bélyegkép|250px|Pszükhé megszemélyesített alakja. A görög pszükhé jelentésköre az élettől és az élő személytől a filozófiai lélekfogalomig terjed. A lélek a vallás, a filozófia, a teológia, a pszichológia, az antropológia és a néprajz többértelmű fogalma. Jelölheti az élőlény életelvét, az ember személyes életének hordozóját, az értelem és az akarat szellemi princípiumát, a személy halál utáni fennmaradásának hordozóját vagy formáját, továbbá köznyelvi értelemben az érzelmi, erkölcsi és belső élet egészét. A különböző hagyományokban „léleknek” fordított szavak nem alkotnak egységes ontológiai kategóriát: az óegyiptomi ka és ba, a héber nefes, a görög pszükhé, a latin anima, az iszlám nafsz, valamint a hindu átman eltérő ember- és világképek része. Más hagyományok, különösen a buddhizmus, az állandó, önálló lélek vagy önvaló feltételezését kifejezetten bírálják.Jan N. Bremmer: The Early Greek Concept of the Soul. Princeton University Press, Princeton, 1983.
A lélek egyik történetileg nagy hatású filozófiai értelmezése az arisztotelészi és skolasztikus hülémorfizmus. Eszerint a lélek nem a testben lakó másik tárgy vagy testetlen vendég, hanem az élő szervezet belső formája és életelve. A katolikus tanítás ezt az emberre alkalmazva úgy fogalmaz, hogy a szellemi lélek a test „szubsztanciális formája”: általa a test élő emberi test, a test és lélek egysége pedig egyetlen emberi természetet alkot. A keresztény hagyomány ezért a lélek halál utáni fennmaradását nem választja el a test feltámadásától; a halálban létrejövő különválást átmeneti, az ember természetes teljességét nélkülöző állapotnak tekinti.
A modern pszichológia a lélek helyett többnyire a psziché, az elme, a tudat, a személyiség és a mentális folyamatok fogalmait használja. A neurobiológia az idegrendszeri folyamatok és a mentális működések kapcsolatát vizsgálja, de módszerei önmagukban nem döntenek minden metafizikai kérdésről. A kortárs elmefilozófia a fizikalizmus, a dualizmus, az emergentizmus, a funkcionalizmus, az idealizmus és a hülémorfikus elméletek keretében eltérően értelmezi a tudat, a személy és a test viszonyát.
Etimológia és magyar szóhasználat
A magyar lélek szó finnugor örökség, magyar képzővel. Az Új magyar etimológiai szótár a finnugor alapnyelvre rekonstruált jelentéskörben a ’lélegzet, fuvallat, szellő; lélek’ fogalmait kapcsolja össze; rokon nyelvi megfelelői szintén jelenthetnek lelket, lélegzetet, életet, kedélyt, párát vagy gőzt. A magyar szó végi -k kicsinyítő képző lehet. Az etimológiai kapcsolat önmagában nem bizonyít kidolgozott metafizikai tanítást: a lélegzet, az élet és a személy kapcsolatából a későbbi vallási, filozófiai és köznyelvi jelentések történetileg differenciálódtak.
A szó legkorábbi ismert magyar nyelvemléki adatai a 12. század végéről, a Halotti beszéd és könyörgés szövegéből származnak. Az UESz átírásában a lelic ert és lılkı ert alakok szerepelnek. A korai magyarban a szó jelenthette az ember életének és személyiségének nem testi hordozóját, testetlen lényt, életet, öntudatot, lélegzetet, valamint később érzelmi és erkölcsi bensőt is. A lélegzik szócsalád a ’lélegzet’ jelentéshez kapcsolódik. A paleográfiai betűhű, egyszerűsített és normalizált átírások tipográfiája eltérhet egymástól, ezért a régi alakok közlése az alkalmazott kiadást követi.
A középkori keresztény magyar nyelvben a lélek a latin anima és spiritus, valamint a bibliai héber és görög kifejezések több jelentésének visszaadására szolgált. A latin anima a lélegzet, élet és lélek, a spiritus pedig a fuvallat, lehelet és szellem jelentésköréhez tartozik. A görög ψυχή (pszükhé) jelentheti az életet, élő személyt vagy lelket; a πνεῦμα (pneuma) szelet, leheletet, szellemet és a bibliai szövegben Isten Lelkét is. A héber נֶפֶשׁ (nefes) gyakran az élő személyt, életet, torkot vagy vágyakozó lényt jelöli, míg a רוּחַ (rúah) szél, lehelet, életerő és szellem lehet. A fordító ezért nem mindig ugyanazzal a magyar szóval adja vissza ugyanazt az eredeti lexémát: a jelentést a szövegkörnyezet határozza meg.Hans Walter Wolff: Anthropology of the Old Testament. SCM Press, London, 1974, 10–58.
A magyar szellem nyelvújítási alkotás, első adatai a 19. század elejéről valók. A szellő és a korábban használt szellet szócsaládjához kapcsolódó tudatos szóalkotás részben lehetővé tette a német Geist és Seele, illetve a latin spiritus és anima filozófiai megkülönböztetéseinek magyarítását. A magyar lélek–szellem kettősség azonban nem vetíthető vissza változatlanul az ókori nyelvekre.
A katolikus, ortodox, evangélikus és református magyar nyelvhasználat hagyományosan Szentlélekről beszél, míg egyes evangéliumi, pünkösdi és karizmatikus közösségek a Szent Szellem alakot részesítik előnyben. A szóválasztás elsősorban fordítási és stiláris hagyomány, és nem minden közösségben jelent eltérő szentháromságtani álláspontot; bizonyos irányzatokban ugyanakkor összefügghet az ember test–lélek–szellem hármas tagolásának elfogadásával.
A lélek köznyelvi jelentésköre széles. A lelkiismeret, lelkiállapot, lelkület, lélekjelenlét, lelkierő, lélekemelő, lelkes, lelkesít, lelkendez, lelketlen, lelkész és lelkiség szavak az erkölcsi érzékre, érzelmi állapotra, bátorságra, belső tartalomra, vallási szolgálatra vagy elkötelezettségre utalnak. A „valaminek a lelke” annak éltető középpontját, a „jó lélek” pedig személyt jelölhet. Ezek az átvitt és pszichológiai jelentések nem azonosak automatikusan a teológiai értelemben vett, szellemi és halhatatlan emberi lélekkel.Pusztai Ferenc (főszerk.): Magyar értelmező kéziszótár. 2., átdolgozott kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, „lélek” szócikk.
Fogalmi elhatárolások
A rokon kifejezések jelentése csak az adott vallási, filozófiai vagy nyelvi összefüggésben határozható meg.
Fogalom Jellemző jelentés Elhatárolás Lélek mint életelv Az az elv, amely által egy szervezett test él Az arisztotelészi–skolasztikus hagyomány a vegetatív, érzéki és értelmes működéseket különbözteti meg. Az emberben ezek egy és ugyanazon emberi lélek különböző képességei, nem három különálló lélek. Emberi lélek Az ember személyi életének, értelmének és akaratának princípiuma A klasszikus keresztény hülémorfizmusban nem a testbe zárt teljes ember, hanem a test szubsztanciális formája; test és lélek együtt alkotja az emberi személy természetét. Psziché A görög pszükhé, illetve a modern mentális és érzelmi élet A tudományos pszichológia rendszerint empirikusan vizsgálható folyamatokra utal vele, metafizikai elköteleződés nélkül. Szellem Testetlen személy, szellemi valóság, értelem vagy lelkület A klasszikus keresztény teizmusban Isten teremtetlen szellemi valóság és minden létező teremtője; az angyalok és az emberi lélek teremtett szellemi valóságok. Az angyalok és démonok nem meghalt emberek lelkei. Kísértet A halott visszatérő vagy megjelenő alakja a folklórban Nem szinonimája minden szellemnek vagy a teológiai lélekfogalomnak. Elme és tudat Gondolkodás, észlelés, emlékezet, szubjektív tapasztalat A kortárs tudomány és filozófia e fogalmakat testtől különálló lélek feltételezése nélkül is használhatja. Személy Öntudatos, kapcsolatokra és erkölcsi cselekvésre képes alany Nem minden hagyomány azonosítja a személyt változatlan lélekszubsztanciával; egyes antropológiai elméletekben a személyiség viszonyokban elnyert társadalmi vagy kozmológiai státusz.
A lélek és a személy tehát nem minden rendszerben azonos. John Locke a személy időbeli azonosságát elsősorban a tudat és emlékezet folytonosságához kötötte. Az animalizmus az embert alapvetően élő állatnak, más nézetek tudati folyamatnak, narratív egységnek vagy test–lélek összetett lénynek tekintik.
Vallástörténeti és antropológiai megközelítések
A 19. századi vallásantropológia, különösen Edward Burnett Tylor, az animizmust és a lélekhitet gyakran a vallás legkorábbi fejlődési fokaként értelmezte. A klasszikus elméletek az álom, az ájulás, az árnyék, a légzés, a betegség és a halál tapasztalatát a lélekképzet lehetséges forrásai között tartották számon. Ezek történeti hipotézisek, nem valamennyi kultúrára közvetlenül megfigyelt és igazolt fejlődési törvények.Edward B. Tylor: Primitive Culture. John Murray, London, 1871, I. kötet, 377–453.
A kortárs antropológia kerüli az „alsóbbrendű”, „primitív” és egyvonalú fejlődési rangsorokat. Az úgynevezett „új animizmus” kutatói nem téves természettudományi magyarázatként, hanem kapcsolati világértelmezésként vizsgálják az animista gyakorlatokat. Nurit Bird-David relációs megközelítése szerint egyes közösségekben a személyiség nem kizárólag emberi biológiai tulajdonság, hanem kölcsönös kapcsolatokban megvalósuló státusz; állatok, helyek vagy más létezők meghatározott társadalmi viszonyokban személyként szólíthatók meg.
Számos hagyomány nem egyetlen lelket tulajdonít az embernek, hanem külön élet-, árnyék-, név-, álom-, sors- vagy ősi összetevőket. Más rendszerekben a „lélek” nem önálló szubsztancia, hanem életerő, kapcsolat, társadalmi szerep vagy a személy rituális folytonossága. A halottkultusz és a temetési rítus önmagában ezért nem bizonyítja a testtől teljesen független, filozófiai értelemben halhatatlan lélek tanát: kifejezheti a holttest iránti kötelességet, a gyászolók átalakult helyzetét, az ősök közösségéhez való csatlakozást, a visszajáró halottól való félelmet vagy a túlvilági élet reményét.
Az ókori Közel-Kelet
Mezopotámia
Az ókori mezopotámiai vallásokban az ember test, isteni eredetű élet, név és társadalmi helyzet egységeként jelent meg. A halott etemmu alakban az alvilágban folytatott csökkent erejű létet; sorsa a megfelelő temetéstől, a család áldozataitól és az emlékezettől is függött. Az etemmu nem egyszerű megfelelője a platóni vagy keresztény, testtől független szellemi léleknek, hanem a halott sajátos fennmaradási módját jelölte.Tzvi Abusch: Mesopotamian Witchcraft: Toward a History and Understanding of Babylonian Witchcraft Beliefs and Literature. Brill, Leiden, 2002, 65–92.
A temetetetlen, erőszakosan meghalt vagy megfelelő utódok nélkül maradt ember szelleme nyugtalannak számíthatott, és betegséget vagy zavart okozhatott az élőknek. A halotti áldozatok nemcsak félelemből, hanem a családi kölcsönösség folytatásaként is értelmezhetők. Az alvilági lét rendszerint nem erkölcsi jutalom és büntetés részletes rendszere volt, bár az egyes korszakok és szövegek eltérő képet adnak.
Ókori Egyiptom
Az ókori Egyiptom vallási antropológiája a személy több, egymással kapcsolatban álló összetevőjét különböztette meg. A ka az életerőhöz és a táplálásra szoruló személyes erőhöz, a ba az egyéni megjelenési és mozgási képességhez, az akh a rítusok és igazolás révén hatékony, megdicsőült halotti állapothoz kapcsolódott. A ren a név és identitás, a sút az árnyék, az ib a szív mint érzelmi és erkölcsi középpont, a sah pedig a halotti átalakulásban létrejövő tartós vagy „szellemi” test fogalma volt. E kategóriák nem egyetlen, oszthatatlan „egyiptomi lélek” részei ugyanabban az értelemben, ahogyan a későbbi filozófiai antropológia a lélekszubsztanciáról beszél.Jan Assmann: Death and Salvation in Ancient Egypt. Cornell University Press, Ithaca, 2005, 87–112.Louis V. Žabkar: A Study of the Ba Concept in Ancient Egyptian Texts. University of Chicago Press, Chicago, 1968.
A mumifikálás, a sír, a képmás, a név megőrzése, az áldozatok és a temetési szövegek a személy teljes rituális egységének fenntartását és átalakítását szolgálták. Nem pusztán egy testből kiszabadult lélek visszatéréséről volt szó: a test, a név, a társadalmi emlékezet, a ka és ba együttműködése szükségesnek számított a túlvilági teljességhez. A Halottak Könyvében az elhunyt ib-jét, szívét Maat tollával mérik össze; az erkölcsi igazolás az akh-ként való hatékony fennmaradás feltétele.
Ókori iráni és zoroasztriánus hagyomány