A Leyte-öbölbeli csata, régebbi nevén a 2. Fülöp-szigeteki tengeri csata a második világháború legnagyobb tengeri ütközete volt (többek szerint a világtörténelem legnagyobb tengeri csatája). A csatában, amelyet 1944. október 23. és október 26. között vívott Japán az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete ellen, a japán haditengerészet gigantikus tengeri hadműveletben, mindent egy lapra téve fel próbálta meg elhárítani a Fülöp-szigeteken október 20-án megindult amerikai partraszállást.
A ravasz japán haditerv tudatosan feláldozta a maradék repülőgép-hordozókat annak érdekében, hogy elcsalja velük a partraszálló flottát fedező amerikai főerőket. A partraszálló erőket ezután támadta meg a világ legnagyobb csatahajóit felvonultató japán főerő. Miközben az amerikai főerők a japán repülőgép-hordozókat üldözték, a partraszálló flotta gyenge kísérőhajói önfeláldozó hősiességgel megállították és visszafordulásra kényszerítették az aránytalan túlerőben lévő japán csatahajó flottát.
Végeredményben a japán flotta súlyos vereséget szenvedett, elvesztette hadihajóinak színe-javát. A csatát túlélő nagy japán hadihajók üzemanyag hiányában a háború további részében nem hagyták el kikötőiket és nem vettek részt érdemi harcokban. A csata során vetett be Japán első ízben tömegesen kamikaze-repülőket.
Előzmények
Az 1942 augusztusától 1944 elejéig tartó hadmozdulatokban a szövetségesek visszahódították a Japán Birodalom által a háború elején elfoglalt szigetek nagy részét a Csendes-óceán déli és középső térségében, valamint megkerültek és elszigeteltek több jelentős japán bázist (a legjelentősebb Rabaul volt). 1944 júniusában az Egyesült Államok hadereje elfoglalta az Északi-Mariana-szigeteket, amelyekről felszállva az amerikai B–29-es bombázók már képesek voltak a japán anyaország elleni támadásra.
A Mariana- és Palau-szigetek (Peleliu) elfoglalását a japánok a Filippínó-tengeri csata néven ismert ellentámadással próbálták megakadályozni, amelyben súlyos vereséget szenvedtek, elveszítve három legerősebb repülőgép-hordozójukat, és kb. 600 harci repülőgépet, köszönhetően az ekkorra beérő amerikai haditengerészeti fejlesztéseknek (például a radaralapú felderítés, csapat- és tűzvezetés). A japán haditengerészeti légierő gyakorlatilag megsemmisült.
Szövetséges tervek bélyegkép|balra|180px|Douglas MacArthur bélyegkép|balra|180px|William Frederick Halsey, Jr. bélyegkép|jobbra|180px|Thomas C. Kinkaid A háború folytatására két eltérő elképzelés fogalmazódott meg az amerikai hadvezetés köreiben: King admirális és a haditengerészet parancsnokai általában úgy gondolták, hogy a Fülöp-szigeteket a többi nagy japán bázishoz hasonlóan el kell szigetelni, és a szigeteken túlhaladva Tajvan irányába kell támadni, elvágva ezzel a Japán és Délkelet-Ázsia közötti kulcsfontosságú kereskedelmi utakat, és így viszonylag gyorsan térdre kényszeríteni az utánpótlásától megfosztott japán anyaországot. Tajvan megszállása után Kína irányába is nyitva állt volna az út, ahol az Amerikai Egyesült Államok erős befolyást szeretett volna szerezni. Douglas MacArthur tábornok és a szárazföldi parancsnokok többsége azzal érvelt, hogy a Fülöp-szigetek megkerülése túl kockázatos, tekintettel az ott állomásozó jelentős japán repülőerőkre. MacArthur tábornoknak, aki 1942-ben a Fülöp-szigeteket elveszítő szövetséges erők parancsnoka volt, a szigetek felszabadítása fontos személyes ügye is volt. A tábornokok és admirálisok közti vitát személyesen Roosevelt elnök segített eldönteni, és egy MacArthur tábornok, Nimitz tengernagy és az elnök közötti személyes megbeszélés után Nimitz beadta a derekát és MacArthur terve mellé állt. A döntésben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy 1944-ben (illetőleg a Németország elleni harcok befejeztéig) a szövetségeseknek nem volt elegendő szárazföldi katonájuk a Tajvan elleni partraszálláshoz.
Ennek megfelelően az a döntés született, hogy MacArthur csapatai a Fülöp-szigetek központi részén lévő Leyte szigetén szállnak partra. A partraszállító flottillát és a hajófedezetet a Kinkaid admirális parancsnoksága alatt álló amerikai 7. flotta adta, amelyhez amerikai hadihajókon kívül ausztrál egységek is tartoztak (két nehézcirkáló, a Shropshire és az Australia, valamint az Arunta romboló).
A William F. Halsey parancsnoksága alatt hajózó amerikai 3. flotta, a hozzá tartozó 38. harccsoporttal (a „gyors hordozó-csapásmérő kötelék” angolul Fast Carrier Task Force, Marc Mitscher parancsnoksága alatt) biztosította a távoli tengeri és légifedezetet a partraszálló csapatok számára. Halsey Nimitznek október 22-én írt jelentésében megemlíti Mitscher véleményét, aki szerint a japán flotta légiereje már a múlté,„Jap naval air was wiped out.” hiszen a flottakötelék parancsnoka Spruance tengernaggyal együtt részese volt a négy hónappal korábbi Filippínó-tengeren lezajlott „nagy pulykalövészetnek”, ahol a japán tengerészeti repülőerők meglehetősen csekély erőt képviseltek, de annál jelentősebb veszteségeket szenvedtek. Halsey felülbírálta Mitschert és érthető módon még mindig potens légierőként számolt Ozava repülőgép-hordozóivel. Nem tudhatta, hogy a japán tengernagy hordozóin jóformán már nincsenek repülőgépek és azokat csak csalétekként alkalmazzák majd.
A terv súlyos problémája volt, hogy a hadműveletnek nem volt szövetséges főparancsnoka, az egyes magasabbegységek önállóan harcoltak, illetve tevékenységüket Nimitz csendes-óceáni főparancsnoksága hangolta volna össze, a több ezer km-re lévő Pearl Harborból. A megfelelő vezetés és összehangoltság hiánya – kommunikációs problémákkal súlyosbítva – krízishelyzetekhez és kis híján katasztrófához vezetett. Egyedül a magasan képzett amerikai kötelékparancsnokok és az egységparancsnokok önfeláldozásán múlott az amerikai győzelem.
Japán előkészületek
jobbra|bélyegkép|300px|A négy fő összecsapás a Leyte-öbölben. 1. Sibuyan-tengeri csata 2. Csata a Surigao-szorosban 3. Az Engaño-foki csata 4. Csata a Samar-szigetnél
A szövetségesek előtt álló lehetőségek nyilvánvalóak voltak a japán hadvezetés számára is. A japán egyesített flotta parancsnoka, Szoemu Tojoda négy „győzedelmes” haditervet készített elő: Só-Gó 1 (捷１号作戦) a Fülöp-szigetek térségében bekövetkező amerikai támadásra válaszul, Só-Gó 2 a Tajvan elleni hadművelet esetére, Só-Gó 3 a Rjúkjú-szigetek elleni esetleges támadásra válaszul, és a legkevésbé valószínű változat, Só-Gó 4 a Kuril-szigetek elleni támadásra válaszul. Mind a négy terv nagyszabású, szinte a teljes maradék japán flottát egy döntő csatára felvonultató hadműveletet irányzott elő, amely még siker esetén is felemésztette volna a teljes rendelkezésre álló japán üzemanyag-készletet.
1944. október 12-én az amerikai 3. flotta repülőgép-hordozókról felszálló repülőgépei támadást intéztek a Rjúkjú-szigetek és Tajvan ellen, azzal a céllal, hogy felőröljék az ottani légierőt és így megakadályozzák annak harcba vetését az eljövendő leyte-i partraszállás ellen. A japánok 3 nap alatt mintegy 600 repülőt veszítettek, szinte teljes légierejüket a térségben és beindították 2. számú haditervüket.
Október 20-án megindult a partraszállás a Leyte-sziget keleti partján, így a japánok lefújták a 2. terv végrehajtását és átváltottak az első számúra.
Az 1. számú terv három csoportra osztotta a japán flottaerőket: Északi flotta: Ozava Dzsiszaburó tengernagy parancsnoksága alatt a maradék japán repülőgép-hordozókból és kísérőhajóikból állt. Mivel repülőgépek és személyzet hiányában a hordozókon számottevő repülőkötelékek nem voltak, a flotta a csalétek szerepét kapta. A hadszíntértől északra navigálva az volt a feladata, hogy magára csalja a partraszállást fedező amerikai flottát. Déli flotta: Nisimura Sódzsi parancsnoksága alatt délről, a Surigao-szoroson keresztül közelítette volna meg a partraszálló flottát. Központi flotta (főerők): a Japán Császári Haditengerészet legerősebb csatahajóiból álló kötelék, Kurita Takeo parancsnoksága alatt nyugatról, a San Bernardino szoroson keresztül hajózva támadta volna meg az ellenséget.
A terv számolt a három flotta bármelyikének teljes elvesztésével, de ezt Tojoda tengernagy a háború után így indokolta meg amerikai kihallgatóinak:
„Tudtuk, hogy ha elveszítjük a Fülöp-szigeteket, hiába marad meg a flotta és tér vissza Japánba, nem lett volna üzemanyaga további hadműveletekre. Ha nem tér vissza Japánba, hanem a déli vizeken marad, ott sem tudtuk volna ellátni sem üzemanyaggal, sem lőszerrel. Így hiába éli túl a flotta a csatát a Fülöp-szigeteknél, utána úgysem tudtunk volna a hajókkal mit kezdeni.”United States Strategic Bombing Survey (Pacific) - 'Interrogations of Japanese Officials'
Tengeralattjáró-akció a Palawan-szorosban
Az amerikai támadás hírére riadóztatott japán főerő kihajózott Bruneiben lévő támaszpontjáról. A Kurita admirális parancsnoksága alatt hajózó flotta öt nagy csatahajóból (Jamato, Muszasi, Nagató, Kongó, Haruna), tíz nehézcirkálóból (Atago, Maja, Takao, Csókai, Mjókó, Haguro, Kumano, Szuzuja, Tone és Csikuma), két könnyűcirkálóból (Nosiró és Jahagi) és 15 rombolóból állt.
A hajók október 22–23-e éjszakáján közelítették meg Palawan szigetét, útban Leyte felé. A Palawan és Borneó közti szorosban két amerikai tengeralattjáró, a USS Darter és a USS Dace járőrözött. 0 óra 16 perckor a Darter radarja észlelte a japán flottát kb. 27 km távolságban. A tengeralattjáró kapitánya azonnal jelentést küldött a parancsnokságnak az észlelt hajórajról és mindkét egység teljes gőzzel a flotta megközelítésére indult. A rádióforgalmat észlelte a japán flotta is, de nem rendeltek el riadót.
Több órás teljes sebességű felszíni hajózás után a két tengeralattjáró megelőzte a flottát és támadópozícióba került. A kapitányok parancsot adtak a lemerülésre és a torpedók élesítésére. A hajnal első fényeinél, 5:24-kor a Darter hat torpedót indított, amelyek közül legalább négy eltalálta Kurita zászlóshajóját, az Atagót. Tíz perc múlva a Darter további két találatot ért el az Atago testvérhajóján, a Takao nehézcirkálón. 5:56-kor a Dace ért el négy találatot az ugyanabba az osztályba tartozó Maja cirkálón.
Az Atago és a Maja gyorsan elsüllyedt. A Takao – súlyosan megrongálódva – visszafordult Brunei felé, és két romboló kíséretében megpróbált visszavergődni a kikötőbe. A két tengeralattjáró követte a sérült cirkálót, de október 24-én a sekély parti vizekben a Darter megfeneklett és nem sikerült kiszabadítani. A legénységet felvette a Dace, a tengeralattjárót pedig sorsára hagyták. A Takao visszatért Szingapúrba, és ott is maradt a háború végéig.
Az Atago olyan gyorsan elsüllyedt, hogy mentőcsónakok leengedésére sem volt idő és még Kurita tengernagy is kénytelen volt feleleveníteni úszótudását. Miután kihalászták, a tengernagy a Jamato-ra költözött.
A Sibuyan-tengeri csata bélyegkép|A Muszasi Bruneiből kihajózóban 1944 októberében
Október 24-én reggel 8-kor a 3. flottához tartozó USS Intrepid repülőgép-hordozó felderítőgépei észlelték a Sibuyan-tengerre beérkező japán főerőket. Mivel október 22-én Halsey két hordozó-csoportot (önálló egységként manőverező repülőgép-hordozók és kísérőhajóik) visszaküldött az Ulithi szigetén lévő támaszpontra utánpótlást vételezni. Így a 3. flotta pillanatnyilag meggyengülve és kedvezőtlen pozícióból kezdte meg a csatát.
A japán hajók észlelésekor csak a 38.2-es harccsoport (az Intrepid és két könnyű repülőgép-hordozó) volt a japánokhoz olyan közel, hogy támadást tudjon indítani. A Darter jelentésének befutásakor Halsey visszarendelte az egyik hordozó-csoportot, de a másik – legerősebb – hordozó-csoportnak csak október 24-én adott parancsot a visszatérésre, ezért ők a csatában már gyakorlatilag nem tudtak részt venni.