékenységüket Horvátországban és Macedóniában az emberi és nemzeti jogok, a politikai szabadság és mindkét fél teljes függetlenségének megteremtése érdekében”. A belgrádi Államvédelmi Bíróság 1929. július 17-én halálra ítélte Pavelićet és Perčecet.
A száműzöttek elkezdték szervezni ügyük támogatását a horvát diaszpórákban Európában, valamint Észak- és Dél-Amerikában. 1932 januárjában forradalmi szervezetüket „Usztasának" nevezték el. Az usztasák terrorcselekményeket követtek el, hogy a lehető legtöbb kárt okozzák Jugoszláviának. A fasiszta olaszországi és magyarországi kiképzőtáborukból indulva időzített bombákat helyeztek el a Jugoszláviába tartó nemzetközi vonatokon, haláleseteket és anyagi károkat okozva. 1932 novemberében Andrija Artuković vezetésével tíz usztasa, négy helyi szimpatizáns támogatásával, hogy megfélemlítse a jugoszláv hatóságokat megtámadta a Lika/Velebit térségben található Brušane csendőrőrsét. Az esetet „velebiti felkelésnek” is nevezik.
A Sándor király elleni merénylet Az Usztasa leghírhedtebb terrorcselekményét 1934. október 9-én követte el, amikor a Macedón Forradalmi Szervezettel (IMRO) együttműködve a franciaországi Marseille-ben meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt. Az elkövetőt, Vlado Csernozemszkit, egy bolgár forradalmárt a francia rendőrség megölte. Három Usztasa-tagot, akik különböző helyeken várták a királyt – Mijo Kraljt, Zvonimir Pospišilt és Milan Rajićot – elfogták és egy francia bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Ezt követően a francia bíróság Ante Pavelićet, Slavko Kvaterniket és Ivan Perčevićet, mint a tett valódi szervezőit távollétükben halálra ítélte. Az usztasák úgy vélték, hogy Sándor király meggyilkolása gyakorlatilag „megtörte Jugoszlávia gerincét”, és ez volt a „legfontosabb vívmányuk”. 250px|bélyegkép|balra|A marseille-i merénylet
Nem sokkal a merénylet után Európa-szerte betiltottak minden, az Usztasához köthető szervezetet, valamint a civil szervezetként tovább működő Hrvatski Domobrant. Franciaország nyomására az olasz rendőrség 1934 októberében letartóztatta Pavelićet és több usztasa emigránst. Pavelićet Torinóban bebörtönözték, de 1936 márciusában szabadon engedték. Miután találkozott Eugen Dido Kvaternikkel, kijelentette, hogy a merénylet „az egyetlen nyelv, amit a szerbek értenek”. A börtönben Pavelić értesült az 1935-ös jugoszláviai választásról, amikor a horvát Vladko Maček vezette koalíció győzött. Kijelentette, hogy győzelmét az Usztasa tevékenysége segítette elő. Az 1930-as évek közepére Zágráb utcáin kezdtek megjelenni a ŽAP kezdőbetűkkel ellátott graffitik, amelyek jelentése "éljen Ante Pavelić" (horvátul: Živio Ante Pavelić). Az 1930-as években szakadás alakult ki az „otthoni” Usztasa-tagok, akik Horvátországban és Boszniában maradtak, hogy megküzdjenek Jugoszláviával és a külföldre távozott „emigráns” Usztasa-tagok között. A jóval alacsonyabb iskolai végzettségű emigráns Usztasa erőszakosnak, tudatlannak és fanatikusnak tekintette az otthoni Usztasát, míg az otthoni Usztasa „puhának” minősítette a magukat „harcosnak” tartó „kivándorlók” elitjét".
1937 márciusa után, amikor Olaszország és Jugoszlávia barátsági egyezményt írt alá, az usztasa tevékenységet betiltották, ami felkeltette a fiatal horvátok, különösen az egyetemisták figyelmét, akik szimpatizánsok vagy tagok lettek. 1936-ban a jugoszláv kormány amnesztiát ajánlott a külföldön élő usztasáknak, feltéve, hogy megígérik, hogy lemondanak az erőszakról; az „emigránsok” közül sokan elfogadták az amnesztiát. Az 1930-as évek végén az usztasák elkezdtek beszivárogni a Horvát Parasztpárt, a Horvát Véderő és a Parasztpolgári Párt félkatonai szervezeteibe. A zágrábi egyetemen az Usztasához kötődő diákcsoport 1939-re a legnagyobb egyéni diákcsoport lett. 1939 februárjában a fogva tartásból hazatért, Mile Budak és Ivan Oršanić lettek az Usztasa-párti Hrvatski narod folyóirat szerkesztői.
A második világháborúban 250px|bélyegkép|jobbra|Ante Pavelić és Joachim von Ribbendrop német külügyminiszter 1941-ben Salzburgban