A vándorgalamb (Ectopistes migratorius) a madarak (Aves) osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjébe, ezen belül a galambfélék (Columbidae) családjába tartozó kihalt faj.

Nemének az egyetlen faja.

A vándorgalamb Észak-Amerikában volt endemikus. Közismert neve a francia passager szóból származik, amelynek jelentése „elhaladó”, a faj vándorlási szokásaira utalva. Tudományos neve szintén vándorlási jellemzőire utal. A morfológiailag hasonló gyászgalambot (Zenaida macroura) sokáig legközelebbi rokonának tartották, és a kettőt időnként összekeverték, de genetikai elemzések kimutatták, hogy a Patagioenas nemzetség közelebb áll hozzá, mint a Zenaida galambok.

A vándorgalamb mérete és színezetében nemi dimorfizmus mutatkozott. A hím hossza 390–410 mm volt, felső része főleg szürke, alsó része világosabb, nyakán irizáló bronz tollak, szárnyain fekete foltok voltak. A nőstény 380–400 mm (15,0–15,7 hüvelyk) hosszú volt, és összességében unalmasabb és barnább színű volt, mint a hím. A fiatal madarak hasonlóak voltak a nőstényekhez, de nem voltak irizáló tollazatúak. Főként Észak-Amerika keleti részének lombhullató erdeiben élt, de máshol is megfigyelték, de elsősorban a Nagy-tavak környékén fészkeltek. A galamb hatalmas csapatokban vándorolt, folyamatosan táplálékot, menedéket és szaporodási helyeket keresve, és egykor Észak-Amerika leggyakoribb madara volt, számuk körülbelül 3 milliárd, de akár 5 milliárd is lehetett. A vándorgalamb nagyon gyors repülő madár volt, sebessége elérhette a 100 km/h-t. A madár főként makkból, valamint gyümölcsökből és gerinctelen állatokból táplálkozott. Közös fészkelőhelyeken és közösségben szaporodott, és rendkívüli társas viselkedése valószínűleg az élelemkereséshez és a ragadozók elriasztásához kapcsolódott.

A vándorgalambokat az amerikai őslakosok is vadászták, de a vadászat az európaiak érkezése után, különösen a 19. században fokozódott. A galambhús olcsó élelmiszerként került forgalomba, ami több évtizeden át hatalmas méretű vadászatot eredményezett. Számos más tényező is hozzájárult a faj csökkenéséhez és későbbi kihalásához, többek között a faj megőrzéséhez szükséges nagy szaporodási populációk csökkenése és a széles körű erdőirtás, amely tönkretette élőhelyét. Az 1800 és 1870 közötti lassú csökkenést 1870 és 1890 között gyors csökkenés követte. 1900-ban az utolsó megerősített vadmadarat Ohio déli részén lőtték le. Az utolsó fogságban élő madarakat a 20. század fordulóján három csoportra osztották, amelyek közül néhányat élve lefényképeztek. Martha, akit az utolsó vándorgalambnak tartottak, 1914. szeptember 1-jén halt meg a Cincinnatiban található állatkertben. A faj kipusztulása az antropogén kihalás egyik figyelemre méltó példája.

Előfordulása Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén volt honos. Telelni Mexikóba és Kubába vonult.

Vadászata

A vándorgalamb fontos élelmiszerforrás volt Észak-Amerika lakói számára. Az amerikai őslakosok galambokat ettek, és a fészkelőkolóniák közelében élő törzsek néha közelebb költöztek hozzájuk, hogy megegyék a fiókákat, amelyeket éjszaka hosszú rudakkal öltek meg. Sok őslakos amerikai ügyelt arra, hogy ne zavarja a felnőtt galambokat, és csak a fiatalokat ette, mert attól tartott, hogy a felnőttek elhagyják fészkelőhelyüket; egyes törzseknél a felnőtt galambok zavarása bűncselekménynek számított. A fészkektől távol nagy hálókat használtak a felnőtt galambok befogására, néha egyszerre akár 800-at is. Az alacsonyan repülő galambokat botokkal vagy kövekkel lehetett megölni. Oklahomában egy helyen a galambok minden reggel alacsonyan repültek el a fészkükből, így a cseroki indiánok botokat dobhattak közéjük, ami miatt az élen repülő galambok megpróbáltak kitérni, és ezzel egy blokádot hoztak létre, amelynek eredményeként egy nagy, könnyen eltalálható galambraj repült. A vadmadarak közül a vándorgalambok a vadpulykák (Meleagris gallopavo) után a második legfontosabbak voltak az Egyesült Államok délkeleti részén élő őslakosok számára. A madár zsírját gyakran nagy mennyiségben tárolták, és vajként használták. Régészeti leletek alátámasztják azt az elképzelést, hogy az őslakosok a gyarmatosítás előtt gyakran ettek galambot.

Az európaiak galambvadászatáról szóló legkorábbi beszámoló 1565 januárjára nyúlik vissza, amikor a francia felfedező René Laudonnière arról írt, hogy néhány hét alatt közel 10 000 galambot ölt meg Fort Caroline környékén:

Ez napi egy vándorgalambot jelentett az erődben élő minden ember számára.

Az európai gyarmatosítás után a vándorgalambot intenzívebb módszerekkel vadászták, mint a bennszülöttek által alkalmazott, fenntarthatóbb módszerek. A vándorgalamb különösen értékes volt a határvidéken, és egyes települések a lakosság ellátását is erre a húsra alapozták.. A vándorgalamb húsának íze a elkészítés módjától függően változott. Általában a fiatal madarak ízét tartották a legjobbnak, őket követték a fogságban hizlalt madarak és a szeptemberben és októberben fogott madarak. Gyakori gyakorlat volt, hogy a befogott galambokat hizlalták, mielőtt megették őket, vagy a testüket télire tartósították. A halott galambokat általában sózással vagy pácolással tárolták; máskor csak a galambok mellét tartották meg, amelyeket általában füstöltek. A 19. század elején a kereskedelmi vadászok hálóval és lőfegyverrel kezdték el befogni a madarakat, hogy élelmiszerként, sőt sertéseledelként is eladják őket a városi piacokon. Miután a galambhús népszerűvé vált, a kereskedelmi vadászat hatalmas méreteket öltött.

A vándorgalambokat olyan könnyedén lőtték le, hogy sokan nem is tekintették őket vadmadárnak, mivel egy amatőr vadász egy puskalövéssel könnyedén hatot is lelőhetett; egy különösen jó lövés a puska mindkét csövével egy fészekre 61 madarat is megölhetett. A madarakat gyakran lőtték le repülés közben, vándorlás közben vagy közvetlenül utána, amikor általában elhalt, kopár fákra ültek. A vadászoknak csak az ég felé kellett lőniük célzás nélkül, és sok galambot lelőttek. A galambokat nehéz volt frontálisan lelőni, ezért a vadászok általában megvárták, amíg a csapatok elrepültek felettük, mielőtt lelőtték őket. Néha árkokat ástak, és gabonával töltötték meg, hogy a vadászok az árok mentén lőhessék a galambokat. A vadászok számban jelentősen felülmúlták a csapdázókat, és a vándorgalambok vadászata népszerű sport volt a fiatal fiúk körében. 1871-ben egyetlen lőszerkereskedő három tonna lőport és 16 tonna (32 000 font) lőszert szállított egy fészkelési időszak alatt. A 19. század második felében több ezer vándorgalambot fogtak be a sportlövészet iparában való felhasználás céljából. A galambokat élő célpontként használták lövészversenyeken, például a „trap-shooting” során, amelynek során a madarakat speciális csapdákból engedték ki. A versenyek során az emberek egyenletes távolságra álltak, és megpróbáltak minél több madarat lelőni a repülő csapatból. A galambok olyan sokasága volt, hogy egy versenyen 30 000 madarat kellett lelőni a nyeremény elnyeréséhez.

Az emberek számos más módszert is alkalmaztak a vándorgalambok befogására és megölésére. Hálókat állítottak fel, hogy a vándorgalambok be tudjanak repülni, majd a nyílást tartó rudat kiütve bezárták a hálót, így húsz vagy több galambot fogva ejtve. Alagúthálókat is hatékonyan alkalmaztak, és egy különösen nagy háló egyszerre 3500 galambot tudott befogni. Ezeket a hálókat sok gazda használta a saját birtokán, valamint hivatásos vadászok is. A hálók közelében a földre ételt tettek, hogy odacsábítsák a galambokat. Csali vagy „székgalambokat” (akiket néha megvakítottak azzal, hogy összevarrták a szemhéjukat) egy székhez kötöttek. Amikor egy galambraj elrepült, meghúzták a zsinórt, ami a csalétek galambot a földre zuhantatta, mintha élelmet talált volna, és így a rajt a csapdába csalogatták.. Gyakran használtak sót is csalinak, és sok vadász sóforrások közelében állította fel csapdáit. Legalább egy csapdázó alkoholba áztatott gabonát használt csalinak, hogy a madarakat megrészegítse és így könnyebben megölhesse őket. Egy másik befogási módszer az volt, hogy a fészkelő kolóniában vadásztak, különösen abban a néhány napos időszakban, amikor a felnőtt galambok elhagyták fiókáikat, de azok még nem tudtak repülni. Egyes vadászok botokkal piszkálták ki a fiókákat a fészekből, mások tompa nyíllal lőtték a fészek alját, hogy a galambok kiessenek. Mások úgy vágták ki a fészkelőfát, hogy amikor az ledőlt, egy másik fészkelőfát is eltalált, és a benne lévő galambokat is kiütötte. Egy esetben 6 km² (1500 hektár) területen gyorsan kivágták a nagy fákat, hogy madarakat szerezzenek, és az ilyen módszerek gyakoriak voltak. Egy kegyetlen módszer az volt, hogy felgyújtották a galambok fészkelőhelyének alapját; a felnőttek elmenekültek, a fiókák pedig a földre estek. Néha ként égettek a fészkelő fa alatt, hogy megfojtsák a madarakat, amelyek gyengült állapotban estek le a fáról.

A 19. század közepére a vasút új lehetőségeket nyitott a galambvadászok előtt. Míg korábban rendkívül nehéz volt nagy mennyiségű galambot szállítani a keleti városokba, a vasút megkönnyítette a galambvadászat kereskedelmi forgalmazását. Az 1860-as években kiterjedt távírórendszert vezettek be, amely javította a kommunikációt az Egyesült Államokban, megkönnyítve a galambrajok tartózkodási helyéről szóló információk terjesztését. A vasút megnyitása után a New York állambeli Plattsburgh városa becslések szerint csak 1851-ben 1,8 millió galambot szállított nagyobb városokba, tucatjánként 31–56 centes áron. A 19. század végére a vándorgalambok kereskedelme kereskedelmi alapúvá vált. A nagy kereskedelmi házak vadászokat (ún. „pigeoners”) alkalmaztak, akik egész évben követték a galambrajokat. Egy vadász állítólag karrierje során hárommillió madarat szállított a keleti városokba. 1874-ben legalább 600 embert alkalmaztak galambvadászként, ez a szám 1881-re 1200-ra nőtt. Olyan nagy számban fogtak galambokat, hogy 1876-ra a halott galambok szállítása már nem fedezte a szállításhoz szükséges hordók és jég költségeit. A túlkínálat miatt egy hordó galamb ára 50 cent alá esett. A vándorgalambokat inkább életben tartották, hogy húsuk friss legyen, amikor levágják őket, és akkor adták el, amikor piaci értékük emelkedett. Több ezer madarat tartottak nagy karámokban, de a rossz körülmények miatt sokan elpusztultak az élelem és víz hiánya, valamint az idegesség (rágás) miatt; sok elrothadt, mielőtt eladták volna.

A vándorgalambok vadászatát a korabeli újságok dokumentálták és ábrázolták, bemutatva a különböző befogási módszereket és felhasználási lehetőségeket. A leggyakrabban reprodukált illusztráció a „Téli sportok Észak-Louisianában: vadgalambok lövése” címet viselte, és 1875-ben jelent meg. A vándorgalambokat mezőgazdasági kártevőknek is tekintették, mert a táplálkozó csapatok egész termést elpusztíthattak. A madarat egyes mezőgazdasági közösségek „tökéletes csapásnak” nevezték, és vadászokat alkalmaztak, hogy „háborút indítsanak” a madarak ellen a gabona megmentése érdekében, amint azt egy másik, 1867-es újságillusztráció is mutatja, amelynek címe: „Vadgalambok lövése Iowában”. Ha ezeket a „kártevőket” összehasonlítjuk a Nagy Síkság bölényeivel, akkor nem az állatfajok, hanem az általuk elfogyasztott mezőgazdasági termények jelentették az értékes erőforrást. Az elfogyasztott terményeket piacképes kalóriáknak, fehérjéknek és tápanyagoknak tekintették, amelyeket mind a rossz fajok számára termesztettek.

Hanyatlás és megőrzési kísérletek

A korai telepesek számára idegen volt az a gondolat, hogy a faj kipusztulhat, mert a madarak száma nem látszott csökkenni, és mert a kipusztulás fogalmát még nem határozták meg. Úgy tűnik, hogy a madár az európaiak érkezése után lassan nyugat felé szorult, és keleten ritkává vált vagy teljesen eltűnt, bár az 1850-es években még több millió madár élt. A populáció valószínűleg évek óta csökkenőben volt, de ez nem tűnt fel, mert a madarak látszólag hatalmas száma eltakarta a csökkenést.