bélyegkép|260px|Jean Fouquet: VII. Károly portréja (15. század) VII. (Győzedelmes) Károly, franciául Charles le Victorieux Franciaország királya (uralkodott 1422. október 21-től haláláig), VI. (Őrült) Károly és Bajor Izabella királyné fia, a Valois-ház ötödik királya volt.
1422-ben úgy került trónra, hogy apja korábban kizárta az öröklésből, és országa egyik részét az angol VI. Henrik nevében igazgatták, a Burgundi Hercegség pedig önálló, vele ellenséges politikát folytatott. Károlynak azonban – nem kis mértékben az uralkodása alatt fellépő Jeanne d’Arcnak köszönhetően – sikerült diadalmasan befejezni a százéves háborút. Ezekkel a harcokkal párhuzamosan saját trónörökösével és az önállósodó francia főurakkal is fel kellett vennie a küzdelmet, akiket csak fia tudott végleg letörni.
Származása, ifjúsága VI. Károly és az ingolstadti Wittelsbach-házból származó Izabella 1385-ben házasodott össze, és 1407-ig tizenkét gyermekük született, közülük Károly volt a tizenegyedik. A párnak előtte négy fia született, azonban mind gyermekként haltak meg. Károly Jean bátyjától örökölte a dauphini címet 1417-ben és vele együtt a touraine-i hercegséget. Atyjuk halálának évében már csak három nővére volt életben:
Johanna (1391–1433), 1396-tól V. János későbbi bretagne-i herceg felesége; Mária (1393–1438), poissy-i apátnő; Katalin (1401–1437), 1420-tól V. Henrik angol király felesége, 1422-ben megözvegyülve 1429-ben Owen Tudor felesége lett. Egyik gyermekük, Edmund Tudor nőül vette a Lancaster-ház tagját, Beaufort Margitot, az ő fiuk lett 1485-től VII. Henrik néven Anglia királya. Őt fia, VIII. Henrik követte a trónon.
Károly nagyon fiatalon kapcsolódott be a politikába. Franciaországot 1407 óta az Armagnacok és burgundiak polgárháborúja pusztította: az előbbi párt az orléans-i, utóbbi a burgundi hercegi családhoz kapcsolódott, és küzdelmük tárgya az 1393 óta bipoláris zavarban szenvedő, épp ezért önálló uralkodásra képtelen VI. Károly feletti ellenőrzés volt. A belső zűrzavart használta ki V. Henrik angol király, hogy megtámadja az országot, mely éppen Armagnac-irányítás alatt állt. A párt vezérei közül I. Károly orléans-i és I. János bourboni herceg az azincourt-i vereségnél angol fogságba esett 1415-ben, ezért pártjuk felett VI. Bernard d’Armagnac vette át az irányítást. A gróf és hívei véres kegyetlenkedéseikkel elidegenítették maguktól a párizsi lakosságot, így az 1418 májusában megnyitotta a várost a burgundiaknak. A támadók nekiláttak az ellentábor kiirtásának, eközben a párizsi kereskedők elöljárója május 29-én kicsempészte a dauphint a városból.
Az Armagnacok élén Károly így lett tizenöt éves korában az Armagnac-párt feje. Bourges városában 1418 decemberében apja korábbi kormányzói kinevezésére hivatkozva régenssé kiáltotta ki magát, kettős kormányzatot létrehozva Franciaország területén. A fejleményeket látva az angol sereg 1417-től kezdve nekikezdett V. Henrik „jussa” módszeres megszállásának. Normandia 1419-ben került teljes egészében angol kézre Rouen bevételével. A vészes terjeszkedésre válaszul a rivális francia pártok közeledni kezdtek egymáshoz, és július 19-én Te Deummal ünnepelték kibékülésüket – szeptember 10-én azonban egy elmérgesedő vita során Károly egyik embere meggyilkolta Félelemnélküli János burgundi herceget. Utódja, Jó Fülöp bosszúból megköttette VI. Károllyal a troyes-i szerződést (1420. május 21.), melyben az uralkodó kitaszította fiát az örökségből, és Katalin nevű lányát feleségül vevő V. Henriket és utódait nevezte meg jogos örököséül.
Uralkodása A bourges-i királyság A dauphinnel szimpatizáló erők természetesen nem ismerték el a troyes-i szerződés érvényességét, mondván, hogy VI. Károly az őrületének hatása alatt fogadta el feltételeit, és folytatták a hadakozást a burgundi és angol erőkkel szemben. V. Henrik így 1421-ben kénytelen volt újabb hadjáratot indítani ellenük, melynek során 1422. augusztus 31-én meghalt a Vincennes-i erdőben, Párizs közelében. Fia, VI. Henrik ekkor alig tíz hónapos csecsemő volt, és helyette apai nagybátyja, Bedford hercege vette át a francia ügyek irányítását. A francia király, aki már harminc éve csak önmaga árnyékaként vegetált, 1422. október 21-én hunyt el. Utódául a troyes-i szerződésnek megfelelően a kis Henriket kiáltották ki, ám egyúttal a dauphin is királlyá nyilvánította magát Mehun-sur-Yèvre-ben. Koronázásra azonban nem kerülhetett sor, mert Reims városa angol ellenőrzés alatt állt.
A nyugtalan, gyanakvó természetű VII. Károly nem volt túlzottan határozott személyiség, így udvarában nem tudott úrrá lenni a pártküzdelmeken. Uralma alá az első időkben nagyjából Franciaország déli fele tartozott (Guyenne-t leszámítva), központi területei pedig a touraine-i hercegség és a Dauphiné, azaz a király személyes birtokai voltak. A koronázatlan király legszívesebben Bourges városában időzött, de az adóhivatalt Poitiers-ben állította fel, és a háború miatt gyakran volt kénytelen vándorolni. Folyton változó határú királyságához az Anjouk, Bourbonok, Orléans-ok hercegi és az Armagnacok és Foix-k grófi birtokai csatlakoztak – igaz, nem azonnal és egyöntetűen.
Sógorát, III. Lajos anjou herceget 1419 óta öröksége, a Nápolyi Királyság ügyei kötötték le, és tartományait igazgató anyja, Jolán aragóniai infánsnő csak 1427-ben állt végleg VII. Károly mellé, amikor az angol régens, Bedford hercege megpróbálta megkaparintani családja birtokait. Orléans-i Károly 1440-ig, János bourboni herceg pedig 1444-ig Londonban volt fogolyként. A napjait versírással tengető orléans-i herceg helyett törvénytelen féltestvére, a harcias Jean de Dunois állt Károly szolgálatára, a Bourbon-családot pedig az örökös, Clermont grófja, Károly és tehetséges anyja, Berryi Mária hercegné képviselte. Jean de Foix gróf eredetileg a burgundi tábor tagja volt, mivel régi családi ellenségeskedésben volt az Armagnacokkal, és a délnyugati városok martalócokkal szembeni védelmezőjeként tetszelgett. Amikor azonban a városok pártot váltottak, a gróf velük tartott – döntését VII. Károly languedoci, auvergne-i és guyenne-i kormányzói címmel honorálta.
A főúri családok közti vetélkedés a bourges-i udvarban sem csitult el, ki-ki a maga emberét próbálta a királyi tanácsba juttatni, hogy befolyásolja az uralkodót. A tanácsban mindazonáltal valóban tehetséges hivatalnokok is helyet kaptak, mint a burgundi mészárlások elől elmenekült Jean Juvénal des Ursins és Alain Chartier, az utánpótlás érdekében pedig Károly 1431-ben IV. Jenő pápával együttműködésben megalapította a poitiers-i egyetemet. Az udvar helyzetét a változékony anyagi viszonyok nehezítették: az adókat nehezen lehetett behajtani, a költségvetést pedig gyakran kezelték rosszul. Mindenesetre a király a mérsékeltebb, angolokkal szemben burgundiakhoz közeledni próbáló irányvonalat részesítette előnyben, de erőfeszítéseit sokáig nem koronázta siker.
Jeanne d’Arc és az ellentámadás bélyegkép|260px |Jeanne d’Arc VII. Károly előtt. Faliszőnyeg a chinoni kastélyból 1422-től kezdve a háborúskodás kis, döntő eredményt nem hozó csatákra és rövid fegyverszünetekre korlátozódott, amin csak Jeanne d’Arc, egy elhivatott, tizenhat éves parasztlány fellépése változtatott. Jeanne 1429. február 23-án Chinonban találkozott Károllyal, akit igaz örökösnek nyilvánított Isten nevében. Miután klerikusaival megvizsgáltatta, és azok valóban isteni elhivatottságot tapasztaltak a leánynál, a bourges-i király négyezer embert adott mellé, hogy küldetését teljesítve felmentse Orléans-t. A várost Bedford csapatai már 1428 októbere óta ostromolták, hogy vele megszerezzék a Loire menti erődrendszer kulcsát. A Jeanne d’Arc és Jean de Dunois vezette francia erősítés azonban május 9-én visszaverte az angolokat, akiket több kisebb összecsapást követően június 18-án a patayi ütközetben tönkrevertek. A reimsi utat azonban burgundi felügyelet alatt álló városok – Troyes és Châlons – ellenőrizték, melyek elfoglalására VII. Károlynak nem volt elég ereje. Egy színlelt troyes-i támadás azonban mindkét város őrségét megadásra kényszerítette, és a dauphin serege élén bevonulhatott Reimsbe, ahol július 17-én királlyá kenték fel.
Az aktus nem csak legitimizálta Károly hatalmát, de megalázó csapás volt a területet ellenőrző burgundiakra is. Jeanne ezután Párizs felszabadítását javasolta a királynak, ám az hezitált, mivel nem álltak rendelkezésére sem az anyagiak, sem a kellő haderő a vállalkozáshoz. Jeanne végül kis csapattal próbálkozott a Saint-Honoré kapunál, de kudarcukat látva VII. Károly gyorsan visszahívta, és megtiltott minden további támadást, serege pedig feloszlott a Loire-nál. Az orléans-i szűz ekkor kis csapattal önálló harcba kezdett, melynek során 1430. május 23-án fogságba esett Compiègne-nél. Az angolok kiváltották a burgundiaktól, és átadták a szövetséges egyháziaknak, akik koncepciós perben démoni erőket szolgáló boszorkányként máglyára vetették 1431. május 30-án. A jelenség hatását azonban sem ez, sem a gyermek VI. Henrik párizsi koronázása (1431. december 16.) nem volt képes felszámolni. VII. Károly nem tett semmit Jeanne megmentéséért, de az angolok teljes kiűzését követően, 1456-ban újratárgyaltatta ügyét, és látványos külsőségek közepette rehabilitálták.
Hadi és politikai sikerek Az angol adókövetelésekbe belefáradt, Jeanne d’Arc sikerei által felvillanyozott francia lakosság a harmincas években mind gyakrabban lázadt fel az angolok ellen, akiktől VII. Károly mind több területet tudott visszaszerezni. Az angolok megrendülését látva a burgundi Jó János herceg sem zárkózott már el a közeledéstől: néhány nappal Bedford roueni halála után, 1435. szeptember 20-án az arrasi szerződésben elismerte VII. Károlyt királyának, aminek fejében az elítélte Félelemnélküli János meggyilkolását, ígéretet tett a bűnösök megbüntetésére, emlékművek emeltetésére és gyászmisék tartatására, továbbá átadta Auxerre és Mâcon grófságát a hercegnek. A franciák kilátásai jók voltak: Bedford hercegének elhunyta után a VI. Henrik helyett uralkodó régenstanácsot marakodás osztotta meg, így az angol sereg ellenállási képessége is jelentősen csökkent. 1436. április 13-án Párizs is megnyitotta kapuit Károly seregei előtt, aki személyesen november 16-án vonult be a visszaszerzett városba.
Párizs felszabadítását a főváros környékének megtisztítása követte: a további előretörést az ismét kitörő pestis és a korábban is sok gondot okozó, fosztogató, pusztító brigantik felbukkanása is gátolta. Az 1439-ben kezdődött, következő évre is áthúzódó béketárgyalások azonban kudarccal végződtek, ráadásul katonai reformjai miatt a francia királynak saját főuraival is meg kellett birkóznia.
Főúri lázadások A prágai huszita lázadásokról praguerie-nek nevezett konspirációt 1440-ben elégedetlen főnemesek indították II. János alençoni herceg, IV. Jean d’Armagnac gróf és I. Károly bourboni herceg vezetésével, akik úgy érezték, nem kapnak elég részt a hatalomból. Az összeesküvés közvetlen előzménye az 1439-es orléans-i rendi gyűlés volt, melynek delegáltjai az „embernyúzó” zsoldosok visszaélései ellen emeltek panaszt a királynál. VII. Károly válaszul katonai reformot rendelt el, melynek értelmében megtiltotta a zsoldosok alkalmazását alattvalóinak, súlyosan sértve a katonákat hatalmi céljaikra felhasználó főurak érdekeit. Az elégedetlenkedőkhöz később újabb főurak, így Richemont marsall személyes ellensége, Georges de La Trémoille és az addig hű Dunois is csatlakozott. 1440 februárjában a tizenhat esztendős Lajos dauphin is csatlakozott Alençon hercege rábeszélésére, mivel atyja nem volt hajlandó hercegségét átadni számára apanázs gyanánt.