Giorgio Moroder (Ortisei, Olaszország, 1940. április 26. –) háromszoros Oscar- és négyszeres Golden Globe-díjas és négyszeres Grammy-díjas olasz zeneszerző, lemezlovas, énekes, zenei producer. Eredeti neve: Hansjörg Moroder. (Az IMDb szerint és a Daft Punk: Random Access Memory albumán hallható önéletrajzi monológjából a neve: Giovanni Giorgio Moroder.) Neve az eurodisco térhódítása idején vált világhírűvé: ő az egyik szerzője az irányzat első világslágerének, az erotikus töltetű Love to Love You Baby című dalnak, melyet felfedezettje, Donna Summer énekelt. Summeren kívül az évek folyamán számos más előadóval dolgozott még együtt alkalmilag vagy hosszabb távon, köztük például a Sparksszal, a Three Degreeszel, a Blondie-val, Bonnie Tylerrel, Freddie Mercuryval, a Japannal, a Sigue Sigue Sputnikkal, Nina Hagennel és Sabrina Salernóval. Az 1970-es évek végétől bő egy évtizeden keresztül filmzeneszerzőként is keresett művész volt, olyan alkotások kísérőzenéjét komponálta, mint az Éjféli expressz, az Amerikai dzsigoló, a Flashdance, A sebhelyesarcú vagy a Végtelen történet, nem beszélve azokról a filmekről, melyekhez csak egy-két dalt írt.
Karriertörténet A kezdetek Moroder Dél-Tirolban született. Édesanyja német származású, fiát Hansjörgnek nevezte mindig, amely a Giovanni Giorgio (János György) német változata. Édesapja ladin anyanyelvű. Moroder családja viszonylag jómódú volt, ezért Giorgio gyermekkora nemcsak gondtalanul telt, hanem továbbtanulásának lehetőségei is biztosítottak voltak. 1953 és 1959 között előbb szülővárosa művészeti iskolájába járt, aztán egy bolzanói geometria szakos iskolába. 16 évesen kezdett gitározni, érettségi után pedig aktívan a zenélésnek szentelte magát. 1959 és 1966 között különböző, gyakorlatilag ismeretlen együttesekkel beutazta Európát. A The Happy Trióval fellépett a londoni Savoy Hotel egyik gálaműsorán. 1967-ben belátta, hogy a többévi turnézás nem járt semmilyen jelentős eredménnyel, ezért úgy döntött, a komponálásra és demók készítésére helyezi a hangsúlyt. Berlinben telepedett le, itt látott munkához, eleinte Alex nevű unokatestvérével. Az első siker a Ricky Shayne számára írt Ich sprenge alle Ketten című felvétel volt, de Moroder komponált a népszerű német sztár, Rex Gildo, az olasz kedvenc, Adriano Celentano és az ABBA későbbi énekesnője, Agnetha Fältskog számára is. Időnként saját kislemezei is megjelentek, így például a jópofa halandzsa-dal, a Ma Nah Ma Nah, melyet 1968-ban vett lemezre.
1971-ben Münchenbe költözött, mivel szerinte ott élénkebb volt a (könnyű)zenei élet. Folytatta a komponálást, és Musicland Studios néven megalapította első saját stúdióját. Még ugyanebben az évben megírta a Son of My Father című dalt, amely egy brit trió, a Chicory Trip előadásában vált ismertté: az általuk készített változat (állítólag két nap alatt vették fel) 13 hétig szerepelt a brit slágerlistán, ebből 3 hétig az első helyen. A dalt Moroder is lemezre énekelte, sőt ez lett 1972-ben megjelent második albumának címe is. E lemez elkészítésében már részt vett új munkatársa, Pete Bellotte is. A szerzőpáros a Son of My Father sikerén felbuzdulva további demókat készített abban a reményben, hogy sikerül hozzájuk megfelelő előadókat találni. Egy ilyen demo felvétele közben találkoztak egy ismeretlen énekesnővel, Donna Summerrel, és ez a találkozás sorsdöntő volt mindhármójuk számára. Eleinte demók készítésénél foglalkoztatták az énekesnőt, ugyanakkor azon munkálkodtak, hogy szólistaként is befuttassák. 1974-ben a The Hostage című felvétel váratlan sikert aratott, főleg Hollandiában, ami lehetőséget adott egy teljes nagylemez elkészítésére. Az album a Lady of the Night címet kapta, és a The Hostage után a címadó szerzemény lett a következő Donna Summer-sláger Nyugat-Európában.
Az áttörés A fordulat 1975-ben következett be a Love to Love You Baby című felvétellel, melynek ötletét Summer vetette fel (szövege is volt már hozzá), ám Moroder javaslata volt, hogy a dalt erotikus sóhajok és az orgazmust imitáló nyögések kíséretében vegyék lemezre. A vallásos neveltetésű Donnának nem nagyon tetszett a merész elgondolás, de hajlandó volt a demót megcsinálni, mert végül abban állapodtak meg, hogy Moroder másik énekesnővel készíti el a kereskedelmi változatot. A munka végeztével azonban a producer meggyőzte az énekesnőt arról, hogy a Summer által felénekelt verziót jelentessék meg. A fogadtatás eleinte hűvös volt, ám Moroder nem adta fel. A lemezt eljuttatta Amerikába, ahol a Casablanca Records igazgatója meglátta a lehetőséget az erotikus hangulatú dalban. 20 perces verziót rendelt belőle (végül egy közel 17 perces változat készült), ami az Amerikai Egyesült Államokban nagy siker lett, később pedig Európában is befutott. Donna Summer lett az erotikus diszkókirálynő, „a szerelem First Ladyje”, akivel a Casablanca Records természetesen több évre szóló szerződést kötött. A sikerből Moroder is részesült, keresett szerző lett, és innentől kezdve folyamatosan jelentek meg a saját neve alatt kiadott lemezei is.
A fénykor Moroder szólópályáján az 1976-os Knights in White Satin volt az első kiugró siker. A címadó felvétel egy régebbi Moody Blues-sláger (Nights in White Satin) feldolgozása. Az akkori diszkódivatnak megfelelően az album „A” oldala folyamatos egyveleget alkotott. A „B” oldal szerzeményei közül az I Wanna Funk with You Tonite jelent meg maxilemezen (Moroder első maxijaként). Ugyanebben az évben Moroder egy újabb énekesnőt mutatott be a nagyvilágnak: Roberta Kelly első felvétele, a Troublemaker diszkósláger lett. Az énekesnő azonban nem lett olyan nemzetközi sztár, mint Donna Summer, akivel egészen 1982-ig tartott Moroder együttműködése. Ennek egyik fénypontja az 1977-es I Remember Yesterday című album volt, rajta az azóta örökzöldnek számító I Feel Love című slágerrel. Ez volt az első olyan diszkófelvétel, amelyet teljes egészében szintetizátorokra hangszereltek. Az énekesnő és a producer együttműködésének csúcspontját azonban az 1979-es Bad Girls című dupla album jelentette, mely nemcsak kereskedelmi, hanem szakmai siker is volt, több kategóriában Grammy-díjra is jelölték, a Hot Stuff előadásáért pedig Summer át is vehette a díjat mint a legjobb rockénekesnő. Moroder saját lemezei közül az 1977-ben megjelent From Here to Eternity tekinthető a csúcsnak, ennek címadó szerzeménye ugyancsak diszkóklasszikusnak számít. Az I Feel Love-val nagyjából egyidőben készült LP felvételeit szintén kizárólag szintetizátorokra hangszerelték. A dalok egyszerre voltak lüktető ritmusúak és futurisztikus hangvételűek, ezért nem csoda, hogy az album nagy példányszámban fogyott. Moroder energiájából és tehetségéből arra is futotta, hogy ugyanabban az évben egy másik nagylemezt is kiadjon állandó stúdiómuzsikusaival Munich Machine néven. Az album „A” oldalán volt a sláger, a bő negyedórás Get on the Funk Train, míg a „B” oldalon nagyjából hasonló terjedelemben egy egyveleg volt hallható a legsikeresebb Moroder-dalokból.
1978 igen mozgalmas és sikeres év volt Moroder számára. Mások mellett Donna Summerrel dolgozott együtt a Hál’ Istennek, péntek van! című film zeneanyagán. Donna számára a film nagy lehetőség volt, hiszen nemcsak énekelt benne, de a főszerepet is ő játszotta. A nagy sláger, a Last Dance azonban nem Moroder szerzeménye volt, hanem Paul Jabaráé, aki a legjobb filmdalnak járó Oscar-díjat vehette át érte a következő évben. 1978-ban született meg Moroder és Summer együttműködésének egyik legemlékezetesebb darabja, a MacArthur Park Suite. Ebben az esztendőben készült el Roberta Kelly harmadik nagylemeze is (Gettin’ the Spirit), valamint az újabb Munich Machine-album, A Whiter Shade of Pale, amelynek címadó felvétele a Procol Harum klasszikus slágerének diszkófeldolgozása. E lemezen Moroder újabb felfedezettje, Chris Bennett mutatkozhatott be a közönségnek. A producer annyira bízott Bennett tehetségében, hogy egy közös lemezt is csinált vele – szintén 1978-ban – Love’s in You, Love’s in Me címmel. Moroder segítségével tért vissza a könnyűzenei élvonalba a The Three Degrees nevű színes bőrű női trió is: a New Dimensions című albumukról a Givin’ Up, Givin’ In és a The Runner című felvételek lettek különösen sikeresek. 1978-ban indult be igazán Moroder filmzeneszerzői karrierje is. Alan Parker Éjféli expressz című felkavaró drámájának kísérőzenéjét komponálta, és munkájáért többek között Oscar- és Golden Globe-díjat vehetett át. A film a török igazságszolgáltatást bírálta egy kábítószer-csempészésért elítélt amerikai fiatalember megtörtént esetén keresztül. Moroder szerzeményei közül a The Chase (olykor The nélkül szerepel bizonyos kiadványokon) ma már a filmtől függetlenül is igen népszerű, többször fel is dolgozták. A másik film, amelyhez Moroder 1978-ban zenét komponált, a tévésorozat alapján készült Battlestar Galactica volt: a soundtrack végül sikeresebb lett, mint maga a film.
1979-ben Moroder a már említett Donna Summer-album, a Bad Girls mellett más munkákkal is foglalkozott. Megkísérelt két együttest is visszajuttatni a csúcsra. „A szegény emberek Jackson 5”-jaként emlegetett The Sylversszel nem sikerült a tervezett visszatérést megvalósítani: a Disco Fever ugyan nem volt rossz album, ám abban az évben tetőzött világszerte a diszkóőrület, és olyan mennyiségű lemezáradat került a boltokba e műfajból, amit a piac már nem tudott felvenni. A másik együttessel, a Mael fivérek alkotta Sparksszal viszont sikerült a comeback: az No. 1. in Heaven című LP sikeres lett, főleg a La Dolce Vita és a Beat the Clock című slágereknek köszönhetően. 1979-ben került az üzletekbe a Munich Machine harmadik és egyben utolsó albuma, a Body Shine is. A lemez nem lett igazán sikeres, bennfentesek szerint Moroder sem adott bele mindent, mert más tervek jobban foglalkoztatták. Így például egy új énekesnőt mutatott be a világnak. A hölgyet Suzi Lane-nek hívták, és állítólag soha nem derült ki, ki is volt ő valójában. A titokzatosság mindenesetre jót tett bemutatkozó albumának (Ooh La La), amelyről a Harmony című szerzemény főleg a diszkókban lett nagy sláger. Moroder szólópályájának egyik legsikeresebb darabja volt az E = mc² című LP, melyet több mint 30 komputer segítségével készítettek. Az album slágerei: Baby Blue; I Wanna Rock You. A Rókák című Adrian Lyne-filmhez ugyancsak Moroder komponálta a zenét, az On the Radio című slágert természetesen Donna Summer énekelte.