Fulkó jeruzsálemi király, előtte V. Fulkó anjoui gróf (, ; 1090 körül – Akkon, 1143. november 10.) frank nemes, 1109–1129 között Anjou és Touraine grófja, 1110–1129 között Maine társuralkodó grófja, 1131–1143 között Jeruzsálem társuralkodó királya.
Anjou grófjaként megszilárdította hatalmát országában: leverte az ellene felkelő bárókat, és 1110-ben uralmát házassági politikával kiterjesztette Maine grófságára. Az 1111-es normandiai lázadásban és az 1117-es normandiai örökösödési háborúban VI. Lajos francia király oldalára állt I. Henrik angol királlyal szemben, de mindkét alkalommal különbékét kötött az angol uralkodóval, amit gyermekeik eljegyzésével és összeházasításával pecsételtek meg. 1128-ban a fiúgyermek nélküli II. Balduin jeruzsálemi király felajánlotta neki elsőszülött leánya, Melisenda trónörökösnő kezét; a házasságnak köszönhetően 1131-ben Fulkó és Melisenda társuralkodókként léptek a jeruzsálemi trónra. Az 1132-es antiochiai–tripoliszi lázadás és a valamivel későbbi jaffai bárói felkelés elfojtásával a király biztosította hatalmát. 1135–1136 folyamán közreműködött az antiochiai régensi kérdés megoldásában, de a bizánci császár beavatkozásának nyomán a jeruzsálemi király hűbérúri mivolta névlegessé vált az északi keresztes fejedelemségek fölött. Miután 1137-ben elvesztette Montferrand várát Zangi moszuli uralkodóval szemben, 1140-ben szövetséget kötött a damaszkuszi régenssel a moszuliak ellen. Uralkodása alatt jelentős várépítések folytak a déli határon, valamint folytatódott az örökletes jeruzsálemi bárói réteg kiemelkedése és megerősödése. Halála után fia, III. Balduin jeruzsálemi király lépett örökébe Melisenda királynő társuralkodójaként.
Élete Származása és ifjúkora Anjou Fulkó 1090 körül, bizonyos források pontosítása alapján 1092-ben jött világra IV. Fulkó anjoui gróf (1043–1109) és Bertrade de Montfort (1070 k. – 1117) gyermekeként. Édesapjától megkülönböztetendő az ifjú (le Jeune) ragadványnevet kapta. IV. Fulkó grófnak ez legalább a harmadik házassága volt; második feleségétől született egy Gottfried nevű fia, akivel vélhetően társuralkodóként gyakorolta a hatalmat egy darabig, mielőtt 1106-ban, várostrom közben egy mérgezett nyíl kioltotta volna Gottfried gróf életét. Féltestvér bátyja halála után az ifjabb Fulkó lett a grófság örököse.
1092-ben, más források szerint 1093 pünkösdjén Bertrade de Montfort elhagyta a férjét, hogy I. Fülöp francia király feleségeként éljen. A lépés hatalmas botrányt kavart és egyházi kiközösítést vont a király fejére; az anjoui gróf azonban mindezek ellenére is hűséges maradt a francia uralkodóhoz. Bertrade de Montfort minden valószínűség szerint fiát is magával vitte második férjéhez, így Ifjú Fulkó a királyi udvarban nevelkedett, ahonnan bátyja halálát követően költözött apjához. Hazakísérésével IX. Vilmos aquitániai herceget bízták meg, akinek azonban határvitái voltak IV. Fulkóval, ezért fogságba ejtette az anjoui örököst, és elengedésének fejében a vitatott városok átadását követelte. Ifjú Fulkó mintegy egyévnyi raboskodás után szabadult az aquitániai fogságból.
Magánélete Anjou Fulkó zömök testalkatú, vörös hajú férfi volt. Nagy érdeklődést tanúsított a solymászat iránt, jeruzsálemi királyként külön törvényt hozott a sólymok védelmére. Türoszi Vilmos udvari történetíró beszámol rossz név- és arcmemóriájáról, mely miatt az uralkodónak túlságosan is bizalmasaira kellett hagyatkoznia, továbbá a krónikás felrója neki a barátokkal szembeni részrehajlást; de egyébiránt kedvező színben tünteti fel leírásában:
„Fulkó vörös volt, akárcsak Dávid […], de vörössége ellenére hűséges, nyájas, kedves, jóindulatú és könyörületes ember. A kegyesség gyakorlásában és az alamizsnaosztásban igen nagylelkű. Már azelőtt, hogy felkérték a királyság ügyeinek intézésére, hatalmas és befolyásos fejedelem volt test szerint, aki igen sikeresen kormányozta népét. Tapasztalt katona, a háborús ügyekben türelmes és bölcs. Testmagassága közepes […]”
Anjou Fulkó kétszer nősült. Első felesége Ermengarde du Maine (?–1126), I. Éliás maine-i gróf és Mathilde de Château-du-Loir leánya, aki saját jogán viselte a Maine grófnője és a Château-du-Loir úrnője (dame de Château-du-Loir) címeket. Ermengarde grófnő először Gottfried anjoui gróf jegyese volt; bátyja halála után Anjou Fulkó az édesanyja tanácsára vette feleségül a grófnőt. Annak dacára, hogy érdekházasságot kötöttek, a házaspár kapcsolata idővel szeretetteljessé vált. Négy gyermekük született:
Aliz Matild (1110 k. – 1145), III. Vilmos normandiai herceg és angol trónörökös feleségeként Normandia hercegnéje, később a fontevraud-i apátság apátnője; Szibilla (1112–1165), I. Vilmos flamand gróf, majd később I. Thierry flamand gróf feleségeként Flandria grófnéja; Gottfried (1113–1151), Anjou grófja, a Plantagenêt-ház megalapítója; Éliás (1115 k. – 1151), Maine grófja.
Második felesége Melisenda jeruzsálemi királyi hercegnő (1105–1161), a frank nemesi sorból származó II. Balduin jeruzsálemi király és az örmény Morfia melitenei úrnő elsőszülött gyermeke, a jeruzsálemi trón várományosa. Melisenda hercegnőt „nem bűvölte el” nála jóval idősebb férje; a házastársak viszonyára rányomta bélyegét a trónra lépésük után kirobbant felkelés és az, hogy a szóbeszéd szerint Melisenda királynő házasságtörő viszonyt folytatott másodfokú unokatestvérével. A pár 1136 előtt kibékült; s férje halála után Melisenda királynő őszintén meggyászolta őt. A szentföldi keresztes művészet egyik remekművének számító zsoltároskönyv valószínűsíthetően Fulkó király megrendelésére készült, engesztelési ajándékul feleségének. A házaspárnak két fia született; mindkettejükből jeruzsálemi király lett:
Balduin (1130–1163), apja halála után jeruzsálemi társuralkodó király édesanyjával; Amalrik (1136–1174), gyermektelen bátyja örököse és utódja.
Uralkodása Anjou grófjaként IV. Fulkó gróf 1109. április 14-én hunyt el; örökébe egyetlen életben maradt fia lépett V. Fulkó néven. Az utódláshoz a francia király is beleegyezését adta: még IV. Fulkó halála előtt, 1106-ban elismerte mostohafiát Anjou leendő grófjának, ugyanekkor pedig a grófi örökös is elismerte, hogy uradalmát a királytól kapja. Belpolitikáját illetően az ifjú gróf hatalma megszilárdításán és a lázadozó nagyurak letörésén fáradozott: ennek részletes menete és módja nem ismeretes, annyi tudható, hogy 1109 körül elfoglalta Doue-t és L’Île-Bouchard-t, 1112-ben Brissac várát ostromolta meg, és körülbelül ugyanekkor hódoltatta meg I. Eschivard de Preuilly bárót. 1118-ban Montbazon bevétele után fojtott el egy felkelést; 1123-ban Doue nagyurának lázadásával kellett megküzdenie; a következő évben kilenchetes ostrom eredményeként bevette Montreuil-Bellay várát. Fejedelemként pártfogásába vette Robert d’Arbrissel vándorprédikátort és az általa alapított fontevraud-i apátságot. Ez kettős, nőknek és férfiaknak egyaránt otthont adó kolostor volt – erre a rendszerre Anjoun kívül nem néztek jó szemmel, V. Fulkó azonban anyagilag is támogatta az intézményt, új épületekkel bővítette. Gyermekei közül Szibilla és Gottfried szintén pártfogolták az apátságot, míg Matild leánya ott lett apátnő.
bélyegkép|jobbra|330px|Franciaország 1154-ben. Sötétbordó szín jelöli az Anjou Fulkó uralta területeket V. Fulkó gróf külpolitikáját eleinte anyai nagybátyja, III. Amaury de Montfort befolyása határozta meg. Az 1108-ban trónra lépő VI. Lajos francia király célja a királyi hatalom megerősítése volt a hűbérurak rovására, ezenközben azonban óhatatlanul szembekerült a normandiai birtokokkal rendelkező I. Henrik angol királlyal. VI. Lajos király tanácsadójaként III. Amaury de Montfort úgy kísérelte meg a francia koronához kötni Anjou grófságát, hogy az angol uralkodó ellen fordította unokaöccsét. Édesanyja tanácsára V. Fulkó 1110-ben összeházasodott elhunyt bátyja jegyesével, Ermengarde du Maine-nel, I. Éliás maine-i gróf leányával és a grófság örökösnőjével. Maine grófja az angol király hűbérese volt, de amikor 1110. július 10-én I. Éliás meghalt, a grófi címet a felesége révén megszerző V. Fulkó megtagadta az angol uralkodó előtti hódolást, és helyette a francia udvarral lépett szövetségre. Ámbár Maine ilyenképpen Anjou kézbe került, V. Fulkó nem olvasztotta egybe a két fejedelemséget, Maine-t az ottani hagyományokat szem előtt tartva, Anjoutól elkülönülten kormányozta.
Az Anjou, valamint a francia udvar pártfogását élvező normann nagyurak 1111-ben nyílt háborúba kezdtek az angol királlyal: V. Fulkó vezető szerepet vállalt a viszályban; angol részről pedig személyesen a király érkezett a kontinensre, hogy helyreállítsa a rendet. I. Henrik sikeresen maga mellé állította a legnagyobb maine-i bárókat, valamint elfogatta árulónak megbélyegzett hűbéresét, az ellene szervezkedő II. Robert de Bellême-et. Anjou grófjának helyzetét nehezítette, hogy 1112-ben felkelés robbant ki országában: ennek jellegéről – hűbéres bárók lázongása avagy a várospolgárok engedetlensége – keveset tudni; arra mindenesetre nincsen egyértelmű bizonyíték, hogy ellensége szerepet játszott volna benne. V. Fulkó gróf és VI. Lajos király béketárgyalásokat kezdeményeztek az angolokkal. V. Fulkó és I. Henrik 1113 elején találkoztak Alençon közelében, megállapodásuk eredményeként V. Fulkó Maine grófjaként meghódolt az angol uralkodó előtt, és segédkezett a továbbra is ellenálló Bellême várának legyőzésében. A békét családi kötelékkel erősítették meg: V. Fulkó újszülött leányát eljegyezték az angol király fiával, Vilmos Adelin herceggel.
1117-ben újabb szövetség formálódott az angol király ellenében: VI. Lajos francia király, V. Fulkó gróf és VII. Balduin flamand gróf ezúttal Clito Vilmos normandiai örökös ügyét karolták fel, akit szerintük nagybátyja, I. Henrik jogtalanul semmizett ki atyai jussából. A háború a következő év nyarán tört ki, s Anjou grófjának hozott sikereket: júliusban megostromolta La Motte Gautier-de-Clinchamp várát, melynek védői nyolc nap után megadták magukat a grófnak. Decemberben Alençon polgárai fellázadtak a várost az angol király megbízásából kormányzó Blois-i István ellen: hívásukra V. Fulkó gróf az éjszaka leple alatt bevonult a városba és elfoglalta azt, majd ostrom alá vette a várat. Az angol uralkodó felmentősereget vezetett a város megmentésére, csapatait azonban V. Fulkó gróf legyőzte, ezután pedig a várvédők is megadták magukat. Alençon ilyenképp az anjoui gróf kezébe került. Miután több normandiai nagyúr is elpártolt tőle, I. Henrik békekötést kezdeményezett az anjoui gróffal az ellenséges szövetség megbontására: az angol udvar jelentős összeget fizetett a grófnak. Az egyezményt 1119 júniusában Vilmos Adelin herceg és Aliz Matild grófkisasszony házasságkötése szentesítette. V. Fulkó lemondott az alençoni birtokokról azzal a feltétellel, hogy az angol uralkodó átengedi azokat a jogos örökösnek, Talvas Vilmosnak, Ponthieu grófjának.
A szentföldi zarándoklat és a normandiai trónviszály