A hosszúszárnyú bálna vagy púpos bálna (Megaptera novaeangliae) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a barázdásbálna-félék (Balaenopteridae) családjába tartozó faj. A Megaptera nevű cetnemnek az egyetlen faja.
A hosszúszárnyú bálna a nagyobb testű barázdásbálna-félék közé tartozik. Az állat hossza általában 13–15méter, néha 17 méter is lehet. Testtömege legfeljebb 40 tonna, azonban általában csak 30- 50 tonna. A hosszúszárnyú bálnának különleges alakú teste van, feltűnően hosszú mellúszókkal; innen ered a magyar neve is. Fején bőrdudorok és bütykök találhatók. Ez a bálnafaj a többi bálnához képest elég gyakran ki-kiugrik a vízből. A hímek hangja bonyolult „énekekből” áll, melyek 6–35 percig tartanak, alkalmanként egyéb hangokat is kiadnak. A hangok frekvenciája 40–50 Hz, és az ének, melyet néhány órán keresztül folyamatosan ismétel, 30 kilométer távolságra is elhallatszik. Az éneklés szerepe még nem ismert pontosan, de a párkeresésben lehet jelentősége.
Az óceánok és tengerek lakója, egy példány évente kilométert is képes megtenni. A hosszúszárnyú bálna csak nyáron, a sarki vizekben táplálkozik. Télen a szubtrópusi és trópusi tengerekbe vándorol, hogy párosodjon és elljen. Ez idő alatt csak a zsírtartalékából él, amit a nyári táplálkozási időszakban felhalmozott. Tápláléka: planktonikus rákok (krill), halak és tintahalak. A déli félteke populációi inkább planktonikus rákokkal táplálkoznak, míg északi fajtársaik halakat fogyasztanak. A hosszúszárnyú bálna különféle halászási módszereket alkalmaz. Ilyenek a lökéshullámok, melyek a farokcsapások és a felugrás következtében keletkeznek, és ily módon felriasztják a halakat, míg a másik módszer a bálnák által a víz mélyéről kibocsátott buborékok, melyekkel megzavarják a zsákmányt.
Mint más nagy testű rokonai, a hosszúszárnyú bálna vadászását is túlzásba vitték a bálnavadászok, melynek következményeként az állomány 90 százalékkal csökkent. A kihalását az 1966-ban bevezetett bálnamoratórium akadályozta meg. Azóta e faj példányszáma növekedésnek indult, de a halászhálókba való gabalyodás, a hajókkal történő ütközés vagy a hajók és tengeralattjárók által kibocsátott hangok – főleg a szonárok – még mindig veszélyeztetik a fajt. Manapság az állomány körülbelül egyedből tevődik össze. Habár korábban a túlvadászat miatt szinte kihalt, a hosszúszárnyú bálna még manapság is hajt gazdasági hasznot. Ma már azonban nem zsákmányként, hanem mint turistalátványosság. Megfigyelésére alkalmas helyek főleg Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-afrikai Köztársaság, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok vizeiben vannak.
Rendszertani besorolása
A hosszúszárnyú bálna filogenetikai kapcsolatai
A hosszúszárnyú bálna a barázdásbálna-félék (Balaenopteridae) családjába tartozik, vagyis abba a családba, amelybe a kék bálna (Balaenoptera musculus), a közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus), a csukabálna (Balaenoptera acutorostrata) és egyéb közismert bálnafajok is tartoznak. A tudósok szerint ez a család a divergens evolúció következtében levált a többi sziláscetek (Mysticeti) családjaiból, körülbelül a miocén kor közepén, vagyis mintegy 13,65 millió évvel ezelőtt. A családon belül, a fajok kialakulásának az ideje még nem ismert.
Habár szoros rokonságban áll a Balaenoptera cetnem fajaival (a barázdásbálna-félék családjának manapság két élő neme van), John Edward Gray 1846-ban a hosszúszárnyú bálnát külön nembe, a Megaptera nembe helyezte. A legújabb DNS vizsgálatok szerint ez a faj közelebbi rokonságot mutat a szürke bálnával (Eschrichtius robustus), amely eddig nem tartozott e családba. A családon belül is egyes fajokkal közelebbi rokonságban áll, mint más fajokkal; így, habár a Balaenoptera nemhez tartozik a közönséges barázdásbálna és a csukabálna is, a hosszúszárnyú bálna dezoxiribonukleinsavja az előbbivel szorosabb rokonságot mutat, mint az utóbbival. Ha a további genetikai vizsgálatok megerősítik ezeket a felfedezéseket, a barázdásbálna-félék családfáját át kell majd alakítani.
bélyegkép|balra|200px|Feljövő példány Queensland partjainál
A hosszúszárnyú bálnát először 1756-ban Mathurin Jacques Brisson említette meg a „Regnum Animale” című könyvében. Ebben a könyvben a francia zoológus „baleine de la Nouvelle Angleterre”-nek nevezte az állatot. 1781-ben a német Georg Heinrich Borowski le is írta, de a Brisson által adott nevet fordította le latinra, így keletkezett a „Balaena novaeangliae” tudományos név. A 19. század elején Bernard Germain de Lacépède átnevezte Balaenoptera jubartes-ra. 1846-ban Gray megalkotta a Megaptera nemet, így a hosszúszárnyú bálna új tudományos neve Megaptera longpinna lett, de 1932-ben az amerikai Remington Kellogg a fajnevet visszanevezte a Borowski által használt névre, a novaeangliae-re.
Magyarul ennek a bálnának két neve is van, az egyik a „hosszúszárnyú bálna”, a másik a „púpos bálna”. Az első név az igen hosszú mellúszóknak köszönhető, a második pedig onnan ered, hogy amikor a víz alá merül a bálna púpszerűen meggörbíti a hátát. Az állat tudományos neve, a „Megaptera novaeangliae” valójában „új-angliai hosszúszárnyú”-t jelent. Az első a „megaptera” az ógörög „mega” („nagy” vagy „hosszú”) és a „ptera” („szárny”) összetételéből származik, míg a „novaeangliae” Új-Anglia nevéből származik, valószínűleg azért, mert akkoriban ezeken a partokon lehetett rendszeresen látni ezeket az állatokat.
Előfordulása bélyegkép|jobbra|200px|Három vonuló példány Alaszka közelében
A hosszúszárnyú bálna a hideg és sarki tengerek lakója, télen szubtrópusi és trópusi vizekre költözik. A trópusokon néhány populáció kitart a helyén. Az eredetileg mintegy -es állomány a vadászat folytán hat-nyolcezer egyedre csökkent. A kereskedelmi célú bálnavadászatot megszüntették ugyan, de a teljes állomány veszélyeztetettsége még nem múlt el.
E fajnak négy fő állománya van, mindegyiket biológusok tanulmányozzák. A négy állomány a következő: észak-csendes-óceáni állomány, atlanti-óceáni állomány, déli-óceáni állomány és az indiai-óceáni állomány. Az első három állományba tartozó állatok évente vándorolnak a táplálkozási helyekről a szaporodási helyekre és vissza. Az indiai-óceáni állomány nem képes erre, mivel itt az óceán északi részét az ázsiai kontinens határolja. A leginkább helyhez kötött állomány az Arab-tengerben él; ezek az állatok egész évben nem hagyják el élőhelyüket.
bélyegkép|balra|200px|Víz alá bukó hosszúszárnyú bálna
Az Atlanti-óceán északi részének hosszúszárnyú bálnái tavasszal Grönland és Izland között vágnak át, majd a Medve-sziget (Bjørnøya), a Spitzbergák, illetve az Északi-fok felé tartanak. Ősszel a norvég partok előtt vonulnak el, majd Anglia és Írország mentén tovább dél felé, Spanyolország nyugati partjáig. Egyes példányok eljutottak a Balti-tengerbe is, a Földközi-tengerben viszont csak egyetlen alkalommal láttak hosszúszárnyú bálnát.
Vannak hosszúszárnyú bálnák, amelyek évente kilométert tesznek meg vándorlásaik során, emiatt az állatok között a legnagyobb utazók közé tartoznak. 2007-ben hét példány rekordot ért el, amikor egy út során kilométert tett meg az Antarktisztól Costa Rica csendes-óceáni partjáig. Ez volt a leghosszabb út, amit valaha egy emlős megtett, legalábbis amiről tudni lehet, mivel ezeket a bálnákat figyelemmel kísérték, és a farkukon levő mintázat miatt könnyen felismerték.
Ausztráliában két fő vándorló állománya van e fajnak, a nyugati parti és a keleti parti. E két állomány eléggé elkülönül egymástól. Minden generációból csak néhány nőstény vándorol át a másik állományba.
Megjelenése bélyegkép|jobbra|200px|Vízből kiugró hosszúszárnyú bálna. Jól látszanak a barázdái
A hosszúszárnyú bálna hímjének testhossza hossza 13–14 méter között van, a nőstény valamivel nagyobb, 15–16 méter hosszú. Testtömege átlagosan 25-30 tonna, legfeljebb 36–40 tonna. Az eddigi legnagyobb hosszúszárnyú bálna 19 méteres volt, „szárnya” elérte a 6 métert. Azért, hogy áramvonalas teste legyen, a bálna ivarszervei a test belsejében helyezkednek el. Emiatt a két nemet nehéz megkülönböztetni egymástól. A nőstény meghatározását az ivarnyílása környékén található, 15 centiméter átmérőjű, félkör alakú dudor segíti. A hím hímvesszője a testében levő tokban van.
bélyegkép|balra|200px|Víz alatti felvétel a fajról
A hímek fején és testén számos karcolás és sebhely van, mivel igen hevesen versengenek a nőstényekért. Az állat a torok tájékán a legszélesebb, körülbelül ott, ahonnan a mellúszó indul. A hosszúszárnyú bálna teste egészében erősen „púposnak” tűnik. A felső és alsó állcsontok bőrdudorokkal és bütykökkel fedettek. Ezek a bütykök valójában szőrmaradványok, és a hosszúszárnyú bálna egyik fő jellemzője. Orrlyukai fent a fejen találhatók; az orrlyukakból kifújt párafelhő akár 3 méter magasra törhet; a jelenség 2–3 másodpercig tart. Keskeny mellúszói igen hosszúak, erősek és ívelten csipkézettek; teljes testhosszának az egyharmada. A bálna nász közben és a borjak védelmére használja őket. Testéhez képest egyetlen más fajú bálnának sem ilyen hosszú a mellúszója. A mellúszók mintázata mindegyik egyednél más és más, amivel azonosítani lehet őket. Két feltételezés van arról, hogy miért ilyen hosszú a púpos bálna mellúszója. Az egyik feltételezés szerint e hosszú „szárnyak” segítik a jobb mozgásban; a másik feltételezés szerint segíti a hőszabályozást, amikor áttér a sarki vizekből a trópusiakba és vissza. Olyan hőszabályozó rendszere van, mint egyes cápáknak és halaknak. A hátuszony is hosszú, de alacsony, akkor látható, amikor a bálna feljön, hogy többször fújjon. A hát középvonala mentén egy sor púpszerű duzzanat húzódik, a hátuszonytól a farokúszóig. Nagy farkával a bálna keményen, hangos csattanással csap a víz felületére. Merüléskor a farok teljesen kiemelkedik a vízből. A farokúszó hátsó szegélye hullámosan csipkézett. A toroktól 15–36, egymástól messze elálló barázda húzódik le a hasig. Felső oldala fekete, az alsó fehér. Színezete azonban nem ilyen egyszerű, különösen a mell- és a toroktájékon lehetnek nagy, sötét foltjai. A mellúszó alul rendszerint nem pigmentált. A fehér szín foltokban átnyúlik a hátára, de a hegyesen végződő farokúszó alsó oldala is lehet fehér színű. A színezetet nagyon gyakran a bőrre szorosan rátapadó tengerimakkok (Balanidae) is befolyásolják, melyek túlnyomórészt a fejen és a mellúszón találhatók. A hosszúszárnyú bálna olykor többször egymás után egész testével kiugrik a vízből; egyesek szerint ezt azért teszi, hogy megszabaduljon a tengeri makkoktól. A felső állkapocs mindkét oldaláról 270–400 darab szila lóg alá. Az elülső szilák 46 centiméteresek, de a hátulsók akár 91 centiméteresre vagy egyméteresre is megnőhetnek, színük teljesen fekete. A színanyag csupán a legelülső lemezekből hiányozhat néha.
Az egyedek megkülönböztetése bélyegkép|jobbra|200px|Az állat farka
Mivel a farkukon igen változatos a mintázat, a hosszúszárnyú bálna egyedeket igen könnyű megkülönböztetni egymástól, szemben az egyéb cetfajokkal (kivéve a kardszárnyú delfint és a simabálnaféléket). Ez a faj az egyik legtöbbet tanulmányozott cetféle. Egy hosszútávú tanulmányozás során, amely 1973-tól 1998-ig tartott az Atlanti-óceán északi részén, számos bálnát láttak el műholdas megfigyelővel. Ezt beleszúrják az állat bőrébe, az eszköz később automatikusan lecsatolódva a felszínre jut, és jelzést küld a műholdnak (Katona és Beard 1982). E hosszú tanulmányozási idő alatt, mindegyik meglátott bálnát lefényképezték, és ezt a nagy „képtárat” a College of the Atlantic felügyeli és tartja rendben. Hasonló, fénykép általi számbavételt már végeztek a Csendes-óceán északi részén és a Föld egyéb vizeiben is. A Csendes-óceánban a SPLASH (Structure of Populations, Levels of Abundance and Status of Humpbacks) szervezet végezte a munkát.
Életmódja