Stromboli (szicíliai nyelven: Stròmbuli) a Tirrén-tengerben, Szicíliától északra elhelyezkedő vulkáni eredetű Lipari-szigetek (Lipari, Vulcano, Salina, Panarea, Filicudi és Alicudi) legészakibb tagja. A tipikus rétegvulkán a Föld egyik legaktívabb, csaknem folyamatosan működő tűzhányója. Neve a görög Στρογγυλή (Sztrongülé) szóból ered, ami szabályos kúp alakjára utal.
A sziget közigazgatásilag a 40 kilométerre délnyugatra fekvő Liparihoz tartozik, így azzal együtt az olaszországi Szicília régió Messina megyéjének része. Két apró településének – Stromboli és Ginostra – összlakossága 400 fő körül van.
Földrajza thumb|250px|A Stromboli egyik kitörése 1980-ban thumb|250px|A Sciara del Fuoco thumb|250px|A tetőkráterek A Tirrén-tengerből meredek oldalaival kiemelkedő, a szabályos kúphoz közelítő alakú sziget legmagasabb csúcsa 926 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. Mivel a vulkán talapzata mintegy 2000 m mélyen található, mérete összevethető a 120 kilométerre fekvő, 3340 m magas Etnáéval. Stromboli területe mindössze 12,6 km², a csúcs magasságához képest igen kicsi.
Geomorfológiája A vulkán tetőrégiója jóval bonyolultabb felépítésű, mint amit a távolról is látható, jellegzetes körvonalak sugallnak. A Stromboli kettős csúcsa valójában két koncentrikusan elhelyezkedő, sarló alakú kiemelkedés, amelyek közül az i Vancori nevű külső tetőpont a magasabb. A jelenleg is aktív kráterek felett a Pizzo sopra la Fossa (egyes térképeken Pizzo o sopra la Fossa) nevű, szomszédjánál 8 méterrel alacsonyabb csúcs őrködik. Mindkét gerinc egy-egy korábbi aktív időszak után beomlott kaldera peremének darabja. A kalderákat mára az újabb kitörések anyaga feltöltötte, külső lejtőjükön pedig mély barázdákat alakított ki az erózió. A Pizzo sopra la Fossa és a Vancori között húzódó, ívelt mélyedés nyugati szakaszának neve Fossetta. Az árok másik, északkeleti fele a Piano delle Croci (croce = kereszt) elnevezést kapta, mivel itt gyakran találnak jellegzetes, kereszt alakú piroxén ikerkristályokat.
Éppen e sajátos, kettős kalderaroncs az oka annak, hogy az aktív kráterek nem a vulkán csúcsán találhatók – ahogy ezt a Strombolit a tenger felől szemlélve gondolnánk – hanem 100–150 méterrel lejjebb, a Pizzo alatti, északnyugat felé nyitott, patkó alakú mélyedésben. Ez a depresszió mintegy 5000 évvel ezelőtt jöhetett létre az akkori hamukúp beomlásával. A vulkán ezt a beszakadást is elkezdte feltölteni, hasonlóan ahhoz, ahogy a Vezúv Cono nevű központi kúpja fejlődik a Somma kalderában – a Stromboliban azonban itt nem alakult ki újabb centrális hamukúp, mivel a vulkáni kürtő nem teljesen függőleges, hanem északkelet felé torzult. Emiatt a kidobott törmelék a vulkán északkeleti oldalán, a csúcstól egészen a tengerig húzódó Sciara del Fuoco nevű, hatalmas törmeléklejtőre hullik, ahonnan sokszor egészen a vízfelszínig pattognak le az akár méteres átmérőjű tömbök. A Sciara del Fuoco kifejezés jelentése „tűzcsúszda”.
A Sciarát két gerinc fogja közre: északról a Filo del Fuoco, délről a Filo di Baraona. Ezek természetes akadályként védik meg a lávafolyásoktól és a törmeléklavináktól a sziget északkeleti oldalának többi részét. Mivel a Sciara del Fuoco lassan bár, de feltöltődik, számíthatunk arra, hogy anyaga előbb-utóbb átbukik a sziklatarajokon.
A 918 méteres Pizzo alatti teraszszerű mélyedést napjainkban három kráter uralja. Ez a térség állandóan változik, nő. A nagyjából északkelet-délnyugat felé nyúló térszín két végét a 20. század közepéig a Sciara del Fuocóhoz hasonlóan sziklaképződmények zárták le. A Filo dello Zolfót (északkeleten) és a Torrionét (délnyugaton) azonban „beérte” a kráterek felső pereme, így már csak néhol bukkannak ki a friss törmelék és hamu közül.
A három fő tetőkráter mellett számos kisebb, időszakosan aktív kitörési centrum található a szigeten. Legjelentősebb közülük Ginostra falu közelében a 147 m magasan nyíló Timpone del Fuoco.
A sziget biogeográfiája 300px|thumb|right|Stromboli 3D Stromboli szigetén a tengerszint feletti magasság szerint három jellegzetes növényzeti övet különíthetünk el:
A tengerszinttől mintegy 100 méteres magasságig tart a lejtő talpzónája. Itt találhatók az északkeleti és délnyugati partszakaszon a falvak (San Vincenzo, illetve Ginostra), és napjainkban már csak erre a sávra korlátozódik a növénytermesztés (olajfa ültetvények és szőlők). Régebben – ahol a domborzat lehetővé tette – 600 méterig is felkúszott a vulkán oldalán a művelt zóna. Néhol még ma is felismerhetők a teraszok nyomai, bár az antropogén formákat a legtöbb helyen benőtte a macchia. Az alsó lejtőzóna felett következik tehát a korábban művelt területet beborító, 600 méterig felkapaszkodó macchia övezete. Ebben a sávban alacsony növésű fásszárúak, tövises cserjék és rekettyebokrok között olasznád (Arundo donax) nő. 600 méter felett kezdődik a gyakorlatilag élettelen, vulkáni hamuval borított csúcsrégió a kráterekkel. A folyamatosan lerakódó hamu és salak a lágyszárú növények megtelepedését sem teszi lehetővé. A vegetáció kifejlődésnek ártanak a vulkáni gázok is.
Geológiája thumb|250px|Az 1990. októberi kitörés thumb|250px|Kőpergés a Sciara del Fuocón A Stromboli máig tartó aktivitása körülbelül 50-60 ezer évvel ezelőtt kezdődött a pleisztocén végén (Paleo- vagy Ős-Stromboli). A szigettől 1,5 kilométerre északkeletre látható egy 49 m magas sziklaszirt – a Strombolicchio – egy korábbi, 360 ezer éve keletkezett vulkán kipreparálódott kürtőkitöltése. Az Ős-Stromboli működése egy hatalmas, 1,8–3 km átmérőjű, a tenger felé nyitott kaldera létrejöttével végződött. Ezt a képződményt részben ma is láthatjuk, maradványa az i Vancori.
10 ezer éve kezdett fejlődni a korábbi kalderába excentrikusan ágyazódó Neo-Stromboli, és idővel feltöltötte a Paleo-Stromboli kalderáját. A rétegsor tanúsága alapján eleinte mainál sokkal gyakoribbak lehettek a lávaömlések. A Neo-Stromboli működésének első szakasza 5-6 ezer éve fejeződött be egy újabb, a korábbinál kisebb kalderabeomlással. Lényegében ekkor alakult ki a Sciara del Fuoco, aminek „függő kalderáját” folyamatosan tölti fel a kürtőből kirepülő és a lejtőn görgő-csúszó törmelék.
A Lipari-szigetek közül Stromboli szigetén legváltozatosabb a kőzetek összetétele. A magmás kőzetek kémiai összetételének változása is itt volt a leggyorsabb az elmúlt 60 ezer évben. A kezdeti mészalkáli jelleg (főleg bazaltos andezitek) fokozatosan az alkálimagmás kőzetek felé tolódott el. Ma káliumban gazdag, ún. „mediterrán” alkálilávát termel a vulkán. Az utóbbi 5-6 ezer év során magas káliumtartalmú bazaltos-andezites illetve shoshonitos kőzetekből alakult ki a Pizzo Sopra la Fossa kúpja. Napjainkban porfíros szövetű, 45-60 százaléknyi nagyméretű fenokristályt tartalmazó kőzetanyag jellemzi a Strombolit. A fenokristályok átlagos összetétele a következő: 35% plagioklász, 15% piroxén, 5% olivin. Az akár 2 cm átmérőjű fenokristályokat a lávákban mikrokristályos szövet köti össze, míg a kidobott vulkáni törmelék mátrixa üveges a gyors lehűlés miatt.
A Stromboli működése A Stromboli történetének egyre pontosabb ismerete alapján feltételezik, hogy a vulkán a Sciara del Fuoco kialakulása óta, de legalább 2500 esztendeje folyamatosan aktív. Jelenleg (2007 szeptemberében) három kürtőből dob ki szabálytalan időközönként több-kevesebb törmeléket. A kitörések közötti szünet néhány perc és egy-két óra között változik. A vulkáni anyag egy része visszahullik a kráterbe, a többi a Sciara lejtőjén legördülve a tengerig is eljuthat.
A gyakori hamu-, salak- és lávafoszlányszórás oly jellemző e vulkánra, hogy a hasonló jellegű aktivitást mutató tűzhányók (Mount Erebus, Parícutin) kitöréseit Stromboli típusú működésnek nevezzük. A legfeljebb néhány órás szünetekkel elválasztott, ciklikusnak is tekinthető kitörések magyarázata, hogy a kürtőben izzó magmából felszabaduló gáz időről időre felszakítja a lávaburkot. A felszínt elérő gázbuborékok szétpattannak, a lávató felszínéről felragadott burkuk szerterepülő anyagának egy része földet érve, más része még a levegőben szilárdul meg. A felszínre jutó gáz megemeli az olvadék szintjét, majd a magmatömeg visszahúzódik, és a folyamat kezdődhet elölről.
A híres francia vulkanológus, Haroun Tazieff az ötvenes években számos alkalommal kísérelte megközelíteni a Stromboli kráterének peremét, míg ez végül 1957-ben sikerült neki. Valószínűleg ő pillantotta meg a világon elsőként a kürtő mélyén rejtőző lávatavat, amelyről később így számolt be:
A Stromboli típusú kitöréseket általában a kisebb, komoly pusztítást csak ritkán okozó vulkáni tevékenységek között tartják számon. A levegőbe dobott, vörösen izzó salak, a lapillik és a kisebb bombák általában nem jutnak néhány száz méternél messzebb, tehát a kürtő közvetlen közelében rakódnak le. A hosszas működés szabályos, meredek oldalú salakkúpot alakít ki – így jött létre a Stromboli jellegzetes kúpja is.
Bár a Stromboli aktivitása a legtöbb esetben megfelel a róla elnevezett működési típusnak, időnként felélénkül; a nagyobb kitörések a sziget lakosságát is elűzhetik vagy elpusztíthatják. Ilyen, heves kitörést figyeltek meg például 1930-ban, de a tűzhányó 2002 decemberében is rendkívül aktív volt.
Máskor a kitörések ereje alábbhagy, gyakoriságuk ritkul – erre legutóbb 2007 áprilisa és júliusa között láthattunk példát. Ebben az időszakban sem lávát, sem bombákat nem bocsátott ki; a kráterekből csupán gőz és fehéres füst szállt fel. Emiatt a turistákat sem engedték fel a csúcsra, mert a nyugalmi időszak bizonytalanná tette a várható, esetleg komolyabb kitörés előrejelzését. 2007. július 24-e óta a vulkán működése visszatért a „régi kerékvágásba”, ezért augusztustól a kráterek környéke újra megközelíthető.
A Stromboli működéséről fennmaradt első feljegyzéseket Kr. e. 300 körül írták. Azóta egyre több történetíró tudósított a kitörésekről, de tudományos igényű beszámolók csak a 19. század második felétől állnak rendelkezésünkre. A „normál” aktivitástól eltérő periódusokat (például nagyobb lávafolyások, heves robbanásokkal járó kitörések vagy hosszabb csendes időszakok) az alábbi táblázat mutatja be a 18. század végétől egészen napjainkig. A 20. század legnagyobb erupciójával és a legutóbbi öt esztendő eseményeivel külön fejezet foglalkozik.