A P–38 Lightning (magyarul: villám) a második világháború elején kifejlesztett legnehezebb együléses amerikai vadászrepülőgép, amelyet a United States Army Air Corps igényeinek megfelelően terveztek a Lockheed mérnökei. Felépítése meglehetősen rendhagyó, ugyanis két, függőleges vezérsíkkal rendelkező törzs közé középre építették be a pilótakabint és a fedélzeti fegyvereket magába foglaló gondolát, ezeket a szárny kötötte össze. Két motor hajtotta, melyek forgatónyomaték-problémáit ellentétes irányban forgó légcsavarjaikkal oldották meg. Az elsősorban nagy hatótávolságú elfogó- és kísérővadász feladatkörre kifejlesztett típusnak több eltérő feladatkörű változata is készült, melyek képesek voltak zuhanóbombázó, alacsonyan támadó és fotófelderítő (F–4 és F–5) bevetéseket is végrehajtani, a világháború vége felé már rádiólokátort is építettek egyes változataiba.
A P–47 Thunderbolt szolgálatba állásáig a legnagyobb teljesítményű, többfeladatú vadászrepülőgép-típusa volt az amerikai repülőcsapatoknak, korszakának legösszetettebb és a világháború első felében a legnagyobb teljesítményű hadrendbe állított elfogóvadász-repülőgép volt. Egyedi kialakítása, nagy teljesítménye számos aerodinamikai és gyártástechnológiai problémát vetett fel, melyeknek megoldása a háború középső szakaszáig váratott magára. Továbbfejlesztése előremutató lett a nagy sebességű biztonságos repülés elérése terén, mérföldkő a repülés történetében.
Sok elsőség fűződik a nevéhez: az első amerikai vadászrepülőgép típus, amely német repülőgépet lőtt le (1942. augusztus közepe), az első, amelyik Berlin fölé repült (1944), az első, amelyik eredményes lett a csendes-óceáni térségben 1942. augusztus elején és amelyik leszállt Japánban (1945). Az egyetlen amerikai vadászgéptípus, amelyik aktívan szolgálta végig a háborút a Pearl Harbor-i támadástól kezdve a háború befejezéséig. Az európai hadszíntéren kívül bevetették a csendes-óceáni és a Kína–Burma–India térségben (CBI) is, ahol az amerikai pilóták mind a mai napig a legnagyobb arányú amerikai légigyőzelmeket érték el. Több mint 100 amerikai vadászpilótából „csinált” ászt a csendes-óceáni hadszíntéren, a legeredményesebb amerikai ászpilóták – Richard „Ira” Bong a menyasszonyáról Marge-nak elnevezett repülőgépével (40 db lgy.) és Thomas „Tommy” B. McGuire a Pudgy-val (38 db lgy.), illetve Charles Lindbergh és Robin Olds – is ezzel a típussal repültek. A délnyugat-ázsiai térség legnagyobb számban alkalmazott vadászgép típusa volt a P–51D Mustang-ok megérkezéséig. A csendes-óceáni harcokban bármelyik másik típusnál több japán repülőgépet lőtt le.
A RAF pilótái adták a „Lightning” becenevet a típusnak, a németek „villás farkú ördög”nek, a magyar pilóták csak „létrának” nevezték.
A típus megbízhatóságát jól mutatja, hogy a guadalcanali Henderson Field repülőtérről felszálló 16 db P–38G-vel sikerült rajtaütni és lelőni a Japán Birodalom kiváló hadműveleti tengernagya, Jamamoto Iszoroku repülőgépét Bougainville szigete fölött, 1943. április 18-án. A hadművelet a „Bosszú” fedőnevet kapta és az 1400 km-es bevetésen mindössze egy repülőgép veszett el. Az egyik leghíresebb pilóta, aki ezzel a típussal repült a francia író, Antoine de Saint-Exupéry volt, aki a Szabad Francia Erők F–5B–1–LO változatú távolfelderítő gépével 1944. július 31-én nyomtalanul eltűnt Marseille-től délre. A 2000-es évek végén a roncsot sikerült megtalálni és kiemelni, pilótája holléte azonban máig ismeretlen.
Mark Harmon édesapja, Tom Harmon amerikaifutball-játékos szintén repülte a típust, a 449th Fighter Interceptor Squadron kötelékében 1943 októberében egy Zero vadászgép lőtte le a japán megszállta Kínában, ahonnan kínai gerillák kimentették, 32 napos túra után a saját vonalak mögé.
Története A Lockheed P–38-asának elődváltozata az amerikai hadsereg légi hadtestének 1937 februári pályázati kiírására lett megtervezve. Ekkoriban olyan vadászrepülőgép típusai voltak a hadseregnek mint a P–26 Peashooter, a P–35 és a P–36 Hawk, mely utóbbival éppen a hadrendbe állítást végezték (utódát a Curtiss már tervezésbe vette, amely P–40 néven állt két évvel később szolgálatba). A britek hadrendbe állították a Hawker Hurricane-t és berepülés alatt állt a Supermarine Spitfire, melyek nyilvánvalóvá tették, hogy az akkori amerikai típusok már hadrendbe állásukat követően elavulttá váltak. A Circular Proposal X–608 nevű javaslatot – amely az amerikai „bombázó maffia” által propagált bombázóflotta-elképzelés ellenlépésének tekinthető – Benjamin S. Kelsey főhadnagy, katonai berepülőpilóta,Kelsey az amerikai vadászrepülőgép-fejlesztésért felelős hivatal egyik tisztje volt (Project Officer for Fighters). és Gordon P. Saville katonai teoretikus dolgozták ki a hadtest részére, amely egy kétmotoros, nagy magasságban üzemelő „elfogó vadászrepülőgép”-re (interceptor) terjedt ki. A repülőgépnek alkalmasnak kellett lennie „nagy magasságú harcászati elfogó bevetésre és az ellenséges repülőgép nagy magasságon történő megtámadására”.Eredetileg: „the tactical mission of interception and attack of hostile aircraft at high altitude” Kelsey 1977-es nyilatkozata szerint az ő és Saville értelmezésében az elfogó szót azért alkalmazták a kiírásban, hogy az akkori rugalmatlan hadtesti szemléletet megkerülhessék, mely csak mint „üldöző” tekintett a vadászrepülőgépekre, amely repülőgépek képesek bombát is bevetni, de kizárólag területvédelmi feladatkörre alkalmazhatóak, egyfős személyzettel, egy motorral hajtva.Ekkoriban az interceptor mint szakkifejezés nem volt definiálva az amerikai hadseregben, vadászrepülőgépeik mint pursuit, azaz „üldöző” repülőgépek voltak hadrendben (innen a P jel). Ez elsősorban a Bomber Maffia kifejezéssel illetett három amerikai repülőtábornok által képviselt hadműveleti doktrínából ered. Az interceptor elképzelést később a valós háborús tapasztalatok igazolták, ami a Doolittle-doktrínában öltött testet 1944-ben Európában, majd 1945-ben a csendes-óceáni hadszíntéren is. Az elfogó vadászrepülőgép egy merőben új koncepciót takart. Céljuk az volt, hogy egy olyan potens, nagy tűzerejű vadászrepülőgépet hozzanak létre, melynek jobbak a manőverezési és sebességbeli teljesítményei nagy magasságban az akkori egymotoros kortársakhoz képest.Kortársai, mint az I–16 Rata, a Hawker Hurricane, a Supermarine Spitfire, az M.S. 406, a P–40 Warhawk és a Bf 109 éppen nagy magasságban vesztettek jelentős teljesítményt. Ezt majd csak évekkel később nagy teljesítményű turbófeltöltők alkalmazásával küszöbölték ki a P–51 Mustangokban, a Spitfire-ökben, valamint a Bf 109G-kben és Fw 190D-kben alkalmazva. Ezt erre a célra kiszerkesztett alacsony profilú, karcsú szárnnyal, kis légellenállású sárkányszerkezettel és két, nagy teljesítményű motorral akarták elérni. A kiírás szerint a maximális repülési sebessége legalább 580 km/h kellett legyen és 6 perc alatt kellett elérnie a 6100 méteres magasságot. Ezek akkoriban a legszigorúbb követelmények voltak, amit az USAAC valaha kiírt. A végül meg nem épített Vultee egymotoros XP1015 elképzelése hasonló elvek szerint lett tervezve, azonban nem volt eléggé fejlett, a további vizsgálatok elvetették a koncepciójukat. Hasonló elvek szerint készült el a Bell tervezete is, amely a Circular Proposal X–609 nevű kiírásra készült fejlesztés lett és végül mint P–39 Airacobra lett rendszeresítve, utóbbi fejlesztését Saville kitüntetett figyelemmel kísérte. Mindkét tervezet, a 608-as és a 609-es az akkor elérhető legerősebb amerikai soros hengerelrendezésű repülőgépmotorral, az Allison V–1710-zel és turbófeltöltővel lett felszerelve és mindkettő tricikliszerű futóművel lett ellátva. Repülési teljesítményük korszakuk – azaz az 1930-as évek végét – csúcsát képviselte. A fejlesztések koordinálása miatt Saville 1937 júniusában kiérdemelte az előléptetést századosi rendfokozatra.
A Lockheed tervezőcsapata, Hall Hibbard és Clarence „Kelly” Johnson vezetésével, a kétmotoros koncepcióra koncentrált, számításba vették több elképzelés maximális hatótávolságát, vonó- és tolólégcsavaros elrendezés esetén is. Johnson eddig részt vett több nagy sebességű repülőgép fejlesztésében, úgymint a Lockheed Model 9D Orion utasszállító repülőgépe, mely behúzható futóművével gyorsabb volt mint bármelyik akkori katonai repülőgép, és 1937-ben megnyerte a Harmon-kupát. Illetve részt vett a Model 10 Electra típusra épülő Electra Junior, Super Electra, Lodestar és Ventura fejlesztésében is, melyeknél dominált a nagy sebességű, nagy hatótávolságó, kis légellenállású, vagy nagy állásszögű, kis leszállósebességű megoldások kialakítása. A Ventura vezetett el a B–24 Liberator kialakításához. A háború után részt vett a Constellation család, illetve többek között az AQM–60 Kingfisher, a Starfighter és a Blackbird család – köztük az A–12 – fejlesztésében is.
A vizsgált kétmotoros koncepció – amely végül az XP–38 típusjelet kapta (X betűvel a kísérleti változatokat jelölték abban az időszakban) – a gyártói Model 22 jellel volt azonosítva, amelybe két 12,7 mm-es (.50 kaliberes) Browning M2 géppuskát, két 7,62 mm-es (.30 kaliberes) könnyűgéppuskát és középre pedig egy 23 mm-es T1 Army Ordnance gyártmányú gépágyút építettek be a pilótafülke előtti fegyvertérbe. Az .50-esekhez csövenként kétszáz, míg a .30-asokhoz csövenként ötszáz lőszert irányoztak elő. A gépágyú egy forgó dobtárból adogatott, összesen 50 darab töltény befogadására volt alkalmas. Ez a repülőgép még csak modell (mockup) volt. A 23 mm-es gépágyú az eredetileg „Kelly”-ék által kiírt 25 mm-es Hotchkiss-t helyettesítette. A későbbi prototípusba, az YP–38-ba már a nagyobb méretű 37 mm-es, M9 típusú önöltő ágyút építették be, amit John M. Browning tervezett. Ennek a fegyvernek a lőszerjavadalmazása mindössze 15 db volt, amit három öttöltényes ívtárból ért el. A repülési tesztek során azonban ez a konfiguráció nem bizonyult üzembiztosnak, ezért 1941 májusától júniusig egy P–38E-ben négy 12,7 mm-es M2-t és középre pedig egy 150 darabos lőszerjavadalmazású, 20 mm-es Hispano gépágyút építettek be, melyet az Oldsmobile gyártott licencszerződéssel, M1 típusjelzéssel.Az M9 tömegét végül közel felére csökkentették és a P–39 Airacobra orrába építették főfegyverzetként. A 37 mm-es űrméretet változatlanul hagyták, de az alkalmazott töltény hüvelye a 223 mm-ről 145 mm-re csökkent. A P–38-ban azonban ezt az ágyút már nem alkalmazták, csak a P–39-ben lett rendszeresítve. Ezek a tesztek eredményesen zajlottak le, így ez a változat maradt a típus elsődleges beépített fegyverzet-elrendezése. Ez – a P–39-et kivéve, amelyben a 37 mm-es M4 automata ágyút alkalmazták – egyedülálló megoldás volt az amerikai vadászrepülőgépek között. A korábbi-későbbi repülőgéptípusok a szárnyfelekben hordozták a fegyverzetet és a lőszert is. Ez az orrbani elhelyezés azonban nagyobb találati valószínűséget eredményezett, már akár 900 méteres lőtávolságból is. Gyakorlott pilóták ennél nagyobb távolságból is kezdeményezhették a tüzelést. A 20 mm-es gépágyú tűzgyorsasága percenként 650 lövés volt, a .50-eseké pedig 850, így kombinált össztűz eseten a P–38 több mint 4000 lövést tudott leadni percenként, melyben minden hatodik lövedék 20 mm-es volt. Folyamatos tüzeléskor a javadalmazás 14 (20 mm) és 35 (12,7 mm) másodpercig volt elegendő, utóbbi a teljes 500 darabos töltés esetén volt értelmezett. Hatótávolság növelése céljából kitapasztaltak egy csövenkénti 300 darabos lőszer-javadalmazást is, mellyel össztömeg-csökkentés mellett még elegendő mértékű tűzerő állt a pilóta rendelkezésére.A 800 darabos lőszerhiány megközelítően 150-180 kg tömeget jelentett. Ez a kialakítás a legjobb megoldásnak bizonyult az eredeti, „bombázó-elfogó vadászrepülőgép” koncepció teljesítéséhez, amely a Circular Proposal X–608 és X–609 fő célkitűzése volt.