bélyegkép| 260px |Károly koronázása (Les Grandes Chroniques de France, Jean Fouquet illusztrációja, 1455-1460 k.) VI. (Őrült) Károly, franciául Charles le Fol Franciaország királya (uralkodott 1380. szeptember 16-ától haláláig), V. (Bölcs) Károly és Bourbon Johanna fia, a Valois-ház negyedik királya volt.
Gyermekként került trónra, és 1388-ig nagybátyjai irányították helyette az ország ügyeit. Károly ekkor kezébe vette a hatalmat, és úgy tűnt, jó király lesz, ám 1392-től kezdve elméje fokozatosan megbomlott, és ismét hercegi rokonai kerültek a kormányrúdhoz. A köztük dúló hatalmi villongás polgárháborúvá fajult, és a helyzetet kihasználva az ismét megerősödő angolok, akiket V. Károly majdnem teljesen kiszorított az európai kontinensről, V. Henrik vezetésével újra fordítottak a százéves háború menetén: VI. Károly seregeit legyőzték, és a királyt kötelezték rá, hogy örököséül az angol királyt és utódait ismerje el.
Származása, ifjúsága V. Károly 1350. április 8-án vette feleségül rokonát, Bourbon Johannát, a spanyol Blanka királyné testvérét, aki III. Fülöpnek, Károly ükapjának a dédunokája volt, és apai ágon is volt közös őse a királlyal I. Louis de Bourbon, IX. (Szent) Lajos unokája személyében. Elképzelhető, hogy ennek tudható be a pár számos gyermekének korai halála és VI. Károly elmebaja. A királyi párnak kilenc gyermeke született, de közülük csak ketten érték meg a felnőttkort: az ötödik és hetedik gyermek, Károly dauphin és hat évvel fiatalabb öccse, az 1372-es születésű Lajos, akit fivére emelt Orléans hercegévé. Rajtuk kívül csak legkisebb húguk, az 1378-ban született, tízesztendősen meghalt Catherine játszott bármiféle szerepet, mivel unokatestvéréhez, II. Jean de Berryhez feleségül menve Montpensier grófnője lett 1386-ban.
V. Károly tisztában volt saját rossz egészségügyi állapotával, ezért 1374-ben, amikor a dauphin alig hatéves volt, szabályozta az öröklés rendjét. A dauphin számára a tizennégy esztendős kort jelölte meg a nagykorúság határául, és hogy ne fivérei – Lajos, Anjou hercege, Jean, Berry hercege és Merész Fülöp, Burgundia hercege – ragadják magukhoz a teljes hatalmat, a gyámságot özvegyére bízta volna, illetve bevonta volna kedvelt sógorát, II. Lajos Bourbon herceget is a vezetésbe. Terveit felesége 1378-as halála borította fel, így amikor V. Károlyt 1380-ban elvitte a pestis, Anjou hercege lett a régens, Burgundia és Bourbon hercege pedig a gyámság feladatait kapta meg. A hatalomra nem különösebben, de költséges hóbortjai miatt bevételi forrásokra annál inkább vágyó méltatlankodó Jean de Berry Languedoc és Guyenne kormányzóságát szerezte meg.Noël Coulet: Szerencsétlen idők. In: Franciaország története. (I. kötet) Szerk.: Georges Duby. Budapest, Osiris, 2005. p. 435
Hercegek kormányzása V. Károly 1380. szeptember 16-án Beauté-sur-Marne kastélyában halt meg, távol fiaitól, akiket idejekorán Melunbe vittek, hogy elkerüljék a halálos kórt. A koronázásra 1380. november 4-én került sor, Reimsben. Az addig régensi címet viselő anjoui herceget elsősorban itáliai ambíciók fűtötték: 1380-ban ugyanis a gyermektelen I. Johanna nápolyi királynő, a magyar Nagy Lajos sógornője és ellenfele, a francia uralkodóház távoli rokona örökbe fogadta. Amikor Johanna 1382-ben meghalt, Lajos VII. Kelemen, az avignoni ellenpápa áldásával megkísérelte megszerezni örökölt birtokait, Provence és Forcalquier grófságát és a Nápolyi Királyságot. Hadjáratának költségeit jórészt a francia királyi kincstárból teremtette elő. Kihívója Johanna unokatestvére, Kis Károly durazzói herceg – később II. Károly néven magyar király – volt. Anjou hercege hiába próbálta megdönteni Károly hatalmát: anélkül halt meg Bari közelében, hogy eredményt ért volna el ellenfelével szemben. Utódai továbbra is maguknak követelték Nápoly trónját, de nem értek el sikert.
A két gyám közül Fülöp, a burgundi herceg volt az erősebb akaratú szemben a visszahúzódó, lovagias természetű Bourbon Lajossal. Tartományát önálló államként igazgatta az államban, és igyekezett hozzácsapni Franche-Comtét. Erre az adott neki alapot, hogy 1369-ben Louis de Mal flandriai gróf lányát, Margitot vette feleségül. Apósa ellen 1379 óta zajlott az ún. fehérsapkások lázadása, amely elől városról városra volt kénytelen menekülni, végül vejéhez fordult. Fülöp herceg könnyedén rávette az ifjú királyt, hogy avatkozzon be, így a Roosebekénél aratott győzelemnél a burgundi herceg és a veterán hadvezér, Olivier de Clisson mellett VI. Károly is jelen volt. 1383-ban az angolok VI. Orbán pápa felhatalmazásával (mivel a franciák VII. Kelemen ellenpápát ismerték el) megtámadták és kifosztották Gentet, de amint a gróf erősítést kért, kivonultak. II. Lajos gróf 1384-es halálával Flandria leányára és vejére szállt, és Fülöp a tournai szerződésben lezárta a tartomány lázongását, de szemet vetett a szomszédos, Német-római Birodalomhoz tartozó Németalföldre is. Keleti pozícióit erősítendő unokaöccse számára is német házasságot szervezett: VI. Károly 1385. július 27-én Bajor Izabellát, III. István bajor herceg leányát vette feleségül Amiens-ben. Burgundia hercege Anglia mielőbbi megtámadását is sürgette, de ezt az utolsó pillanatban, röviddel a hajóra szállás előtt meghiúsította Berry hercege 1386-ban, nem akarván felújítani a konfliktust a még oly gyenge Angliával szemben sem. A gelderlandi expedíció pedig csúfos kudarcot vallott 1388-ban, komoly anyagi és presztízsveszteséget okozva.
A hercegek saját céljaik érdekében előszeretettel használtak állami pénzeket (Jean de Berry esetében ez nem hadjáratokra, hanem építkezésekre, művészetpártolásra és egzotikumok gyűjtésére folyt el), aminek pótlására kénytelenek voltak adót emelni. Emiatt rövidesen lázongások törtek ki: Languedoc-ban és Auvergne-ben a tuchin-felkelés az Anjou-birtokokért folyó háborúskodáshoz kapcsolódva zajlott 1381–1389 között, míg 1382 február-márciusában a normandiai Rouenban az ún. harelle-felkelés és Párizsban a maillotin-felkelés tört ki a magas adók ellen. A lázongás során elsősorban az adószedőket bántalmazták és gyilkolták le, amire a központi hatalom kegyetlen megtorlással válaszolt.
Önállósodás és őrület bélyegkép|260px|A vadak bálja, ami nagyban hozzájárult Károly elméjének elborulásához Károly 1388-ban a sikertelen gelderlandi expedícióról hazatérőben megállt Champagne-ban, és Reims városában ünnepelte mindenszentek napját. A közel húszesztendős királyt november 3-án a többnyire V. Károly idején kinevezett tagokból álló királyi tanács rábeszélte, hogy személyesen vegye át a hatalmat, amit ő meg is tett, udvariasan megköszönvén nagybátyjai addigi fáradozásait. Úgy tűnt, ismét visszatér Bölcs Károly kora: annak miniszterei, így Pierre Aycelin de Montaigut laoni püspök, Jean de Montaigu pénzügyi főellenőr, Bureau de La Rivière, Pierre le Bègue de Villaines kamarás – akiket a hercegek megvetően „piperkőcöknek” (marmouset) neveztek – vették kezükbe az államügyek irányítását. Az új király, akit ekkor még „hőn szeretettnek” (bien aimé) tituláltak, parancsot adott a korábbi rendeletek áttekintésére és kiegészítésére, ha szükségesnek bizonyult.
A helyzet 1392-ben változott meg. A király épp Bretagne-ba vezetett hadjáratot, ahol IV. Jean herceg menedéket adott Pierre de Craonnak, aki korábban sikertelenül próbált meg végezni az uralkodó feltétlen bizalmát élvező Olivier de Clissonnal. A hadjárat során augusztus 5-én a Le Mans-i erdőben tört az uralkodóra az első roham: hirtelen árulásról kezdett kiabálni, és saját kíséretére támadt. Négy embert vágott le, mielőtt sikerült lefogni, majd pár óra múltán visszanyerte tudatát, és elnézést kért tettéért.Jean Froissart Krónikája, IV. könyv Az eset elszigetelt maradt, és VI. Károly körülbelül fél évig normálisan viselkedett. 1393. január 28-án azonban az Hôtel Saint-Pol-ban rendezett ún. „vadak bálján” egy baleset folytán a király négy maskarába öltözött, egymáshoz láncolt társával együtt elevenen meggyulladt. A király élete is súlyos veszélyben forgott, csak nagynénje, Berry hercegné mentette meg, amikor gyorsan betekerte palástjába, eloltva a lángokat. A királynak egyetlen társa tudta magát kiszakítani láncaiból, a többiek fél órán át lángoltak, és súlyos égési sérüléseikbe napokon belül belehaltak. Az eset végleg őrületbe taszította az uralkodót, aki valószínűleg bipoláris zavarban szenvedett: ettől kezdve az őrjöngés periódusai apatikus időszakokkal váltották egymást, amikor a király saját baján kesergett. A helyzetet kihasználva a hercegi rokonság elzavarta a „piperkőcöket”, és visszaszerezte a hatalmat a királyság ügyei felett.
Békés évek A kortárs szemlélőktől tudjuk, hogy az elkövetkező időben a felső körök kirívóan tobzódtak a luxusban, és fényes, nagy összejöveteleken drága vigasságokat és ünnepségeket rendeztek. Mindennek természetesen az is volt a célja, hogy VI. Károlyt kibillentsék depressziós állapotából, ám sok foganatja nem volt – az V. Károly alatt hadi célokra szedett adókat viszont továbbra is beszedték, hogy az újfajta költekezést fedezni tudják. Az angoloktól nem kellett tartani: II. Richárd, aki 1389-ben tudta csak saját kezébe venni a hatalmat, a királyi hatalom megerősítésén fáradozott, és igyekezett minél jobb viszonyt ápolni Franciaországgal. 1396-ban feleségül vette a király lányát, Valois Izabellát, egyúttal meghosszabbította a fegyverszünetet. 1400-ban bekövetkezett halála után IV. Henrik már kevésbé volt jóindulatú, de belső gondjai – köztük a walesiek 1404–1407 közti, hercegi kormányzat által tétován, így sikertelenül támogatott lázadása – miatt sokáig nem gondolt ellenségeskedésre.
Ebben a hosszú időszakban új szereplő jelent meg a francia politikai elitben a király hőn szeretett öccse, I. Lajos orléans-i herceg személyében. Az ifjú herceg ambícióit nagybátyjai eleinte kordában tudták tartani, de a királyi ünnepségek szervezésében már ekkor vezető szerephez jutott az őrület időszakai alatt régensi feladatokat ellátó királyné támogatását is élvezve – ellenfelei később terjesztették róla, hogy valójában sógornőjének szeretője volt.
Polgárháború I. Lajos orléans-i herceg 1401-től kezdve vett részt aktívan a politikaformálásban nagybátyjai, különösen az agilis Merész Fülöp őszinte bánatára. A konfliktusban Bourbon és Berry hercege csak elvétve próbált részt venni mint döntőbíró, csekély eredménnyel. Miközben az állami terhek nem csökkentek, a hatalmi harc meggátolt mindennemű fejlődést a döntéshozatalban. Ezt az alattvalók már 1405-ben a kormányzat megrendüléseként értelmezték. Merész Fülöp 1404-es halála után még eltökéltebb fia, Félelemnélküli János burgundi herceg lépett örökébe az unokatestvére elleni harcban. A két párt viaskodása semmilyen kül- vagy belpolitikai kérdésben nem vezetett eredményre, végül a burgundi herceg 1407. november 23-án a nyílt utcán legyilkoltatta Lajos herceget. A tettet hívei igyekeztek „zsarnokölésnek” beállítani, melynek következtében lehetőség nyílt volna a kormányzat reformjára és az V. Károly halála óta sárba tiport igazságosság feltámasztására.