A Sárvár–Répcevis–Felsőlászló-vasútvonal egy megszűnt magyar vasúti mellékvonal. Több részletben 1974-ig elbontották. Pár száz méteres maradványa létezik Sárváron napjainkban, ezt egy vállalat használja iparvágányként. Bizonyos értelemben véve folytatásának volt tekinthető a Sárvár–Zalabér-Batyk-vasútvonal, amelyet szintén az 1970-es években bontottak el.
Története Az 1800-as évek végén fogalmazódott meg egy új vasútvonal építése Sárváron, többek között az ott 1895-ben megnyílt cukorgyár ellátására. Végül 1911. április 27-én született meg a Dunántúli HÉV engedélyokirata, mely új vasútvonal építéséről szólt Zalabér–Sárvár–Bük–Felsőlászló (ma az ausztriai Oberloisdorf) között, ahol a vonal a Sopron-Kőszegi HÉV Sopron–Kőszeg-vasútvonalába csatlakozva Kőszeg végállomásig vezet.
A Sárvár–Bük közötti 26,5 km hosszú szakasz műtanrendőri bejárására 1913. szeptember 27-én került sor, a teljes vonalat 1913. november 9-én nyitották meg.Magyar Vasúttörténet 4. kötet, 101. és 191. oldal, (Budapest, 1996, ) A vonalat a MÁV helyiérdekű vasutak szabványai szerint építették, a felépítmény 23,6 kg/fm tömegű „i” jelű sínekből készült.
A trianoni békeszerződés a Répcevis–Kőszeg szakaszt Ausztriához csatolta. A vonal kiszolgálását Locsmándig (ma Lutzmansburg) a MÁV, onnan a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút (GYSEV) végezte tovább. A vonal engedményese az első világháború után is a Dunántúli HÉV maradt.
Osztrák oldalon a személyforgalom 1933. május 14-én szűnt meg. A pályát Répcemicske és Répcesarud között a második világháborúban találat érte. Egyes feljegyzések alapján 1955-ig a megmaradt vonalat teherforgalomra, többek között cukorrépa szállítására használták Felsőlászló-Répcesarud között. A Raiding patak felett ívelő híd alapjai még láthatóak. Az L225 jelű Locsmándra menő út korszerűsítésével Répcemicskén a vasútállomás területét átvágták és az egykori vasútállomást keletről elkerülő országút mellékút lett, ma Obere und Untere Bahnzeile (Felső és Alsó vasútsor).
A vonal jelentős műtárgya volt a Csepreg és Bük közötti alsópályás acélrácsos-tartós Répce-híd, amelyet 1945. márciusában felrobbantották, éppen amikor egy 424-es mozdonnyal vontatott lisztes szállítmányt igyekeztek a közelgő front elől Répcevisről kimenekíteni. A mozdony személyzetét nem értesítették, így a vezér tragikus módon a gép és a szerkocsi közé szorulva lelte halálát. A híd helyén egy évtizedig provizóriumon közlekedtek a vonatok, majd újjáépítették.Volt egyszer egy Répcevis–Sárvár–Zalabér vonal
A második világháború után 1945. augusztus 15-én indult újra a vonatforgalom, immár csak Répcevisig, mivel Locsmánd és Répcesarud között a pályát felszedték. 1963. május 26-án a büki gyógyfürdő megnövekedett forgalmának kiszolgálására a fürdőtől négyszáz méterre Bükfürdő néven megállóhely nyílt. Naponta két közvetlen fürdővonat közlekedett Szombathely és Bükfürdő között.
Megszüntetése Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció értelmében 1972. május 26-ig vizsgálták a Sárvár–Répcevis vonal területét, melynek következtében a vonal forgalmát 1974. május 26-tól közútra terelték, majd a 41 km hosszú vasútvonalat felbontották. Sajnálatos módon a Bük–Bükfürdő szakasz sem maradhatott meg. Megszűnése előtt a 14-es menetrendi számot viselte.
Vontatás járművei A forgalmat 375-ös és 376-os sorozatú MÁV-gőzmozdonyokkal bonyolították le, majd a MÁV Ganz gyártmányú két-, illetve háromtengelyű BCmot (később AB) jelölésű motorkocsijai is közlekedtek itt. Ritkábban 22-es sorozatú mozdonyok is feltűntek. Az 1970-es években a pályán közlekedett Abymot 459, a háromtengelyes motorkocsik egyike. Ebben az időben a megnövekedett igényeket az Abmot 438 és az Abmot 371 vontatta a négy mellékkocsis szerelvény is szolgálta a 8925-ös személyvonattal. 1970-től közlekedtek rövid ideig négytengelyű személykocsik a Sárvár–Bük vonalszakaszon. A vonal sajátossága volt a vegyesvonat, amely az egyes állomásokon szükséges tolatások miatt kisebb-nagyobb késéssel közlekedett. A vontatást a zalaegerszegi fűtőház látta el. A második világháború után, 1950-től Répcevis–Sopron-Déli pályaudvar között munkásvonatok és Szombathely–Sárvár–Bük vonalon fürdővonatok is közlekedtek, melyeket a szombathelyi vontatási telep állított ki. Bük-fürdő kiépítésével az utolsó időszakban megjelentek a négytengelyes személyvagonok.
Maradványai A vonalnak egyetlen olyan, hajdan önálló (nem más vonallal közös), rövid szakasza maradt meg, amely napjainkban is vasúti forgalmat bonyolít: ez Sárvár vasútállomás és az IKR Agrár Kft. Sárvári Területi Központ (korábban IKR Bábolna) telephelye között húzódik és iparvágányként használják.http://www.vasutallomasok.hu/allomas.php?az=srva
Felismerhetően megmaradt még Bük állomás északi részén a Bő felé elágazó vágány néhány tíz méteres szakasza, ez ma az állomási kihúzóvágány vége. Bükfürdőnél az egykori nyomvonalnak a fürdőnegyed mellett húzódó szakasza helyén szilárd burkolatú sétányt alakítottak ki, ami az üdülőtelep kialakulásában is jelentős érdemeket szerzett Bernáth Lajos, korábbi büki állomásfőnök nevét viseli. Az egykori őrházak, felvételi épületek egy része ma is áll még, különböző színvonalon felújítva, illetve átépítve, például Bő, Tompaládony vagy Zsédeny községekben.
Állomások, megmaradt létesítmények képei
Jegyzetek
Források Lovas Gyula: A nyugat-magyarországi kérdés vasúti vonatkozásai II. Vasúthistória évkönyv 2002.
Kategória:Magyarország megszűnt vasútvonalai Kategória:Térképvázlatot nem tartalmazó lapok