V. (Bölcs) Károly, franciául Charles le Sage Franciaország királya (uralkodott 1364. április 8-ától haláláig), II. (Jó) János és Luxemburgi Bona cseh királylány fia, a Valois-ház harmadik királya volt.
A poitiers-i csata után meggyengült és megroggyant francia monarchiát sikerült minden tekintetben megerősítenie, így a százéves háború menetét ideiglenesen meg tudta fordítani országa javára, és bár testi adottságai miatt személyesen nem vett részt a csatákban, az angolokat néhány várost leszámítva sikerült kiűznie a kontinensről. Uralkodása végén az Angol Királyság belső gondjait kihasználva még ellentámadásba is átmehetett: utolsó éveiben Nagy-Britannia szigetét francia tengeri csapások sújtották.
Származása, ifjúsága Még nagyapja, VI. (Szerencsés) Fülöp életében jött világra az akkor trónörökös János herceg és Bonne, János cseh király lánya első fiúgyermekeként. Mivel nővére, Blanche még csecsemőként elhunyt, Károly lett a pár első felnőttkort megérő gyermeke. Ezután még kilenc testvére született, de közülük csak hatan nőttek fel:
Louis (1339–1384), Anjou hercege; Jean (1340–1416), Berry hercege; Merész Fülöp (1342–1404), Burgundia hercege; Jeanne (1343–1373), 1352-től II. (Gonosz) Károly navarrai király felesége; Marie (1344–1404), 1364-től I. Robert, Bar-le-Duc hercegének felesége; Isabelle (1348–1372), 1360-tól Gian Galeazzo Visconti milánói herceg felesége.
A trónörökös fivéreivel és más főnemesi ifjakkal nevelkedett, köztük Philippe orléans-i, Louis későbbi bourboni és Philippe de Rouvres burgundi herceggel, illetve III. Charles d’Alençonnal, Louis d’Étampes-pal, Édouard, Robert de Barral és a d’Artois fivérekkel, Jeannal és Charles-lal. Károly neveléséről feltehetően Sylvestre de la Servelle gondoskodott, aki latinra és grammatikára tanította. Életrajzírója, Christine de Pisan később feljegyezte a királyról, hogy járatos volt a hét szabad művészetben.
Az első dauphin bélyegkép|130px|balra|A királyi dauphinek címere Károly a VI. Fülöp és II. Humbert vienne-i dauphin által 1349. március 10-én kötött romans-i szerződés értelmében a francia monarchia történetében először kapta meg a dauphini címet és a hozzá tartozó tartományt, a Vienne központú, rhône-völgyi Dauphinét, amely később a mindenkori trónörökösé lett. Bár még csak tizenegy éves volt, tartománya ügyei délre szólították: fogadnia kellett vazallusai hűségesküjét, és el kellett csitítania viszályaikat. Esküvőjét is a birtokához tartozó Tain-l'Hermitage-ban ülte meg 1350. április 8-án viszonylag kis közönség előtt, hogy a pestis további terjedését megakadályozzák – 1349-ben ugyanis a kór Károly édesanyját, Bonne-t és apai nagyanyját, Burgundi (Sánta) Johannát is elragadta. 1349 augusztusa és decembere között a dauphint is súlyos betegség kínozta, melynek utóhatásaként egész életében rossz volt egészségi állapota.
A nagypolitika színpadán Károlyt nagyapja halálát követően visszahívták az udvarba, és részt vett apja 1350. szeptember 26-án tartott koronázásán, egyúttal a frissen alapított Csillag-rend tagjává lépett elő. Jó Jánosnak és a Valois-háznak jelentős ellenzéke volt, amelyet a dauphin sógora, II. (Gonosz) Károly, Navarra királya vezetett. Ő magának követelte a királyi címet arra hivatkozva, hogy anyja, a kétes származása és a száli törvény felfedezése miatt öröklésből korábban kizárt Johanna (X. (Civakodó) Lajos lánya) kellett volna, hogy örökölje a trónt IV. (Szép) Károly 1328-as halála után, nem pedig a távolabbi rokon Valois-ház, amely kudarcot kudarcra halmozott (crécyi vereség, pestis, pénzrontás). bélyegkép|260px|János király elrendeli Gonosz Károly letartóztatását Rouenban (illusztráció Jean Froissart krónikájából) Gonosz Károly kihasználta a százéves háborúban rejlő lehetőségeket: 1351-ben lejárt a fegyvernyugvás, és az angoloktól tartó János nem mert fellépni a velük jó viszonyt ápoló vejével szemben – még kegyence, Charles de La Cerda connétable meggyilkolását is kénytelen volt bosszulatlanul hagyni. 1355-ben angol támadásra számítva a király a dauphint küldte Normandiába, hogy előkészítse a tartomány védelmét. A trónörökös a lehetőséget saját támogatói bázis kiépítésére használta fel, és sikerült kibékítenie Gonosz Károlyt és Jó Jánost 1355. szeptember 24-én. III. Eduárd ennek láttán nem indított támadást. Időközben a dauphin és atyja viszonya meglehetősen megromlott: Károly nem értett egyet a király ellenséges keleti politikájával – hiába volt IV. Károly császár franciabarát és János sógora, nehezményezte a franciák megerősödését a határvidéken (a Dauphiné mellett a kiskorú herceg helyett a francia király által igazgatott Burgundi Hercegség okozott konfliktust). A tartománya révén személyesen is érintett dauphin néhány hívével úgy tervezte, hogy 1355 decemberében a király ellenében titokban a császárhoz menekülnek, hogy biztosítsák békés szándékaikról.Françoise Autrand: Charles V. Fayard, 1994. pp. 166-167 János azonban értesült a tervről, és hogy fiát magához kösse, az udvarba hívatta, és 1356. január 6-án Normandia hercegévé nevezte ki.
János tisztában volt vele, hogy ezzel nem ér véget Gonosz Károly befolyása fiára, így miközben a dauphin hercegi kinevezését ünnepelte a normandiai nemesség színe-java részvételével, a király mintegy száz lovag élén 1356. április 5-én váratlanul rátört a roueni várban fia társaságában mulatozó vejére, négy bizalmasát helyben lefejeztette, Gonosz Károlyt pedig bebörtönöztette. III. Eduárd és fia, a Fekete Herceg azonnal támadást indított, és utóbbi 1356. szeptember 19-én legyőzte János király hadseregét a poitiers-i csatában. A franciák fejvesztett menekülésbe kezdtek, az angolok pedig mintegy kétezer foglyot ejtettek: számos nemest és előkelőséget, köztük magát János királyt és kíséretét. A király még időben gondoskodott az ütközetben részt vevő fiai, így a dauphin Chauvignyba menekítéséről.
A dús zsákmánnyal megrakott angoloknak már nem volt kedvük fosztogatni, míg visszavonultak Bordeaux-ba. Jánost innen 1357 áprilisában Londonba szállították, ahol királyi bánásmódban részesült; távollétében fia, a dauphin gyakorolta a régensi hatalmat.
A dauphin országlása
bélyegkép|260px|Franciaország 1356–1363 között Míg atyja Bordeaux-ban és Londonban élte fényes rabéletét, a dauphin elkeseredett harcot vívott Franciaországban a királyi hatalom fenntartásáért. Még 1356-ban rendi gyűlést hívott össze, amely heves bírálatokat fogalmazott meg a király árulónak tekintett hivatalnokaival szemben, és magának követelte az ellenőrzést az államigazgatás felett. A párizsi tiltakozók élére a kereskedőtestület elöljárója, Étienne Marcel állt, aki először a pénzrontás miatt lázította fel a főváros lakosságát 1356–57 telén. A régens kénytelen volt engedni: márciusi „nagy rendeletében” (grande ordonnance) teljesítette a rendek követeléseit. Súlyosbította a helyzetet, hogy az angolokkal március 22-én megköttetett a bordeaux-i fegyverszünet, melynek eredményeképpen az elbocsátott zsoldosok Párizs környékére szabadultak.
Marcel és Robert le Coq ráadásul kiszabadíttatta Gonosz Károlyt börtönéből, akinek a nyomás alatt álló király kénytelen volt megkegyelmezni, ahogy azt is tűrnie kellett, hogy a rendi gyűlés elé bocsássák a Valois-k jogos öröklésének kérdését. Az uralkodó úgy próbált erősíteni helyzetén, hogy Dauphinéből hozatott katonaságot Párizsba a kompániák elleni harcra hivatkozva.Françoise Autrand: Charles V. Fayard, 1994. p. 289 Marcel 1358 elején egyre nyíltabban lépett fel a dauphin ellen. Január 24-én meggyilkolták Károly kincstárnokát, Jean Baillet-t. A templomban menedéket kereső gyilkost a dauphin parancsára kivégezték, mire Marcel elégedetlenséget szítva többezres tömeg élén február 22-én rátört a Cité-palotában, és a szeme láttára meggyilkoltatta Champagne és Normandia maréchalját, Jean de Conflans-t és Robert de Clermont-t. Marcel még meg is alázta a trónörököst, amikor a fejébe húzta a zúgolódó párizsiak kék-piros sapkáját, majd rákényszerítette az 1357-es rendelet ismételt kiadására, tanácsát pedig párizsi polgárokkal töltötte meg. A fejleményekkel elégedetlen nemesség Senlis-ban gyűlt össze, és március 17-én Normandia hercege hozzájuk szökött, majd az április 9-én összeülő champagne-i tartományi rendi gyűlésen elnyerte támogatásukat. Ezután gyorsan bevette Montereau-t és Meaux-t, elzárva a Párizsba keletről vezető utat – nyugati és déli irányban már rég a fosztogató kompániák voltak az urak. Marcel április 18-án jelentette be, hogy ellenáll, és megkezdte Párizs megerősítését.
Bonyolította a helyzetet, hogy a fosztogatásoktól elnyomorított, a nemességből végleg kiábrándult parasztság májusban fellázadt (jacquerie). A nemesek ellen elkövetett atrocitások még Gonosz Károlyt és az angol megszállókat is Károly herceg oldalára állították, így nyár végére sikerült felszámolni a mozgalmat. Az események folytán megerősödött dauphin eztán a Marcel kezében levő Párizs ellen vonult. Marcel az általa a főkapitánnyá kinevezett Gonosz Károlytól és a flandriai városoktól kért segítséget, de komolyabb erőkkel nem gazdálkodhatott. Zsoldosokat bérelt hát fel, és engedélyt adott az angolok bevonulására. Ezzel saját bázisát idegenítette el magától: a párizsiak fellázadtak, elűzték az angol helyőrséget, Marcelt pedig meggyilkolták (1358. július 31.). A dauphin augusztus 2-án vonult be a városba, ahol mértékletességről tanúságot téve alig tizenöt embert végeztetett ki árulás vádjával.
János eközben tárgyalásokat folytatott Eduárddal, és megállapodott vele abban, hogy Franciaország felét átadja neki. Az 1359-es párizsi rendi gyűlés azonban elutasította a tervet, ehelyett haderőt szavazott meg az angolok elleni harcra. A dauphin jó hasznát vette a pénznek és a katonaságnak, mellyel megkezdte Gonosz Károly és az angolok erődhálózatának felszámolását. Október 28-án azonban az angol király minden addiginál nagyobb sereggel és hosszas hadjáratra készült felszereléssel szállt partra Calais-nál. Eduárd mégsem járt sikerrel: Reims, ahol magát királlyá akarta koronáztatni, ellenállt a hónapon át húzódó ostromnak, ráadásul a visszavonuló sereget Beauce-ban iszonyú vihar tizedelte meg. Mi több, a dauphin által hercegként felállított normandiai flotta 1360 márciusában váratlanul rátört Winchelsea kikötőjére, komoly pánikot okozva Angliában. Így elhárult az akadály a békekötés elől.Françoise Autrand: Charles V. Fayard, 1994. p. 388
János visszatérése bélyegkép|260px|A II. Jánost harci díszben ábrázoló ún. lovas frank A brétignyi béke, melyben III. Eduárd lemondott a francia koronáról körülbelül fél Franciaország fejében, 1360. május 9-én köttetett meg, ami lehetővé tette János hazatérését 3 millió écu – mintegy 11,64 tonna arany – fejében. Amíg ezt a pénzösszeget ki nem fizették, a lovagias király két fiát, Berry és Anjou hercegeit adta túszul maga helyett. Kiváltására külön pénzt verettek, az ún. lovas frankot, mely a frank első felbukkanása a történelemben. A pénz, melyet János 1364-es haláláig vertek, 3,88 gramm aranyból készült, értéke azonos volt 1 tours-i livre-rel vagy 20 sollal.
Hazatérő atyjától a dauphin 1362. december 17-én az északi területek főparancsnoki rangját kapta meg, de a hatalomgyakorlásból kiszorult egy időre. Ezekben az években – nagybátyja, IV. Károly tanácsára is – a dauphin Normandiába tért vissza, amelyet navarrai, angol és francia zsoldosok pusztítottak. Károly felvette ellenük a harcot, és a füstadó (fouage) rendszeresítésével elegendő jövedelemre tett szert, hogy a brigantik elleni küzdelem mellett egy kisebb flottillát is fenntartson, amivel a Rouen és Párizs közti vízi utat tudta ellenőrizni. A harcban 1362-től kezdve Bertrand du Guesclinre, egy tehetséges breton nemesre is számíthatott.