A lepantói csatát 1571. október 7-én vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával a Jón-tengeren, a mai Görögországhoz tartozó Patraszi-öbölben. A megerősített tengerparti kikötő, Lepanto, melyről az ütközet nevét kapta, az összecsapás helyszínétől jó néhány tengeri mérföldre nyugatra van. A csatában nagyjából 600 hajó vett részt, a Földközi-tenger összes gályájának hetven százaléka, valamint 140 ezer ember – katonák, tengerészek, szabad vagy rabszolga evezősök.

Málta 1565-ös sikertelen török ostroma után I. Szulejmán oszmán szultán északnyugat felé terjeszkedett, és Magyarországot támadta meg. Az idős uralkodó Szigetvár ostroma közben meghalt. A törökök visszavonultak, és az 1568-ban kötött drinápolyi béke biztosította a nyugalmat a Duna mentén. Az új szultán, II. Szelim úgy döntött, hogy a Földközi-tengeren folytatja a hódítást. Itt a törökök óriási fölényben voltak, hiszen a katolikus államok belső problémáikkal, elsősorban a reformációval küszködtek, és nem akarták egyesíteni haderejüket a muzulmánok ellen.

Az egységes fellépés legerőteljesebb híve V. Piusz pápa volt, aki 1566 óta ösztökélte a keresztény hatalmakat, hogy indítsanak új keresztes hadjáratot az Oszmán Birodalom ellen. Az ellentétes érdekeik miatt egymásra gyanakvó Spanyolország és Velencei Köztársaság csak 1570-ben szövetkezett, miután a törökök elfoglalták a velenceiek termékeny birtokát, Ciprust. 1571. május 25-én született meg a Szent Liga. A megállapodásban Velence, Spanyolország és a pápai állam vállalta, hogy közös katonai erővel hadjáratot indít a török ellen.

A keresztény hajóhad 1571 nyarán gyűlt össze a Messinai-öbölben. A több mint kétszáz gályát Velence, a pápai állam, a spanyol király, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség, a toszkánai Szent István Lovagrend, valamint a máltai lovagrend szerelte fel. A költségek felét II. Fülöp spanyol király állta, aki így jelentős súlyt kapott a főparancsnok kiválasztásában. A hajóhad élére féltestvérét, Don Juan de Austriát nevezték ki, helyettese Marcantonio Colonna pápai tengernagy lett.

A Szent Liga hajóhada októberben érte el a görög partokat, ahol II. Szelim mintegy háromszáz egységből álló flottája állomásozott. A had parancsnoka Müezzinzade Ali volt. A keresztény seregben a velenceiek és a spanyolok hosszasan vitatkoztak arról, hogy milyen haditervet kövessenek; végül a velenceiek azonnali támadást sürgető javaslatát fogadták el. A törökök szintén sokat vitáztak arról, hogy várják-e meg a Szent Liga támadását, vagy hajózzanak ki jól védett öblükből, és menjenek a keresztények elé. Végül ők is a támadás mellett döntöttek.

A két hajóhad négy-négy egységből állt fel: főerőből, két szárnyból és tartalékból. A törököknek több hajója és embere volt, viszont a keresztények tüzérsége jóval erősebb volt. Ali pasa ezért kevés hajót hagyott a tartalékban, inkább a centrumot erősítette meg. A törökök a csata elején eredményeket értek el a Csuluk Mehmed vezette jobbszárnyukon, de végül vereséget szenvedtek. Balszárnyukon Ulucs Ali pasa egy átkaroló hadművelettel szétzilálta Giovanni Andrea Doria egységét és betört a keresztény hajók közé. Súlyos veszteségeket okozott a máltai, szicíliai és velencei gályáknak, de végül menekülnie kellett a keresztény erősítés elől.

A csata a főerők között dőlt el, ahol összecsapott a két zászlóshajó, a La Real és a Szultána. A keresztényeknek sikerült visszaverniük a törökök támadását, és elfoglalták Ali pasa hajóját. Ez zűrzavart váltott ki a törökök között, sokan menekülni kezdtek. Az ütközetben a keresztények közül nagyjából nyolcezren vesztették életüket; az elesett törökök számát húszezerre becsülik.

Bár a török flotta megsemmisült, Ciprus nem került vissza velencei fennhatóság alá. A Szent Liga ugyan hamarosan felbomlott, viszont az Oszmán Birodalom soha nem nyerte vissza egykori tengeri erejét. A csata egyben a kézi erővel hajtott hajók utolsó nagy ütközete lett, a gályák helyét ezután átvették a vitorlások.

Előzmények Málta 1565-ös sikertelen török ostroma óta viszonylagos nyugalom volt a Földközi-tenger medencéjében. I. Szulejmán oszmán szultán 1566-ban nem a térségben, hanem Magyarország ellen vezetett hadat. A szultán azonban Szigetvárnál meghalt, utóda pedig az Iszákosként emlegetett II. Szelim lett. 1568. február 17-én Szokoli Mehmed nagyvezír megkötötte a drinápolyi békét, ami nyugalmat hozott a Habsburg Birodalom keleti határainak. 350px|bélyegkép|Az Oszmán Birodalom a 16-17. században A földközi-tengeri keresztény országok viszont félelemben éltek. Isztambulból minden évben hírek kaptak szárnyra arról, hogy a török flotta valamely nyugati célpont ellen készül. Ezekben a hírekben általában Málta, Ciprus és Szicília szerepelt legvalószínűbb célpontként. 1570-ben eloszlott a bizonytalanság: március 28-án II. Szelim követe, Kubat átadta a szultán ultimátumát Velencében, vagy megkapja Ciprust, vagy elveszi erővel. A velencei szenátus 195:5 arányban elutasította a követelést, és Kubatot a hátsó ajtón kellett kimenekíteni a feldühödött tömeg elől. Ciprus kiváló célpont volt a törököknek, közel feküdt az Oszmán Birodalom partjaihoz, messze a velenceitől. II. Szelim régóta szerette volna megszerezni: a velencei szenátust már az 1550-es években arra figyelmeztették a kémek és diplomaták, ha az Iszákos trónra kerül, háború lesz a szigetért.

II. Szelimnek, hatalma megszilárdítása érdekében, szüksége volt hódításra, nem elégedhetett meg a birodalom határainak biztosításával. Ciprus nemcsak könnyű, de a muzulmánok szemében fontos célpont is volt, ugyanis a Mekkába és Egyiptomba vezető úton feküdt, és kiváló menedékül szolgált a zarándokokat és kereskedőket támadó keresztény kalózoknak. Mindazonáltal a török vezetés nem volt egységes a katonai akciót illetően, míg Lala Musztafa, Piali és Ulucs Ali pasa támogatta a tervet, Szokoli Mehmed ellenezte.

1570 nyarán a szultán 300 gályával és több mint 60 ezer emberrel megtámadta Ciprust, és alig két hónap alatt elfoglalta. A főváros, Nicosia 46 nap ostrom után, 1570. szeptember 9-én esett el. A győzelem után a törökök háromnapos szabad rablást engedélyeztek a katonáknak: húszezer embert lemészároltak, ezer nőt és gyereket pedig rabszolgasorba vetettek. Ezután Famagusta kivételével, amely még hónapokig kitartott, minden ciprusi város megadta magát.

A szövetség megalakulása V. Piusz pápa 1566 óta próbálta szövetségbe fogni a katolikus államokat, hogy új keresztes hadjáratot indítsanak. A szövetség kialakítása csak lassan haladt, mert az érintett államokat saját problémáik foglalták le, illetve nem tudtak megállapodni a célokban és a költségek megosztásában. Franciaországban és a Német-római Birodalomban már komoly változásokat hozott a reformáció előretörése, az üres kincstárú Spanyolország pedig lázadásokkal nézett szembe Andalúziában és Németalföldön. A velenceiek pedig azért nem csatlakoztak, mert alapvetően elutasították az amúgy is komoly spanyol befolyást Itáliában.

A helyzet és a felek hozzáállása jelentősen megváltozott 1571-re. II. Fülöp az andalúziai muzulmánok, a moriszkók felkeléséből, amelyet az Oszmán Birodalom tevékenyen támogatott, azt szűrte le, hogy Spanyolország addig nem lesz biztonságban, amíg a török hegemóniát meg nem törik a Földközi-tengeren. Ciprus elfoglalása után a Velencei Köztársaság is kénytelen volt másként állni a szövetséghez, mivel egyedül képtelen volt visszafoglalni a szigetet.

1571. május 25-én megszületett a Szent Liga, melyet a pápai állam, Spanyolország és Velence alkotott. Tizenkét évre kötelezték el magukat, fő céljuk Ciprus, a Szentföld és Észak-Afrika visszafoglalása volt a törököktől. II. Fülöp vállalta a költségek felét, így döntő szava lett a parancsnok kijelölésében: a keresztény had élére féltestvérét, a 24 éves Don Juan de Austriát, helyettesének Marcantonio Colonna pápai tengernagyot nevezték ki. A szövetség megállapodott egy flotta felállításáról, amelynek a szicíliai Messinában kellett gyülekeznie a nyár folyamán.

Franciaország, amely hosszú évtizedeken át kifejezetten baráti viszonyban volt az Oszmán Birodalommal, kimaradt a szövetségből. Párizs a Szent Ligában nem vállalt szerepet, de az utolsó pillanatig arra törekedett, hogy kibékítse Velencét és a törököket. Ezt a közbenjárást a szövetség tagjai gyanakodva figyelték.

A főszereplők

A flották A török és a keresztény flották túlnyomó többségét adó gályák a 16. század közepére elérték technikai határukat. Mivel a bronzból öntött, megbízható ágyúkat könnyű volt beszerezni, egyre többet helyeztek el belőlük a gályákon, ami nagyobb hajótestet igényelt. A 16. század közepére a gályák így nagyobbak és erősebb fegyverzetűek lettek elődeiknél, viszont csökkent a hatótávolságuk. 300px|bélyegkép|jobb|Máltai gálya a 16. századból

A flottákban többféle gálya szolgált. A legáltalánosabb a gallia sottil (közönséges gálya) volt, amely a flották nyolcvan százalékát tette ki. Egy tipikus velencei gallia sottil 41 méter hosszú, öt méter széles, 1,2 méter merülésű volt. A hajót 144 evezős húzta, oldalonként 72 lapáttal. Más gályákon az evezősöket másképp ültették, és egy lapátot akár több ember is húzott. Míg a spanyolok nagy hangsúlyt helyeztek a tüzérségre, addig a velenceiek és a törökök a mobilitást és a sebességet növelték az ütőerő kárára. Így az utóbbiakon csak egy középső és két oldalsó löveg volt, a spanyol, a nápolyi és néhány genovai gályán viszont négy-öt ágyút helyeztek el.

A parancsnokok a szokványosnál nagyobb gályákat használtak. A lanterna nevű hajótípus a taton elhelyezett, jelzésekre használt nagyméretű lámpásról kapta nevét. A legnagyobb gálya a zászlóshajó volt, a lepantói főparancsnok, Don Juan de Austria La Real nevű hajóját például 210 evezős hajtotta. A flottaegységeknek külön parancsnoki hajójuk volt, amelyek átlagosnál nagyobb gallia sottilok voltak. Használtak kisebb gályákat, galiotokat is, amelyeket 16-20 kétemberes evező hajtott oldalanként. Előnyük a sebesség, hátrányuk a nagy gályákkal szembeni sebezhetőség volt. Egy tipikus galiot 27 méter hosszú és három méter széles volt. Egy húszpados török galioton 60-80 evezős és 40-60 katona szolgált. Tipikus török hajó volt a kicsi fusta, amelyen 60 evezős és 30-40 katona tevékenykedett. Hossza 21,5 méter volt.

A keresztények „titkos fegyvere” a velencei fejlesztésű galeasz, a nagy spanyol gályák és a kereskedelmi vitorlások ötvözete volt. Mérete miatt nehéz volt vele manőverezni, ezért csak korlátozottan lehetett a csatában bevetni. Egy galeasz 47 méter hosszú és nyolc méter széles volt, 250-300 katonát szállított, és 70 tengerész dolgozott rajta. Kilenc nagy ágyúval és sok kisebb tüzérségi fegyverrel szerelték fel őket.

A Szent Liga hajóinak több mint a felét legalább öt nehézfegyverrel szerelték fel, míg a törököknél csak a nagy gályák vittek ennyi fegyvert fedélzetükön. A többi keresztény és muzulmán hajón három-három löveg volt. A Szent Liga katonáinak túlnyomó többségét szakállas puskával szerelték fel, míg a törökök kétharmadának csak íja volt. Az íjjal ugyan gyorsabban lehetett lőni, de hatótávolsága és átütő ereje jóval gyengébb volt a kézi tűzfegyverekénél. Mivel a tűzfegyvereket csak lassan lehetett újratölteni, két hajó összecsapásában csak egyszer lehetett használni őket, így a tüzérek csak közvetlen közelről lőttek. Miután a lövedékek végigsöpörtek a fedélzeten, a hajók megcsáklyázták egymást, majd a katonák az átvetett hidakon átrohantak a másik fedélzetre, ahol azután klasszikus gyalogos kézitusa döntötte el az összecsapást.

Felvonulás Keresztények 300px|bélyegkép|A hajóhadak felsorakozása egy vatikáni falfestményen