thumb|right|250px|Madeirai babérlombú erdő a Ribeira da Fonte da Laura völgyében (Madeira) thumb|right|250px|Babérlombú erdő (Madeira, Queimadas)
Az örökzöld babérlombú erdők (más néven: szubtrópusi esőerdők, humid-szubtrópusi erdők, Laurolignosa) a kontinensek keleti felén, a 25. és 35. szélesség között, a trópusok és a meleg mérsékelt égöv határán, a passzát- és monszunszelek hatása alatt álló, az északi és a déli féltekén egyaránt előforduló átmeneti övezetben (óceáni szigeteken is) alakultak ki.
Éghajlati feltételek
Fő jellemzők: kiegyenlített csapadékjárás (esetleg téli csapadékminimum), a legtöbb csapadék jellemzően a legmelegebb hónapban hull, az évi középhőmérséklet 15 °C vagy több, fagypont alá télen is csak átmenetileg száll a hőmérséklet, a napi és az évi hőingás kicsi, a tél enyhe, fagymentes, nagy páratartalom; erős ködképződés vagy felhőzet.
Az egyes, babérlombú erdőkkel borított területek éghajlata egyik-másik ponton jelentősen eltérhet a fentebb összefoglalt sajátosságoktól. Különösen igaz ez az óceáni szigetekre, amint ezt Madeira példája (nyári csapadékminimummal) szemléletesen érzékelteti.
Elterjedésük
Babérlombú erdők a Föld kilenc táján alakultak ki. Ezek:
Kelet-Ázsia monszun éghajlatú vidéke (Korea, Kína, Dél-Japán), az Amerikai Egyesült Államok délnyugati része (Kalifornia), Florida atlanti partvidéke, Makaronézia, tehát az Azori- a Madeira- és a Kanári-szigetek, Délkelet-Ausztrália keleti partvidéke (Új-Dél-Wales) és Új-Zéland északi szigete, Dél-Chile, a Kaukázus nyugati oldala; a Pireneusok egyes részei és a Balkán-félsziget csapadékosabb részei.
Általános jellemzőik
Lombkoronaszintjükben kevés fajt találunk. Ezek megjelenése nagyon hasonló: örökzöld, laza szerkezetű leveleik középnagyok, kopaszok, fényesek és bőrneműek (innen a „babérlombú” név).A fény jobb hasznosítása érdekében leveleik a beesési szögre merőlegesen állnak. Gyepszintjük fajgazdag; többnyire a páfrányok uralják. Mohaszintjük és zuzmószintjük is erősen fejlett: a mohák többnyire a talajon, a köveken és a fatörzseken nőnek, a zuzmók hosszú szakállakként a fák ágairól csüngenek alá. Cserjeszintjük túlnő az erdők elterjedési területén: nedves éghajlaton benyomul az alhavasi övbe (alhavasi cserjeöv), szárazabb viszonyok közt a lombos és tűlevelű erdők aljnövényzeteként tűnik föl.
Mivel a felsorolt tájak öt különböző flórabirodalom részei, az egyes flóraterületek növényzete igencsak eltérő. Közös vonásuk, hogy fáik levelei pergamenszerűek, bennük a keménylombú fákénál kevesebb a szilárdító szövet. A levelek többnyire kicsik. Az északi féltekén (Holarktisz) ezek a fák leginkább babérfélék, örökzöld tölgyfajok, liliomfák és mocsárciprus. A déli féltekén nyitvatermők válnak jellemzővé, így Dél-Amerikában az araukáriafenyők. Kelet-Ázsiától Észak-Ausztráliáig mellettük jelentős szerephez jut a bambusz.
Jellegzetes talajaik a sárga és vörös podzolok.
Érdekesség, hogy a közismert, az egész növényrend nevét adó babér (Laurus nobilis) nem a babérlombú erdők, hanem a keménylombú erdők karakterfaja.
A Balkán-félszigeten és alárendelten néhány más olyan területen, ahol a keménylombú és a babérlombú erdők egymás közelében nőttek, és az emberi tevékenység mindkettőt jelentősen letarolta, az erodált talajokra helyenként a két növénytársulás fajait vegyesen tartalmazó cserjetársulás, úgynevezett pszeudomacchia települt be.
Változatok
A jellemző fajok földrajzi elterjedése és a helyi klímaviszonyok (tengerszint feletti magasság stb.) szerint számos típusát különböztetjük meg.
Makaronéziai babérlombú erdők
A vulkáni szigetek meredek hegyoldalain erőteljes a vertikális zonalitás; a növényzet szintenként más és más: az alsó zónában az úgynevezett cserje formációt találjuk, efölött az úgynevezett kanári babérlombú erdő nő: a Kanári-szigeteken 800–2000 m között; Madeirán mintegy 600 m-ig, Madeirán e fölött (600–1300 m) húzódik a madeirai babérlombú erdők öve, ami a Kanári-szigeteken hiányzik; az ehhez elég magas szigeteken efölött gyér, magashegyi növényzetet (csarabos fenyért) találunk.
A cserje formáció
A cserje formáció domináns fafajtája a sárkányvérfa (Dracaena draco).
A cserjeszint (bozót) jellemző nemzetségei:
kutyatej (Euphorbia), gubóvirág (Globularia), kígyószisz (Echium).
A kanári babérlombú erdő
Fontosabb fafajok: avokádó (Persea indica), kanári babér (Laurus novocanariensis), teafélék (Theaceae), közönséges magyal (Ilex aquifolium), kanári fenyő (Pinus canariensis) kanári fűz, kanári magyal (Ilex perado)
Sok a folyondár; jellemző növénye a borostyán (Hedera helix).
A madeirai babérlombú erdő
Fontosabb fafajok:
azori babér (Laurus azorica), Ocotea foetens, Madeira-mahagóni (Persea indica), kanári babérfa (Apollonias barbujana), Myrica faya, Madeira-gyöngyvirágfa (Madeira-gyöngyvirágcserje, Clethra arborea) Madeira-cédrus (Juniperus cedrus);
Jellemző cserjefajok:
Pittosporum coriaceum; madeirai berkenye (Sorbus maderensis).
Az erdők nedves talaján, a gyepszintben él: azori boglárka (Ranunculus cortusifolius) Madeira-gólyaorr (Geranium maderense).
Ausztrál babérlombú erdő
Ausztrália, pontosabban a Wallace-vonallal határolt terület önálló flórabirodalom (Ausztralisz). A kontinens területének mintegy 80 százaléka sivatag, a Nagy-Vízválasztó-hegység keleti lejtői azonban csapadékosak: a kontinens északi részén trópusi, közepén-déli részén monszun éghajlattal. Sydney környékén a Kék-hegység (Blue Mountains) széles, lapos, enyhe lejtésű hegyhátait zömmel eukaliptusz fajokból álló erdők uralták el (ezek kékesszürke lombjáról kapta nevét a hegység). Az eredeti (az eukaliptusz térhódítása előtti) babérlombú erdők foltjai csak a 200–400 méter mélyen bevágódó szurdokvölgyekben maradtak fenn.
Az ausztrál babérlombú erdők különlegessége, hogy Gondwana ősi flórájának maradványai. Uralkodó fája a csónakfa – a trópusokon elterjed Cunoniaceae család csak Délkelet-Ausztrália erdeiben élő faja (kiváló épület- és bútorfa). Az ausztrál babérfélék családjából gyakori az ausztrál szaszafrasz (Doryphora sassafras), aminek illóolajából parfümöket készítenek. Az alacsonyabb lombkoronaszintben, cserjeszintben 6–10 m magasra növő törzses páfrányok közül említésre méltó az óriás hópáfrányfa, az ausztrál serlegpáfrány és a fogazott óriáspáfrány (más néven királypáfrány). A bolwarra avagy ausztrál guáva (Eupomatia) nemzetség mindkét faja (E. laurina, E. bennettii) Délkelet-Ausztráliában endemikus. A patakok fölött függönyszerű, áthatolhatatlan liánszövevényként függ a szőlőfélékkel rokon halványszürke délszőlő, valamint a szivarfafélékkel rokon ausztrál lugasszőlő. Ezekben az erdőmaradványokban, a párás szurdokvölgyek sziklapárkányain élnek az élő kövületnek tekintett sárkányfenyő (Wollemia nobilis) utolsó példányai (mintegy száz egyed). Jellemzőek még a kőtiszafafélék (Podocarpales).
Az ausztrál babérlombú erdők állatvilágának jellemző képviselői: a hidasgyík (Sphenodon punctatum), a keapapagáj (Nestor notabilis), (Új-Zélandon még) a kivi (Aptirex australis).
Kaukázusi babérlombú erdő
Ezen a vidéken a zárt babérlombú erdő általában 1000 m felett alakult ki. Fontosabb fajok:
keleti bükk (Fagus orientalis), keleti gyertyán (Carpinus orientalis), kaukázusi szárnyasdió (Pterocarya caucasica), pontusi havasszépe (Rhododendron ponticum), örökzöld puszpáng (Buxus sempervirens var. arborescens), balkáni babérmeggy (Prunus laurocerasus).
Balkáni babérlombú erdő
Jellegzetes fafaja a balkáni babérmeggy (Laurocerasus officinalis).
Cserjeszintjében nő: fatermetű puszpáng (Buxus sempervirens var. arborescens),
Kelet-ázsiai babérlombú erdő A legnagyobb összefüggő, babérlombú erdővel borított terület Közép-Kínában a Jangce folyó völgyétől Burma határáig terjedt. Ezen a vidéken az őshonos növényzetet többnyire kiirtották; a földet művelik. A megmaradt erdős foltok flórájának gazdagsága az észak-amerikai–atlanti flóráéval vetekszik, a platán és az akác kivételével valamennyi ottani nemzetség itt is megvan.
Nemcsak a cserjeszint gazdag, de lián is sokféle nő (pl. Actinidia, Campsis, Wisteria spp.). Jellegzetesek a bambuszsűrűségek (Phyllostachis, Arundinaria spp.). Az állományalkotó fajok részben a mérsékelt övi lombhullató fák, dél felé haladva azonban egyre több az örökzöld; közülük több a bükkfafélék családjába (Fagaceae) tartozik: gesztenye (Castanea), babérgesztenye (Castanopsis), tölgy (Quercus), qingfeng (Cyclobalanopsis) nemzetségek.
Sok a fenyő (Pinopsida) is. Közel húsz itt élő nemzetségük között találunk Európából, illetve Amerikából ismerteket, mint például: tiszafa (Taxus), répafenyő (Pinus), hemlokfenyő (Tsuga), duglászfenyő (Pseudotsuga) és olyan reliktum fajokat, mint:
a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) és a kínai mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides).
Dél felé haladva egyre több a tea- (Camellia), babér- (Laurus), valamint a liliomfafélék (Magnoliaceae) és a varázsdiófélék (Hamamelidaceae) családjaiból származó örökzöld. Hasonló erdőket találunk Korea déli partjai mentén és Japán déli felén. Mivel ezen fák lombkoronája viszonylag ritkás, alattuk gazdag cserjeszint alakul ki. A kelet-ázsiai babérlombú erdő jellegzetessége, hogy cserjeszintjében sok a bambusz (Bambuseae).
Kínában e babérlombú erdők állatvilágának közismert képviselői a pandák: az óriás panda és a kis panda.
Dél-ázsiai babérlombú erdő
Északnyugat-India szárazabb éghajlatán, a Himalája előhegyein az örökzöld tölgyesek övében a fenyőket a himalájai hosszútűs fenyő (Pinus roxburghii), feljebb pedig a himalájai cédrus (Cedrus deodara) képviseli.
Néhány további, jellemző növénye: kámforfa (Cinnamomum camphora), kamélia (Camellia japonica) teacserje (Thea sinensis, Camellia sinensis) cikászfélék (Cycadaceae) japánciprus (Cryptomeria japonica)
Észak-amerikai–atlanti babérlombú erdő Az Appalache-hegységtől keletre és délre
A gazdag fás flórájú atlanti lomberdők folytatásaként a szubtrópusi klímahatás dacára is a mérsékelt égövön megszokott: hikori: Carya tomentosa, Carya glabra és tölgy- Quercus alba, Quercus michauxii stb.
fajok gyakoriak. Mellettük jellegzetes a mediterrán éghajlaton mindenfelé ültetett örökzöld, örökzöld liliomfa (Magnolia grandiflora).
Délkeleten
A durvaszemű homokon kialakult, tápanyagszegény talajokon fenyők válnak uralkodóvá. Szavannaszerű, nyílt állományaikban gyakoriak az avartüzek. A répafenyő (Pinus) nemzetség számos faja közül gazdaságilag a párás, meleg, partvidéki lapályokon növő floridai parti fenyő (Pinus elliottii) és a rendkívül hosszú tűs mocsári fenyő (Pinus palustris) jelentős.
Parti mocsarak, árterek
A parti mocsarak és árterek – ide értve a Mississippi alsó folyását is – a sík vidék mintegy 20%-át foglalják el. A ligeterdők legjellegzetesebb faja a pangóvizes termőhelyeken a hatalmasra növő amerikai mocsárciprus (Taxodium distichum). Kísérő lombos fajok: tupelo (Nyssa spp.), amerikai ámbrafa (Liquidambar styraciflua), tölgy (Quecus spp.), hikori (Carya spp.), szil (Ulmus spp.).
Floridai babérlombú erdő
Fő jellemzője, hogy teljesen fagymentes területeken alakult ki. A fő növényfajok: fésűs mocsárciprus (Taxodium distichum), amerikai tulipánfa (Liriodendron tulipifera).
Kaliforniai (és oregoni) babérlombú erdő
A legjellemzőbb növényfajok: örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens), mogyoró (Corylus cornuta), óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum), cukorfenyő (Pinus lambertiana).
Valdíviai babérlombú erdő
Az újvilági trópusok flórabirodalmában egyedül Valdivia chilei város környékén nőnek babérlombú erdők, amiket ezért gyakorta valdíviai erdőknek neveznek. Jellemző fajaik: déli bükk (Nothofagus sp.), fehér hortenzia (Hortensia scandens), chilefenyő (Araucaria aracuana)
Az ipolytarnóci flóraegyüttes