A kínai középkor a kínai történelemnek a 220–1368 közötti időszakát öleli fel, ami nagyjából egybeesik az európai szemléleten alapuló középkorral.A kínai középkor megfelelője angolul Mid-Imperial China, Mid-Imperial Era, Mid-Imperial Period („középső császárkori Kína”, „középső császárkor”). Ez az időszak ugyanakkor a kínai történetírásban „középkor” néven szerepel, amit mi is követünk cikkünkben - lásd: The Chinese Middle Ages in Communist Historiography Az angolszász történészeknél a Chinese Middle Ages („kínai középkor”) elnevezés használata ettől eltér és nem is egységes. Egyesek csupán a korai császárkor (Early Imperial China) és klasszikus császárkor (Classical Imperial China) közötti átmenetet jelentő Hat dinasztia korát (220-589) értik alatta. Mások ugyanezzel a kifejezéssel jóval tágabb időszakot jelölnek, a korai császárkort és a klasszikus császárkor első felét (Szuj- és Tang-dinasztiák) is a Chinese Middle Ages fogalmába sorolják, a kínai ókor (Ancient China) alatt pedig csak a császárkort megelőző időszakot értik. A kínai középkort a kínai ókor előzi meg, és a Ming-kor követi (1368–1644).
A kínai középkor a széttagoltság kezdeti, átmeneti kora után a mintegy 700 évet felölelő klasszikus kínai császárkort, majd a nagy törést jelentő mongol uralom rövidebb korszakát foglalja magában. A három nagy korszak a következő kisebb korokra, illetve dinasztiákra osztható:
A széttagoltság korszaka Három királyság kora (220–280) Nyugati és Keleti Csin (265–439) Déli és északi dinasztiák kora (420–589) Klasszikus császárkor Szuj-dinasztia (581–618) Tang-dinasztia (618–907) – a Kínai Birodalom aranykora Az öt dinasztia kora (907–960) Szung-dinasztia (960–1279) Mongol uralom kora Kína mongol meghódítása (1234–1271) Jüan-dinasztia (1271–1368)
A széttagoltság korszaka (A Hat dinasztia kora – 220–588) A Három királyság kora
Az utolsó Han császár bukása után Kína három királyságra szakadt: az északi Vejre, a délkeleti Vura és a mai Szecsuan tartomány területét uraló Sura. A három királyság évtizedeken át véres háborút vívott egymással (erről szól A három királyság regényes története című híres Ming-kori regény), míg végül 263-ban Vej legyőzte Sut, 280-ban pedig Vut. 265-ben Vej államban az egyik hadvezér megdöntötte az uralkodót és új dinasztiát alapított, így az ország újbóli egyesítése már nem Vej, hanem Csin néven történt (nem azonos az országot először egyesítő Csinnel).
Időközben az északi, északnyugati erdőségekben és sztyeppéken megerősödtek a különböző lovas nomád törzsek, amelyek már eddig is sok gondot okoztak a kínaiaknak. Mandzsúria, Közép-Ázsia, az északnyugati hegyek és fennsíkok a történelem folyamán kiapadhatatlan forrásai voltak a különféle nomád törzseknek, amelyeknek lételeme volt a hódítás. Lovas harcmodorukkal szemben a főleg gyalogosokból álló kínai hadsereg gyakran tehetetlen volt, különösen azokban a korszakokban, amikor a központi hatalom meggyöngült, így nem tudott ütőképes hadsereget kiállítani az északról támadó nomád hordák ellen. A Kr. u. első évezred folyamán különösen sok harcos nomád csoport jelent meg és állt össze erős törzzsé vagy törzsszövetséggé Ázsiában. Ezek aztán szinte egy időben támadtak rá Európában a meggyengült Római Birodalomra (például Attila hunjai), illetve Ázsiában a meggyengült Kínai Birodalomra.
Nyugati és Keleti Csin A 280-ban létrejött Csin (Jin) birodalom nem tudta tartóssá tenni a hatalmát. Az első Csin császár 289-ben bekövetkezett halála után trónviszályok törtek ki, amelyeknek egyes résztvevői az északi nomád népek csapatait hívták segítségül, köztük a mai Belső-Mongólia Autonóm Terület és Hebei tartomány területén élő hsziungnukat. A behívott nomádok azonban óriási pusztítást végeztek Észak-Kínában. A hsziungnu Liu Yuan fejedelem 304-ben szinte az egész akkori Észak-Kínát (a mai Shanxi és Henan területét) uralma alá hajtotta, és kínai császárrá kiáltotta ki magát (Han Zhao állam, 304-329). 316-ban elfoglalta a Csin fővárost, Chang'ant (ma Xi'an, Shaanxi), és azt a saját székhelyéül rendezte be. A Csin császári ház egyik délre menekült tagja 317-ben Csienkangban (Jiànkāng, a mai Nanking) császárrá kiáltotta ki magát, ezzel megalakult a Keleti Csin (Dōngjìn; a korábbi Csint ezóta Nyugati Csinként – Xījìn – tartják számon). Az ország ezzel két részre szakadt: a nomádok által uralt Északra és a kínai uralkodók által uralt Délre.
A Déli és északi dinasztiák kora Délen a Keleti Csin 317-től 420-ig uralkodott, utána 589-ig, az ország újraegyesítéséig négy másik, rövid életű dinasztia váltotta egymást a trónon. Fővárosa mind az öt déli uralkodóháznak Csienkang, a mai Nanking volt. Mivel a déli dinasztiák mind kínaiak voltak, itt éltek tovább a legelevenebben a kínai hagyományok, s ezeket az uralkodóházakat tartja a későbbi történetírás a Hanok legitim örököseinek. Ezért a 222-től, a Három királyság déli Vu államának megalakulásától 589-ig tartó időszakot a Hat dinasztia (Liùcháo) korszakának nevezik. Ezen belül a 420-tól 589-ig tartó időszakot – a megosztottságra utalva – Déli és északi dinasztiák koraként (Nánběicháo) tartják számon.
Északon eközben a különböző barbár törzsek (hunok, hszien-pejek, topák stb.) összesen tizenhat kisebb-nagyobb államocskát alakítottak. Ezek lakosságának nagy részét természetesen a kínaiak alkották – akik Kína területén mindig minden behatolóval szemben óriási létszámfölényben voltak –, s csupán a vezető réteg állt a „barbár” hódítókból. Az idegen törzsek, hogy uralkodni tudjanak a meghódítottakon, gyorsan alkalmazkodtak a kínaiakhoz, idomultak a kínai arisztokráciához, átvették a kínai intézményrendszert, s sokan közülük teljesen beolvadtak a hanok közé.
Ez az egyik magyarázata az észak- és dél-kínai emberek közötti különbségeknek: az alacsonyabb, kerek arcú déli hanok csak hozzájuk hasonló déli népcsoportokkal keveredtek; ezzel szemben az északiak magasak, szögletesebb arcúak, mert az utóbbi két évezred során gyakran keveredtek az erőteljes testalkatú északi nomádokkal.
Az északi államok közül a legjelentősebb a topa törzs által alapított Északi Vej (Běiwèi) volt, amely 439-től 534-ig állt fenn, s csaknem egész Észak-Kína felett uralkodott. Itt a nomád eredetű uralkodók maguk szorgalmazták az elkínaiasodást, népük tagjait kötelezték, hogy kínai stílusú ruhákban járjanak, kínai neveket vegyenek fel stb. Ez lett az ország veszte: az elkínaiasodást ellenző topa vezérek fellázadtak saját uralkodójuk ellen, ami Északi Vej bukásához vezetett.
Az elkínaiasodás kérdése a történelem folyamán végig az idegen hódítók egyik fő problémája maradt, és sok belső harcot okozott köreikben. Kína elfoglalásakor mindig jelentkezett az a dilemma, hogy a hódítók vagy megőrzik saját kultúrájukat, nyelvüket és kormányzási módszereiket – de képtelenek lesznek Kína feletti uralmuk fenntartására –, vagy pedig átveszik a kínai szokásokat, nyelvet, kormányzási módot, feladják saját kultúrájukat, s ezen az áron Kína urai maradnak. A győztes nomádok általában az utóbbit választották – a mandzsu eredetű csing dinasztia utolsó császára (pu Ji) például összesen egy szót tudott mandzsu nyelven –, de mindig akadt belső ellenzékük, amely élesen ellenezte az elkínaiasodást. A mongolok például véres belháborúkat folytattak e kérdés miatt.
Az Északi Vej állam 534-ben két részre hullott szét: Keleti Vejre (Dōngwèi) és Nyugati Vejre (Xī Wèi), majd ezeken a területeken is lázadások, palotaforradalmak törtek ki. Nemsokára az Észak-Kína nyugati felét – tehát nagyjából a nyolcszáz évvel azelőtti birodalomegyesítő Csin eredeti területét – uraló Nyugati Vej a nevét Északi Csoura (Běi Zhōu) változtatta, s hadjáratokat indított a többi állam ellen. 577-ben Északi Csou elfoglalta egész Észak-Kínát. 581-ben a Jang Csien (Yáng Jiān) nevű félig kínai, félig hszien-pej tábornok puccsal megbuktatta Északi Csou topa eredetű uralkodóját, és maga ült a trónra. Fővárosává Csangant (a mai Hsziant, a Nyugati Han egykori fővárosát) tette meg, az ország nevét Szujra (Suí) változtatta, ő maga pedig Szuj Ven-ti (Suí Wéndì) néven uralkodott. Többéves előkészület után 589-ben Szuj legyőzte a dél-kínai dinasztiák legutolsóját, Csent (Chén), ezzel több évszázados széttagoltság után helyreállt Kína egysége.
A buddhizmus (kínaiul: 佛教, Fójiào) Északnyugat-Indiában keletkezett, s időszámításunk kezdete tájékán kezdett terjedni Indián kívül. Délkelet-Ázsiában a buddhizmus úgynevezett Hinájána (kicsi szekér) ága vált népszerűvé (ez megőrizte a vallás eredeti, aszkétikus jellegét, amely szigorú viselkedési szabályokat ír elő a szenvedéstől megszabadulni vágyóknak). Ezzel szemben Belső-Ázsiában, majd Kínában a Mahájána (nagy szekér, ui sokan felférnek rá, vagyis sokak megváltására való) terjedt el, s vált tömegek vallásává – nagyszabású szertartásaival, díszes templomaival, s bizonyos mértékű leegyszerűsödésével. Emellett a Mahájána-buddhizmus mindenhol alkalmazkodott az adott területen uralkodó már meglévő hagyományokhoz, vallásokhoz. Így létrejött a sajátos kínai buddhizmus (amelyre nagyban hatott a taoizmus), s ez terjedt tovább Koreába és Japánba, ahol tovább módosult a befogadó népek igényei, hagyományai szerint. Tibetben a buddhizmus összevegyült az itteni őshittel, a bön vallással, ezzel létrejött a buddhizmus speciális ága, a lámaizmus, amely a tibetiek mellett a mongolok körében is népszerűvé vált.
Kínában a Han-dinasztia politikai és ideológiai egysége megakadályozta, hogy az új, külföldi vallás elterjedhessen. A Hanok bukásával és a birodalom széthullásával azonban az emberek elbizonytalanodtak a régi értékekben, és fogékonnyá váltak az új eszmék iránt. Ekkoriban szerveződött vallássá a taoizmus, és jelent meg a buddhizmus, amelyet kezdetben csak a taoizmus egyik ágának hittek. A 3-5. században számos buddhista szútrát lefordítottak kínaira, s egyértelműsödtek a buddhizmus és a taoizmus közötti különbségek. A mindenkinek megváltást kínáló buddhizmus villámgyorsan terjedni kezdett. A 3. század végén még csak 180 buddhista kolostor állt Kínában 3700 szerzetessel, a 6. század végén Észak-Kínában negyvenezer kolostor volt négymillió szerzetessel, Dél-Kínában pedig kétezer kolostor negyvenezer szerzetessel. Északon az idegen eredetű dinasztiák szívesen fogadták az idegen vallást, Északi Vejben gyakorlatilag államvallássá tették. Délen az elevenebb konfuciánus hagyományok miatt kevésbé terjedt el a buddhizmus, de itt is erős vallássá vált.
A buddhista vallásnak nem volt „egyháza”. A számtalan kolostor egymástól függetlenül működött szétszórva a birodalomban. A jelentősebb kolostorokban, ahol nagyobb tekintélyű mesterek tanítottak, különböző buddhista iskolák jöttek létre, amelyek gyakran egymástól eltérő nézeteket hirdettek. A leghíresebb ilyen kínai iskola a csan (chán ’elmélkedés’), amelyet Európában inkább japán nevén, zen-buddhizmusként ismernek.
A buddhizmus terjedését mind a taoisták, mind a konfuciánus írástudók rossz szemmel nézték. A taoisták féltékenyek voltak a szintén tömegek vallásos igényeit kielégítő buddhizmusra, míg a konfuciánusok fenyegetést láttak benne a patriarchális kínai állammodellre nézve, hiszen például a buddhizmus lényegtelennek tartotta a családot, ami a konfuciánusok szerint mindennek az alapját képezte. Ezekben a századokban élénk viták zajlottak a három „vallás” között, s hogy egy-egy államocskában melyik kerekedett felül, az leggyakrabban az uralkodó személyes szimpátiáján múlt. Mindenesetre minden ellenkezés dacára a 6. század végére a buddhizmus óriási befolyásra tett szert.