Az „f → h” hangváltozás a spanyol nyelv egyik legfeltűnőbb sajátossága, amelyben – meghatározott fonológiai környezetben – a latin eredetű szókezdő - hehezetté alakult, majd eltűnt a sztenderd nyelvváltozatokban (viszont néhány szóban ma is ejtik Andalúzia és Közép-Amerika egyes részein, illetve a keleti asztúriai nyelvjárásokban); helyét ma néma h- őrzi a helyesírásban. E hangváltozás szintén megtalálható az okcitán nyelv gascon dialektusában, a szárd nyelv legarchaikusabb, nuorói dialektusának középső változataiban, elszórtan bizonyos itáliai dialektusokban, valamint az isztrorománban, azonban a spanyol az egyetlen jelentősebb nyelv, ahol ez állandósult és bekerült a sztenderd irodalmi változatba. Ez a szócikk a hangváltozásról folytatott nyelvészeti kutatások eredményeit, illetve a jelenség létrejöttében közrejátszó körülményekről és okokról szóló eddigi elméleteket ismerteti. Az /f/ hang helye a latin fonológiában thumb|300px|Az Ibériai-félsziget latin dokumentumokból ismert népei és nyelvei i. e. 200 körül indoeurópai egyéb (megfejtetlen) Az /f/ illeszkedése a mássalhangzókészletbe A latin nyelvben az /f/ hang kizárólag szókezdő helyzetben állhatott az eredeti latin tőszavakban, szóközi helyzetben csak kölcsönszavakban fordult elő (például ’vöröses’). Természetesen azok a képzővel létrejött szóösszetételek, amelyek második tagja -fel kezdődött, szóközi -et mutattak: ’megvéd’, ’összekever’ stb. Ez az /f/ hang meglehetősen gyengén illeszkedett a latin mássalhangzórendszerbe, hiszen ez volt az egyetlen ajakréshang, és nem volt semmilyen párja az /s/ kivételével, vagyis viszonylag védtelen volt a fonetikai változásokkal szemben. Az /f/ ejtése valóban [f] volt? Az előző szakaszban leírtakon túl elképzelhető, hogy az betűvel jelölt hang valódi ejtése nem is labiodentális, hanem inkább bilabiális volt. A mai tudományos ismereteink alapján ezt nem lehet pontosan megállapítani. Az /f/ fonológiai izoláltsága miatt akár mindkétféle ejtés is előfordulhatott. Néhány kutató úgy véli, hogy a kasztíliai dialektus által kifejlesztett sajátosság volt csak az eredetileg ott beszélt indoeurópai dialektusok hatására, de nem általánosan elterjedt ejtésmód Hispániában. E feltevés bár lehetséges, nem erősíthető meg. Mindenesetre, az iberoromán dialektusokban a bilabiális ejtés látszik elterjedtebbnek és sokkal valószínűbbnek. Az /f/ labiodentális ejtése, amely megtalálható a portugál, katalán, francia, olasz és román nyelvekben, a > változás mintájára jöhetett létre azokon a területeken, ahol az eredeti latin hang – a kései artikulációt követően – /v/-ként szilárdult meg. Ez utóbbi változás azonban az észak-spanyolországi területeken nem ment végbe, vagyis ha azt feltételezzük, hogy az /f/ labiodentális ejtésű volt, nem lett volna zöngés párja, így szintén nem illeszkedett volna a mássalhangzók rendszerébe. Az /f/ alakulása a kasztíliai nyelvjárásban Lehetséges ejtésváltozatok és előfordulásuk Az /f/ fonéma bilabiális zöngétlen réshangként való ejtése instabilnak bizonyul, így hajlamos a környező hangok hatására bizonyos fonetikai módosulások elszenvedésére. Az hangnak tehát hangkörnyezetétől függően lehetett feszesebben, illetve lazábban artikulált kiejtése. A feltételezések szerint korábban háromféle artikulációja létezett: az /o, u/ magánhangzók előtt, (ugyanezzel a jelöléssel egyenértékű a is) a /w/ félhangzó előtt, illetve az egyéb helyzetekben /i, e, a/, valamint /j, r, l/ előtt. Amikor egy beszédhangnak többféle ejtésváltozata (allofónja) létezik, mint itt nevezetesen az /f/-nek, mindig potenciális változásoknak van kitéve az allofónok eloszlásának tekintetében. Bizonyos hangkörnyezetek erősíthetik (például ha az /f/-et nazális mássalhangzó előzi meg /-nf-/, vagy folyékony hang követi /-fl-, -fr-/), vagy gyengíthetik az artikulációt. Az okcitán nyelv gascogne-i dialektusában hangkörnyezettől függetlenül minden helyzetben a ejtésváltozat vált általánossá, míg a kasztíliaiban ez csak magánhangzók előtt volt jellemző:Paul M. Lloyd: From Latin to Spanish. Philadelphia, 1987 p.215 (books.google.hu) > hray ’testvér’ > heruto, spanyol fruto ’gyümölcs’ > hlor, sp. flor ’virág’ > hèsta, sp. fiesta ’ünnep’ > híu, sp. hilo, filo ’szál’ > hado (sp. is) ’sors, végzet’ > couhí, sp. confín ’határos’ [területtel] > prouhoun, sp. profundo ’mély’. Érdemes megemlíteni, hogy a Romania más területein is végbement ez a változás, például az olaszországi Calabria régió Catanzaro, Cosenza és Reggio Calabria megyéiben a latin - helyén h- található: > hava (sp. haba) ’bab’, > hímmina (sp. hembra) ’nő’, > hierru (sp. hierro) ’vas’, > hicu (sp. higo) ’füge’; sőt, észak-olaszországban Brescia megyéből is találtak hasonló példákat: > ham (sp. hambre) ’éhség’, > hebrer (sp. febrero) ’február’, > hoja (sp. is) ’levelek’. A változás megtalálható a moldovai román tájszólásokban, valamint a macedorománban is: > hiu (sp. hijo) ’fia’, > hier ’vas’. Szardínia bizonyos területein az - teljesen eltűnt: > oku (sp. fuego) ’tűz’, > ummu (sp. humo) ’füst’. A változásra utaló első írásos nyomok Kasztíliában Kasztíliában (beleértve a mai La Rioja tartományt is) a legkorábbi dokumentáció, amely az /f/ > /h/ átalakulásról vagy az /f/ elvesztéséről tanúskodik, a 9. századból származik. Az egyik ilyen, 863-ból való dokumentumban a latin név Ortiço alakban szerepel, majd egy későbbi 927-es dokumentumban Hortiço írásmóddal fordul elő. A 11. századtól az előfordulások száma növekszik, és nemcsak Kasztília területéről, hanem más területekről is. Mint a példákból látható, mivel a változás már írásban is megjelent, a beszédben már jóval előbb bekövetkezhetett. Nem tudni azonban, hogy az újító kiejtés lehetett-e az általános egész Kasztília területén (valószínűleg az alacsonyabb rétegek ejtésmódjában fordult elő leginkább), elképzelhető, hogy a műveltebb, konzervatívabb rétegek vagy hangot ejtettek minden helyzetben, vagy pedig csak a hátul képzett magánhangzók előtt ejtették a hangot. Messzemenő következtetés mindaddig nem vonható le, amíg a fonetikai változás nem állandósult a helyesírásban, ugyanis feltételezhetően sokáig még az f jelölte a hangot is. Ezt jól példázza, hogy a Cantar de Mio Çid eposzban az arab eredetű hasta (< arab ) elöljárószó fasta írásmóddal szerepel. Ugyanakkor az arab ’szőnyeg’ szó a spanyolba alfombra alakban került be -fel ejtve. Mindez azt mutatja, hogy a beszélők nem tudtak igazából különbséget tenni az és a hang között (vö. a portugál nyelvbe szintén f-fel kerültek be az arab hangot tartalmazó szavak), amint azt Alarcos Llorach (1951) is említi:
A fonológiai környezet A kasztíliai nyelvjárásban a -val történő ejtésmód általánosult minden, magánhangzó előtti helyzetben: > hacer ’csinál’ > hembra ’nő(stény)’ > hierro ’vas’ > hijo ’fia’ > hoja ’(fa)levél’ > humo ’füst’ A latinból származó képzős szavakban szintén h-vá alakult az --, amennyiben a beszélők érezték, hogy képzővel ellátott alakról van szó, vagyis az eredeti szó -fel kezdődött: > ahogar ’(el/meg)fojt’ > sahumar ’kifüstöl, illatosít’ Ellenkező esetben, a szóközi -- rendes fejlődése – a zöngétlen zárhangokéhoz hasonlóan – hangot (írásban v vagy b) eredményezett: > provecho ’előny, haszon’ (< gör. ῥάφανος) > rábano ’retek’ Az óspanyolban az -- kapcsolat -f-et (vagy -ff-et) eredményezett: > ifante vagy iffante, a modern spanyolban azonban az etimológiai infante alak honosodott meg. Az megmaradt a mássalhangzók környezetében, valamint a félhangzó előtt, ez utóbbi leginkább azzal magyarázható, hogy a labiális ejtésű rásegített a szintén labiális vagy megőrzésében: > flor ’virág’ > frío ’hideg’ > fuerte ’erős’ > fuimos ’voltunk’ Akad azonban kevés számú példa arra is, hogy az - kapcsolat elveszítette az -et (például > lacio), ami azt sugallja, hogy esetleg ritkán előfordulhatott a artikuláció; mindazonáltal a legtöbb esetben az f megmarad ebben a környezetben (valószínűleg itt más tényezők játszottak szerepet, vö. a szókezdő -, - csoportok palatalizációját az első tag elvesztésével). Az /f/ > /h/ változás és a baszk–latin kétnyelvűség Érvek a baszk típusú szubsztrátum mellett A jelenség okára eddig adott magyarázatok közül a legáltalánosabb és máig legelfogadottabb Ramón Menéndez Pidallal hozható összefüggésbe, aki szerint a változás indíttatója a „baszk–kantábriai–ibér” szubsztrátum. Magyarázatának lényege abban rejlik, hogy a baszkok és a kantábriaiak (és lehetséges, hogy az ibérek is), akik nyelvéből hiányzott az hang, a latin fokozatos átvételekor a -val helyettesítették, amely akusztikailag közel áll az -hez. Erre bizonyítékul szolgálhat, hogy a változás első írásos nyomai Kasztília északi, baszk nyelvű területekkel szomszédos részein jelentek meg, valamint a Pireneusok túloldalán lévő Gascogne-t is érintette (még inkább, mint Kasztíliát), amely szintén baszkul beszélők lakta terület volt eredetileg.Paul M. Lloyd: From Latin to Spanish. Philadelphia, 1987 p.218-219 (books.google.hu) Bár ugyanez a hangváltozás elszórtan előfordul a Romania más területein is, egyedül a spanyolban és a gasconban vált teljesen általánossá (élesen elkülönítve e két dialektust az összes többi újlatin nyelvtől), tehát azokon a területeken, ahol bizonyítottan a baszkok, illetve őseik éltek a római hódítások előtt. Ellenérvek a szubsztrátumelmélettel szemben Az imént ismertetett elmélet elsőre racionálisnak tűnik, azonban több ponton is komoly problémákat vet fel. Mindenekelőtt, a latin jövevényszavakban az [f] fonémát a baszk általában a [b]-vel helyettesítette: > boronde, > bortitz, > biko ~ iku stb. Másrészt, a nyelvtörténeti adatok tanúsága szerint az [f] > [h] változás viszonylag későn, a vizigót korszakot követően következhetett be, amely a baszk szubsztrátum ellen szól.R. L. Trask (1996): The History of Basque, pp. 426–427. E bizonytalanságban felmerülhet a kérdés, „valóban a helyettesítette volna az -et?” (Menéndez Pidal szerint a latin és újlatin /f/ egyértelműen labiodentális, és nem bilabiális ejtésű volt); vagy, „valóban nem tudták volna a baszkok az -et kiejteni?” (figyelembe véve, hogy egyes baszk nyelvjárásokban a korábbi bilabiális réshang -fé alakult magánhangzók között). Ahogyan a baszk nyelvész, Koldo Mitxelena (1957) is megerősíti:
Következtetések Az eddigi elméletekkel alapvetően az volt a probléma, hogy túlzottan leegyszerűsítették a kérdést. A kutatók, úgy a szubsztrátumelméletek pártolói, mint ellenzői, egyetlen egyszerű okot keresve próbáltak magyarázatot találni a változásra, amikor köztudott, hogy egyetlen tényező még nem fog hangváltozást okozni, a folyamat ennél sokkal összetettebb. Akik a jelenséget a baszk szubsztrátummal hozták összefüggésbe, nem foglalkoztak részleteiben azzal, hogy miként fejthette ki a hatását, és nem vizsgáltak meg egyéb körülményeket. A „szubsztrátum” kifejezés használata eleve nem szerencsés, ugyanis ez azt feltételezné, hogy az átalakulás már akkor elkezdődött a latinban, amikor a rómaiak megérkeztek a félszigetre. A dokumentumokból azonban jól ismert tény, hogy a hangváltozásnak a 8–10. század környékén kellett bekövetkeznie, tehát a megfelelőbb kifejezés az „adsztrátum” vagyis „kölcsönhatás” lenne (azt is figyelembe véve, a szubsztrátum definíciójából eredően, hogy a baszk nyelv nem halt ki). A szubsztrátumhatás ellenzői ugyanakkor kizárták annak a lehetőségét, hogy a baszk–újlatin kétnyelvűségnek is szerepe lehetett a változásban. Aki a jelenséget általánosságban próbálta magyarázni azzal, hogy „máshol is előfordul”, nem vette figyelembe azt, hogy ugyanazon fonetikai átalakulást más területeken más és más hatások idézhetik elő.