Panteizmus

A panteizmus (görög: πᾶν, pan, „minden” és θεός, theosz, „isten”) olyan metafizikai, vallásfilozófiai vagy vallási felfogás, amely szerint Isten, az isteni valóság vagy a végső valóság azonos a világgal, a természettel vagy a létezők összességével. Röviden gyakran úgy fogalmazzák meg: „minden Isten”, illetve „Isten minden”.Michael P. Levine: Pantheism: A Non-Theistic Concept of Deity. Routledge, London–New York, 1994, 1–25. A panteizmus különböző formáiban az isteni nem a világtól különálló személyes teremtőként, hanem a mindenség egészeként, annak belső rendjeként, lényegi alapjaként vagy immanens isteni természeteként jelenik meg.

A panteizmus megkülönböztetendő a teizmustól, amely szerint Isten a világtól különböző, személyes és transzcendens Teremtő, bár immanensen jelen van a teremtett világban is. Megkülönböztetendő a deizmustól, amely a világot teremtő, de a világban kevésbé vagy egyáltalán nem működő Istent hangsúlyozza; a panenteizmustól, amely szerint a világ Istenben van, de Isten nem merül ki a világban; valamint az ateizmustól, amely tagadja Isten vagy bármely isteni végső valóság létét. A panteizmus nem egyszerűen Isten immanenciájának állítása, hanem Isten és a világegész valamilyen fokú azonosítása.Michael Levine: „Pantheism”. In: Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2020.

A panteizmus fogalma újkori eredetű, de a szakirodalomban visszamenőleg alkalmazzák több ókori, késő antik, középkori, újkori és keleti filozófiai-vallási irányzatra is. Ezért a történeti használatban óvatosság szükséges: sok szerzőnél vagy vallási hagyományban inkább panteisztikus vonásokról, monista vagy emanációs tendenciákról, illetve panteista értelmezési lehetőségről beszélnek, nem feltétlenül tudatosan vállalt panteizmusról.

Etimológia és fogalomtörténet

A panteizmus szó a görög πᾶν (pan, „minden”) és θεός (theosz, „isten”) szavakból származik. A modern európai szóhasználatban a pantheist kifejezést John Toland ír származású deista filozófus használta a 18. század elején; a pantheism főnév néhány évvel később vált általánosabbá.Encyclopaedia Britannica: „Pantheism”. Toland későbbi műve, a Pantheisticon (1720) a kora újkori panteista és szabadgondolkodó hagyomány egyik ismert dokumentuma lett.

Bár maga a szó 18. századi, a panteizmusnak nevezett gondolat jóval régebbi. A fogalom visszamenőleges használatakor azonban különbséget kell tenni a modern terminus és a régebbi gondolkodók saját önértelmezése között. Például Parmenidész, Plotinosz, Johannes Scotus Eriugena, Eckhart mester vagy Giordano Bruno esetében gyakran beszélnek panteisztikus vagy panteizmushoz közelítő vonásokról, de ez nem mindig jelenti azt, hogy rendszereik egyszerűen azonosak lennének a 18–19. századi panteizmussal.

A panteizmus fogalma a 18–19. században különösen Baruch Spinoza recepciója, a német Spinoza-vita, a romantika, valamint a német idealizmus kapcsán vált filozófiai viták tárgyává. Spinoza Etikája szerint csak egyetlen szubsztancia létezik, „Isten vagy természet” (Deus sive Natura); e gondolatot sokan a filozófiai panteizmus klasszikus formájának tekintik.Baruch Spinoza: Etika. Ford. Szemere Samu. Osiris, Budapest, 1997, I. rész.

Fogalmi elhatárolások

A panteizmus értelmezéséhez alapvető a rokon világnézeti és metafizikai fogalmak megkülönböztetése.

Fogalom Isten és a világ viszonya Jellemző állítás Klasszikus teizmus Isten különbözik a világtól, de jelen van benne és fenntartja Isten személyes, transzcendens és immanens Teremtő Deizmus Isten megteremti a világot, de nem vagy csak kivételesen avatkozik be A természet rendje Istenre utal, de a kinyilatkoztatás és gondviselés szerepe háttérbe szorul Panteizmus Isten vagy az isteni valóság azonos a világegészszel A mindenség egésze isteni Panenteizmus A világ Istenben van, de Isten több, mint a világ Minden Istenben van, de Isten nem merül ki a mindenségben Monizmus A valóság végső soron egy elvre vagy szubsztanciára vezethető vissza Nem minden monizmus panteizmus, de sok panteizmus monista Ateizmus Nincs Isten vagy isteni végső valóság A világ nem isteni és nem teremtett Akozmizmus A világ önálló valóságát tagadja vagy látszatnak tekinti Isten vagy az Abszolútum az egyedüli igazi valóság

A klasszikus teizmus és a panteizmus közötti különbség nem pusztán az, hogy az előbbi Isten transzcendenciáját, az utóbbi pedig Isten immanenciáját hangsúlyozza. A zsidó, keresztény és iszlám klasszikus teizmus egyszerre vallja Isten világfelettiségét és világban való jelenlétét. A panteizmus ezzel szemben az isteni és a világegész végső azonosságát állítja vagy sugallja. Ezért a keresztény teológia szerint Isten immanenciája nem azonosítható a panteizmussal: Isten jelen van a világban, de nem része a világnak és nem merül ki benne.

A panenteizmust szintén el kell választani a panteizmustól. A panenteista felfogások szerint a világ valamiképpen Istenben van, vagy Isten életének része, de Isten nem azonos teljesen a világgal. Karl Christian Friedrich Krause, Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Alfred North Whitehead és Charles Hartshorne panenteista vagy panenteizmushoz közel álló gondolatai sok modern vallásfilozófiai vitában szerepelnek.John W. Cooper: Panentheism: The Other God of the Philosophers. Baker Academic, Grand Rapids, 2006, 18–45. Egyes teológusok, például Jürgen Moltmann, sajátos keresztény panenteista nyelvet használtak, de ezt megkülönböztették a szigorú panteizmustól.

Főbb típusai

A panteizmus nem egyetlen egységes tanrendszer. A különböző szerzők és vallási hagyományok másként értik Isten, természet, világ, szellem, anyag és személyesség viszonyát. A szakirodalomban több fő típus különíthető el.

Naturalisztikus panteizmus

A naturalisztikus panteizmus a természetet vagy a világegyetemet tekinti isteninek, anélkül hogy személyes, természetfeletti Istent feltételezne. E felfogás szerint az „Isten” szó a természet egészének, a kozmikus rendnek vagy a mindenségnek vallásos értelmű megnevezése. Ilyen értelemben a naturalisztikus panteizmus közel állhat bizonyos tudományos naturalizmusokhoz vagy vallásos természetértelmezésekhez, de különbözik a szigorú ateizmustól, mert a világot vallási vagy áhítati értékkel ruházza fel.

Szubsztanciamonista panteizmus

A szubsztanciamonista panteizmus szerint csak egyetlen végső szubsztancia létezik, és minden véges létező ennek módusza, kifejeződése vagy megnyilvánulása. Spinoza rendszerét gyakran ebbe a típusba sorolják. Spinozánál Isten nem a világon kívül álló személyes teremtő, hanem a végtelen szubsztancia, amelynek attribútumai közül az ember a gondolkodást és a kiterjedést ismeri. A véges dolgok Isten vagy a természet móduszai.

Spinoza panteizmusának értékelése vitatott. Kortársai és ellenfelei közül sokan ateizmussal vádolták, mert tagadta a személyes, szabadon cselekvő, gondviselő Istent. A modern értelmezések viszont gyakran nem egyszerűen ateistának, hanem panteista, akozmista, naturalista vagy sajátos monista gondolkodónak tekintik.Steven Nadler: Spinoza: A Life. Cambridge University Press, Cambridge, 1999, 183–210.

Emanációs panteizmus

Az emanációs panteizmus vagy panteisztikusnak értelmezett emanációs rendszer szerint a világ az isteni teljességből való kiáradás, kibontakozás vagy fokozatos leszállás révén jön létre. Az újplatonizmusban az Egyből kiárad az Értelem, a Lélek és a világ rendje; ez azonban nem minden értelmezés szerint panteizmus, mert Plotinosznál az Egy meghalad minden létezőt és nem azonos egyszerűen a világgal.Plotinosz: Enneászok. Ford. Horváth Judit és Perczel István. Atlantisz, Budapest, 1998.

A keresztény teológia az emanációs rendszerekkel szemben a teremtés szabad voltát és a semmiből való teremtést hangsúlyozta. A teremtés nem Isten lényegének szükségszerű kiáradása, hanem szabad isteni tett, amelyben Isten önmagától különböző valóságot hoz létre.

Idealista panteizmus

Az idealista panteizmus a világot valamilyen szellemi, eszmei vagy abszolút tudati folyamat megnyilvánulásaként értelmezi. Friedrich Wilhelm Joseph Schelling és Georg Wilhelm Friedrich Hegel rendszereit gyakran panteisztikus vagy panenteisztikus jellegűnek nevezték, bár e besorolások vitatottak. Hegelnél az Abszolútum nem egyszerűen a természettel azonos, hanem a szellem történeti és fogalmi önkibontakozásában válik önmaga számára tudatossá.

Akosmikus panteizmus

Az akozmikus panteizmus olyan felfogás, amelyben a világ önálló valósága háttérbe szorul vagy látszattá válik, miközben Isten vagy az Abszolútum az egyedüli igazi valóság. Egyes Spinoza-értelmezések, valamint bizonyos misztikus és idealista rendszerek közelíthetők így. Az akozmizmus azért különbözik a naturalisztikus panteizmustól, mert nem a világot emeli isteni rangra, hanem inkább a világ önállóságát oldja fel az isteni vagy abszolút valóságban.

Vallási és misztikus panteizmus

A vallási vagy misztikus panteizmus a világ és az isteni egységét vallási tapasztalat, szemlélődés vagy misztikus egységélmény formájában fejezi ki. Sok vallási hagyományban előfordulnak olyan nyelvi formák, amelyek Isten mindenütt jelenvalóságáról, a lélek istenben való elmerüléséről vagy a világegész isteni ragyogásáról beszélnek. Ezek azonban nem mindig jelentenek ontológiai panteizmust. A misztikus nyelv gyakran metaforikus, apofatikus vagy kegyelmi részesedést kifejező nyelv, amelyet saját hagyományának teológiai keretében kell értelmezni. A panteizmus változataFilozófiai lényegeMegközelítésmódjaKulcsszereplők / PéldákMaterialista panteizmusIsten nem más, mint maga az anyagi világmindenség és annak természeti törvényei. Nincs személyes vagy transzcendens Isten.Naturalista: Az anyagot és a természetet ruházza fel isteni tulajdonságokkal.John Toland (aki a kifejezést alkotta), Ernst HaeckelIdealista panteizmusCsak a szellemi valóság (Abszolútum, Világszellem) létezik. Az anyagi világ csupán ennek a Szellemnek a külső megjelenése vagy illúziója.Spirituális: Az anyagot redukálja a szellemre.G. W. F. Hegel, radikális formában a hindu Advaita Vedánta (Májá koncepciója)Immanens (monista) panteizmusIsten és a világ egyetlen szubsztancia (létező). Isten a világban van, a világ Istenben van, a kettő teljesen felcserélhető.Racionális: „Deus sive Natura” (Isten, vagyis a Természet).Baruch SpinozaTranszcendens panteizmusIsten a világ forrása, a világ belőle árad ki (emanáció). Isten lényege szerint a világ felett áll, de mindent áthat.Misztikus: A világ Isten „kiáradása”, de az anyagi világ alacsonyabb rendű.Plótinosz (újplatonizmus), Giordano BrunoPanenteizmus („Minden Istenben van”)Nem tiszta panteizmus: a világ Isten része, de Isten nagyobb, mint a világ, és túlmutat azon.Relációs: Isten egyszerre változhatatlan (lényegében) és változó (a világgal való kapcsolatában).K. C. F. Krause, Charles Hartshorne, folyamatteológia

Ókori és késő antik előzmények

A panteizmus történeti előzményei között gyakran említik Xenophanészt, Parmenidészt, a sztoikusokat és az újplatonizmust. Ezeket azonban óvatosan kell panteistának nevezni, mert a „panteizmus” modern fogalom, és az ókori szerzők saját kategóriái eltértek a későbbi vallásfilozófiai rendszerezéstől.

Xenophanész bírálta az antropomorf istenképeket, és egyetlen legfőbb isteni valóságról beszélt, amely nem hasonlít az emberekhez. Parmenidész az Egy változatlan létéről tanított, amelyben a sokaság és változás érzéki tapasztalata problematikussá válik. E gondolatok a monizmus és az isteni egység felé mutatnak, de nem azonosak a modern panteizmussal.

A sztoikusoknál a világot átható isteni logosz, tűz vagy pneuma gondolata erősen immanens istenfelfogást eredményezett. A kozmosz élő, rendezett, racionális egészként jelent meg, amelyet isteni értelem hat át. Emiatt a sztoicizmust gyakran a klasszikus panteizmus egyik ókori formájának tekintik.A. A. Long: Hellenistic Philosophy: Stoics, Epicureans, Sceptics. University of California Press, Berkeley, 1986, 146–170.