A Minardi egy volt olasz Formula–1-es csapat, amelyet Giancarlo Minardi alapított 1979-ben. Kezdetben Formula–2-es bajnokságokban szerepeltek, majd 1985-től 2005-ig a Formula–1-ben vettek részt, kevés sikerrel, eközben pedig egy hűséges rajongótábort kiépítve. A csapat először 2001-ben esett át tulajdonos váltáson, amikor az ausztrál üzletember, Paul Stoddart megvette a céget, ám négy év múlva, a 2005-ös szezon után megvált tőle. Ekkor a Red Bull Racing és egyben a Red Bull vállalat főnöke, Dietrich Mateschitz vette át a csapatot, és innentől a csapat neve Scuderia Toro Rosso lett (ez a név olasz fordításban megegyezik a Red Bull elnevezéssel). A Minardi 21 évadja alatt mindössze 38 világbajnoki pontot szerzett (a mai pontszámítási rendszer szerint ez 126 pontnak felelne meg). A csapat egyetlen első rajtsorát Pierluigi Martini szerezte meg az 1990-es amerikai nagydíjon, valamint az 1989-es portugál nagydíjon egy körön keresztül a versenyt is vezette. A Minardi versenyzői sohasem állhattak dobogóra, a legjobb eredményük (háromszor) a negyedik hely volt, amit kétszer Martini 1991-ben, egyszer pedig Christian Fittipaldi ért el 1993-ban.
A csapat általában – az állandó kisebb-nagyobb anyagi nehézségek miatt – fizetős versenyzőket ültetett be autóiba, azonban több későbbi futamgyőztes (Alessandro Nannini, Giancarlo Fisichella, Jarno Trulli és Mark Webber), valamint a kétszeres világbajnok, Fernando Alonso és a későbbi IndyCar-győztes Christian Fittipaldi és a Champ Car-világbajnok Alex Zanardi is a Minardinál töltötte pályafutásának egy részét.
Az alapítóról A Minardi család több mint 6 évtizede érdekelt az autóversenyzésben. Giovanni Minardi az 1940-es évek végén versenyzett különféle sorozatokban, majd később, halála után fia, Giancarlo vette át a családi üzletet. 1972 és 1979 között a Formula–2-ben versenyzett saját csapata versenyzőjeként különböző csapatnevekkel (például Scuderia Everest 1976-ban), mielőtt megkapta volna az akkori kor híres olasz támogatóját, Piero Mancinit 1979-ben. Ezután Minardi már csak konstruktőrként vett részt versenyeken.
A csapat története Formula–2-es évek Minardi először 1980-ban indította el csapatát az európai Formula–2-es bajnokságban. A csapat ebben a sorozatban 4 közepesen sikeres szezont tudhatott maga mögött fiatal olasz és észak-amerikai versenyzőkkel, mint például a később a Formula–1-be is bekerült Alessandro Nannini és Johnny Cecotto. A csapat legsikeresebb szezonja az 1981-es volt, amikor megnyerték a sorozat misanói állomását Michele Alboreto révén. A Minardi elhagyta ezt a géposztályt, és az utolsó, módosított versenyautójukkal 2 versenyen rajthoz álltak a Formula–3000-es bajnokságban, ami 1985-ben a Formula–2 helyébe lépett.
A Formula–1-ben 1985–1993 300px|left|thumb|Roderigo Gallego az M185-össel, 2005-ben 250px|right|thumb|Pierluigi Martini és a M189-es a 2016-os Adelaide-i Motorsport Fesztiválon Minardi az 1984-es év után elhatározta, hogy a következő évadban a Formula–1-ben állnak rajthoz. 1985-ben még csak egy autóval álltak rajthoz, versenyzőjük az olasz Pierluigi Martini volt. Az autó alapja egy V8-as Alfa Romeo turbómotor lett volna, de amikor Carlo Chiti elhagyta az Alfa Romeót, hogy megalapítsa a Motori Modernit, a Minardi lett volna új, V6-os turbómotorjának felhasználója. Mivel a motor nem készült el időre, ezért a csapat úgy döntött, hogy a Cosworth által gyártott V8-as motort fognak használni a szezon során. A San Marinó-i nagydíjra azonban elkészült a Moderni turbómotorja, amely a gyár megszűnéséig, 1987-ig kizárólag a Minardi csapat autóit hajtotta a versenyeken. A gyenge motorok nem tudták felvenni a küzdelmet a többi autóéval, ezért amíg az olasz gyár szállította motorokat, a rendszeres technikai problémák miatt, melyek többsége motor- és turbóhiba volt, a pilóták csak ritkán tudták befejezni a futamokat, így nem sikerült pontot sem szerezniük. A Modernivel elért legjobb eredmény két nyolcadik helyezés volt, amelyből az egyiket Martini szerezte az 1985-ös ausztrál nagydíjon, a másikat pedig Andrea de Cesaris érte el az 1986-os mexikói nagydíjon.
1988-ban a csapat motorbeszállítót váltott, és visszatért a Cosworth-hoz. Miután Giancarlo Minardi megelégelte, hogy Campos sorozatosan nem kvalifikálja magát a versenyeken, visszahívta Martinit, aki már első nagydíján pontot szerzett egy hatodik helyezéssel, mint motorszállítókkal együttműködve. Amikor a Pirelli 1989-ben visszatért a Formula–1-be, a Minardi megvált a Goodyear gumiktól, és hozzá szerződött. Az 1989-es év volt az olasz csapat legsikeresebb évadja, pontosabban csak a szezon második része. A brit nagydíjon Martini ötödik lett, míg Luis Perez-Sala hatodikként fejezte be a futamot. Portugáliában az ötödik rajtrácsot szerezte meg az időmérő edzésen és ugyanazon a helyen ért célba is. Az 1990-es évek elején a csapat még sikeresebb lett. Több olasz versenyzőnek náluk volt először alkalma, hogy a legmagasabb géposztályban szerepeljen. (Alessandro Nannini, Pierluigi Martini és Gianni Morbidelli). Martini neve szinte összeforrott az évek során az csapattal. Itt debütált 1985-ben, itt szerezte első pontját (1988-as amerikai nagydíj), ő szállította a csapat egyetlen első rajtsoros eredményét az időmérő edzéseken. (1990-es amerikai nagydíj, ahol sok más versenyző is kisebb-nagyobb meglepetést szerzett a produkciójával.) Ő volt a csapat egyetlen versenyzője, aki versenyt vezetett, igaz, csak 1 kör erejéig (1989-es portugál nagydíj), valamint ő érte el a Minardi valaha volt legjobb eredményét is, egy 4. hellyel.
1994–2000 300px|left|thumb|Pierluigi Martini az 1994-es brit nagydíjon 250px|right|thumb|Gastón Mazzacane a 2000-es géppel A modern időkben ők voltak az elsők, akiknek a Ferrari motort szállított, majd később a Lamborghini V12-es motorjait használták, egy szezon erejéig. Ebben az időben a Minardi a rengeteg kiscsapat miatt sereghajtóból középcsapattá lépett előre. Mint már sokszor, megint pénzügyi nehézségek léptek fel, így a Minardi a Scuderia Italiához csatlakozott, a túlélés reményében. A Scuderia befektetői mellett Giancarlo 14,5%-os részesedést tartott meg a csapatból. Akkoriban a csapatot Flavio Briatore vezette. 1996-ban egy olasz üzletember, Gabriele Rumi, a Fondmetal korábbi tulajdonosa, aki előtte a Tyrrellt támogatta, a Minardihoz csatlakozott. A csapat 2000-ben egy 1998-as, Ford Zetec-R V10-es motort használt. Ekkor fordult elő utoljára, hogy a csapat egyik versenyzője dobogós helyen állt Formula–1-es futamon (Gastón Mazzacane, 2000-es amerikai nagydíj), és még ez is csak 1 kör erejéig tartott.
2001–2005 200px|right|thumb|Mark Webber a 2002-es francia nagydíjon A csapat tulajdonosa 2001-ben az ausztrál üzletember, Paul Stoddart lett, aki újból megmentette a csapatot a várható csődtől. Stoddartnak előtte egy F-3000-es csapata volt, az European Racing. Abban elévülhetetlen érdemei voltak, hogy a költségek az F1-ben nagy mértékben csökkentek. Például azt is elérte, hogy a motorokat a lehető legolcsóbban lehessen beszerezni, így a kisebb csapatok, mint például a sajátja is, egy kicsit közelebb tudott férkőzni a nagyokhoz. Ekkoriban a Minardinak egyre több gondja támadt a gyakori szabályváltoztatásokkal. A 2004-es szezon előtt támogatta a kipörgésgátló betiltását, ám később visszavonta ezt az álláspontját. A Minardi egyik legemlékezetesebb versenye a 2002-es ausztrál nagydíj volt, ahol a hazai közönség előtt versenyző Mark Webber az 5. helyen hozta be a gyenge Minardit. Ezzel sok-sok év után újra 2 vb-pontot hozott a csapatnak. 250px|left|thumb|Baumgartner Zsolttal, 2004-ben. A 2004-es szezonban a csapat két újonccal, az olasz Gianmaria Brunival és a magyar Baumgartner Zsolttal vágott neki az évnek. Ez volt a csapat 20. szezonja az F–1-ben. Az amerikai nagydíjon Baumgartner több mint 2 év után újra pontot szerzett a csapatnak, amikor a 8. helyen hozta be az autóját. Ő volt a Formula–1 első magyar pontszerzője. 200px|right|thumb|Az utolsó bemutatott Minardi Patrick Friesacherrel a 2005-ös brit nagydíjon 2005-ben a holland Christijan Albers és az osztrák Patrick Friesacher lettek a csapat versenyzői. Miután Friesacher szponzorai nem fizettek, a 2005-ös német nagydíj után lecserélték az addigi tesztpilótára, Robert Doornbosra. A csapat ebben a szezonban 7 pontot szerzett, mindet az amerikai nagydíjon, ahol az 5-6. helyen értek be. (A Michelin gumikat használó csapatok visszalépése miatt mindössze 6 induló volt a versenyen).
2005 végén Stoddart úgy döntött, hogy eladja a csapatot a legjobb vevőnek. Az egyetlen kritériuma az volt, hogy a csapat főhadiszállása Faenzában maradjon. Végül az energiaital-gyártó cégóriás, a Red Bull, Dietrich Mateschitzcel az élen, lett a nyertes. Mateschitz a Red Bull-Racing tulajdonosa is egyben. A Minardi-szurkolók szerte a világon aláírásokat gyűjtöttek, hogy ne kerüljön Mateschitz kezébe a csapat, mindhiába. A csapat neve innentől Scuderia Toro Rosso lett, egészen a 2020-as szezonig ahol már mint Scuderia Alpha Tauri vettek részt.
Champ Car
(Minardi Team USA)
Miután Paul Stoddart eladta F1-es csapatát, az amerikai Champ Car bajnokságban megvette a HVM Racing csapatot. A 2007-es szezonban, és a 2008-as egyetlen/utolsó versenyen indultak, 3 autóval. A Minardi legsikeresebb éve volt, Robert Doornbos szerzett 2 futamgyőzelmet, 3. helyen végzett a bajnokságban, és ő lett az év újonca. A csapat összesen 6 dobogós helyezést ért el.
Versenyzők: Robert Doornbos, Mario Domínguez, Dan Clarke Tesztpilóta: Baumgartner Zsolt Autó/Motor/Gumi: Panoz DP01/Cosworth/Bridgestone Győzelmek: Champ Car Mont-Tremblant, San José Grand Prix at Redback Raceway
Teljes Formula–1-es eredménysorozat (jelmagyarázat)