Ausztriai Erzsébet (; Bécs, Ausztria, 1436 vége vagy 1437 eleje – Krakkó, Lengyelország, 1505. augusztus 30.), Lengyelország királynéja és Litvánia nagyfejedelemnéje 1454 és 1492 között IV. Kázmér feleségeként. A Habsburg- és Jagelló-ház meghatározó női alakja.

Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király három felnőttkort megért unokájának egyike volt. Testvérei, Postumus László majd Anna hercegnő halála után élete végéig jogot formált a Magyar és a Cseh Királyságok trónjára. IV. Kázmér lengyel királlyal kötött házasságára az 1442-es győri békeegyezmény értelmében került sor 1454 februárjában. Házasságuk a lengyel Jagelló-kor legsikeresebb politikai frigye volt, amelyből tizenhárom gyermek született, közülük tizenegyen érték meg a felnőttkort. Négy fiából király lett, egy egyházi pályára lépett, valamint a később szentté avatott fia, Szent Kázmér ma is a római katolikus egyház egyik szentje. Gyermekei közül ugyanakkor csak hatan élték túl édasanyjukat.

Erzsébet a késő középkori magyar történelem szempontjából is meghatározó személyiségnek bizonyult: mindvégig Hunyadi Mátyás egyik legfőbb politikai ellenfele maradt, akit a magyar trón bitorlójának tekintett. Sikeresen akadályozta meg, hogy Mátyás király feleségül vegye leányát, Hedviget, majd abbéli igyekezetét is siker koronázta, hogy a király halála után legidősebb fia, Ulászló foglalhatta el az ország trónját, amivel kezdetét vette a Jagelló-kor Magyarországon.

Élete bélyegkép|200px|left|Gerard de Roo: Habsburg Erzsébet, az 1477-es festmény utáni metszet, 1621, lásd fent Már röviddel a születése után felmerült, hogy eljegyezzék II. Jagelló Ulászló lengyel király másodszülött fiával, Kázmér herceggel, melynek az volt az előzménye, hogy nővérét, az 1432-ben született Annát már korábban eljegyezték II. Ulászló elsőszülött fiával, III. Ulászló lengyel királlyal, későbbi magyar királlyal. Erzsébet nagyapja, Zsigmond akkor nem zárkózott el az ötlettől, de végül a tárgyalások kudarcba fulladtak, miután a lengyelek nem fogadták el Zsigmond feltételeit.Lásd Schönherr (1895: 606–607). 1437-ben tehát újra felújították a házassági ajánlatot.Lásd Schönherr (1895: 607). Zsigmond pár hónappal később bekövetkezett halála miatt azonban egy időre lekerült a napirendről, hiszen a két tárgyalófél ellenféllé és ellenséggé vált a Zsigmond örökségéért folytatott harcban. Csak két évvel később, 1439-ben merült fel újra a kettős házasság kérdése, de a német fejedelmek tiltakozásának hatására ismét kudarcba fulladt.

Magyar hercegnőként Magyarországon Erzsébet hercegnő 1439 elején, még apja életében jött Magyarországra Bécsből a szárazdajkája, Kottanner Jánosné kíséretében, hogy anyja közelében lehessen, és így már korán közvetlen szemtanúja lett a pezsgő magyar politikai közéletnek édesanyja és nevelőnője gondos őrizete alatt.

1439. május 29-én a budai országgyűlés határozatai között szerepelt, hogy Albert király kizárólag a magyar rendek hozzájárulásával dönthet a leányai, Anna és Erzsébet házasságainak az ügyében.Lásd Solymosi (1981: 258).

Kottanner Ilona az emlékirataiban örökítette meg 1450 körül német nyelven az 1439-ben és 1440-ben történt magyarországi eseményeket, melyekben Erzsébet hercegnő is szerepel, hiszen Kottannerné fő feladata volt az akkor három-négyéves hercegnőről gondoskodni. Kottannerné emlékiratait Mollay Károly fordította magyarra és tette közzé: „Amikor Krisztus születése után elmúlt ezernégyszáz esztendő, és azután a harminckilencedikben húsvétkor (1439. április 5.) és pünkösdkor (május 24.), valamint miután Albert, a nemes fejedelem a Szent Római Birodalom királyává választatott, s ezt megelőzően Magyarország koronáját is elnyerte, és a királyné is el­nyerte, őnagysága akkor Pozsonyba érkezett, de nem soká maradt itt. Erzsébet asszony, a nemes királyné akkor Budáról Pozsonyba jött hitve­séhez. Albert fejedelem ekkor búcsút mondott Ausztriának, és udvarával szintén Pozsonyba ment. Őnagysága ezután Bécsbe küldött, és legkisebb leányát, Erzsébet kisasszonyt kíséretével együtt elhozták onnan Pozsonyba; ez megtörtént, s akkor én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, és engem is elküldtek Albert királynak s hitvesének, a nemes és legkegyelmesebb királyné asszonynak udvarába. Nem sokkal ezután a királynéval és a fiatal nemes hercegnővel együtt felkerekedtünk, és Buda felé vettük utunkat.”Lásd Kottannerné (1978: 5–6); Kottannerné szövegében a másodkéz általi betoldásokat, valamint Mollay a saját pótlásait dőlt betűvel szedte.

„Mikor a szent koronáért folytatott tárgyalás véget ért, a nemes Albert király legkisebb leányát, a nemes Erzsébet hercegkisasszonyt a visegrádi várba küldte, és én, Kottanner Jánosné szintén vele mentem. A nemes Albert király még aznap útnak indult a nemes királynéval Esztergomba, a szent koronáért, amelyet át­adtak neki. Ezután őnagysága hadinépéhez készülődött Szegedre. Amikor őnagysága elkészült, hitvesével, a nemes királynéval először is Visegrádra ment, és magával vitte a szent koronát legkisebb leányához, a herceg­kisasszonyhoz, s többen vele mentek, magyar urak is, hozták a szent koronát, s bevitték egy bolthajtásos helyiségbe, amely ötszögletű volt, s én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, karomon tartottam a hercegkis­asszonyt, és jól láttam, hogyan, hová teszik a szent koronát. Aztán bezárták a bolthajtásos helyiséget, a bolthajtásos helyiségbe vezető ajtót pedig sok pecséttel jól lepecsételték. Visegrád vára ebben az időben Bazini Miklós gróf és fia, György gróf nemesurak kezében volt. A nemes Albert király hitvesével, a nemes királynéval ekkor hadba indult, a Szeged kör­nyéki nádasokba. Mi történt ezután, azt mindenki jól tudja, hiszen nem sokkal utána a nemes király megbetegedett egy kórban, amelyet vérhasnak neveznek. Akkor az asztalnokmestere így betegen elvitte, s elérve Visegrádra az alsó palotába fektette. Ide orvosok jöttek hozzá Bécsből. Amint őnagy­sága egy kissé javult, legkisebbik leánya, a hercegkisasszony ingecskét küldött neki, amelyet ő maga hordott a testén. Ekkor őnagysága az in­gecskét egy Vinsterel nevű hűséges szentember útján ismét visszaküldte az asszonyházba; leánya akasztót varrt ahhoz a zacskóhoz, amely két szent­képből készült, s varázsszer volt benne: borsóhajak. Azután a nemes királyné László bánnak Budán túl fekvő birtokaira utazott nagy bánat­tal, mert a nemes Albert király szerette volna maga mellett látni. Sok üzenetet vitetett és küldött neki, különösen pedig azt, ha a királyné nem jöhetne hozzá, hogy egyszer mégis jöjjön, mielőtt ő tovább megy. Ennek utána vágyódásuk támadt egymás iránt. Akkor őnagysága így betegen elhagyta Visegrádot. Őnagysága ekkor még a kisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt is látni akarta, aztán Esztergom felé vette útját. Betegsége Neszmélynél még súlyosbodott. Itt halt meg Albert, a nemes király és fe­jedelem, Simon és Judás apostolok előestéjén (1439. október 27.).”Lásd Kottannerné (1978: 6–9); Kottannerné szövegében a másodkéz általi betoldásokat, valamint Mollay a saját pótlásait dőlt betűvel szedte.

Albert 1439. október 27-én bekövetkezett halála és a trónöröklés bizonytalansága miatt a magyar és lengyel érdek annyira távol került egymástól, hogy nem is tűnt reálisnak a magyar–lengyel, Habsburg–Jagelló kettős házasság lehetősége egy jó darabig. Hiába lett III. (Jagelló) Ulászló lengyel királyból magyar király 1440-ben, Anna és Erzsébet öccsének, V. Lászlónak a születése merőben új helyzetet teremtett, és a Jagellók trónigényét nem akarták legitimálni e házasságokkal. Ugyanakkor Albert halálával a magyar rendek Luxemburgi Erzsébet királynét a Magyar Királyság jog szerinti örökösnőjének tekintették, újbóli házasságkötését szorgalmazták, és azt kívánták, hogy az 1440-ben a 31. életévébe lépő Erzsébet királyné menjen férjhez a nála 15 évvel fiatalabb és 16. életévébe lépő Ulászló királyhoz. Erzsébet királyné színleg a beleegyezését adta az Ulászlóval kötendő házassághoz, de a fia, V. László születése után visszavonta az ígéretét, és azt állította, hogy azt csak kizárólag kényszer hatására tette meg.

Erzsébet hercegnő szárazdajkája, Kottanner Jánosné Wolfram Ilona 1440-ben éppen abbéli minőségében mint Luxemburgi Erzsébet királyné bizalmasa kapta azt a feladatot, hogy a visegrádi várból lopja el a Szent Koronát.

Ekkor teljesen megmerevedtek az álláspontok, az ország ketté szakadt, és majd csak a konfliktus elmérgesedésének, valamint az ország megosztottságának a megszüntetése iránti igény kényszerítette ki végül a fegyverszünetet és a megbékélést, amely pápai közvetítésre létre is jött.

Magyarországot elhagyva Kottanner Jánosné megörökítette a hercegnőnek és öccsének elszakadását édesanyjuktól, aminek következtében elhagyták Magyarországot: „Mikor aztán fel kellett ülnünk, akkor a nemes királyné elbúcsúzott a fiától, a nemes László királytól meg ennek nőtestvérétől, Erzsébet kisasszonytól, és elkezdett könnyezni. Én is bánatos szívvel búcsúztam, mert nagyon nehezen váltam el a nemes királynétól, bár ifjú úrnőmet nehezen, nagy gondok között neveltem fel. A férjemet meg a leányomat, Katalint vissza kellett hagynom a nemes családnál. És elindultunk nagy aggodalommal, törődéssel és kínlódással. Olyan erősen esett az eső, hogy mélyek voltak a pocsolyák, a nemes királyt bölcsőjében mégis a pocsolyákon át kellett vinni, úgyhogy a vivők közben-közben térden felül gázoltak a pocsolyákba. A nemes király [maga mögött] mögött, Győrben hagyta a szent koronát, de sokan voltak, akik úgy hitték, hogy a szent koronát is magunkkal visszük. Mikor már mintegy három órája mentünk Óvár felé, a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úr odalovagolt hozzám, és így szólt: »Mit tanácsol, kedves Kottannerné, nagyságos úr­nőm azt rendelte, hogy a legközelebbi faluban álljunk meg. Ez a nádoré, nincs is benn senki, és ez aggasztó. Ha az én uramnak nem volna sok, tovább vinnénk őt.« Akkor én ezt mondtam: »Én sem tanácsolom, hogy itt maradjunk, vigyük, amilyen messzire csak tudjuk, míg csak oda nem érünk, ahol biztonságban vagyunk. Akkor egészen Óvárig mentünk. Mielőtt még szállásunkhoz értünk, hírnök jött Győrből, és azt a hírt mondta, hogy Győrött nagy pártütés volt, s hogy Cillei uram­nak egy emberét agyonütötték. Voltak nálunk egyes udvari emberek, akik nem tudtak letenni szokásuktól, lóháton letértek az útról, a szegény embereknek elvették állataikat, és odahajtották abba az udvarba, ahol mi voltunk szálláson. Ezt az udvari kíséret, amely az én uram mellé volt rendelve, nagyon igazságtalannak ítélte, és így szólt hozzám: »Ez nincs jól. Uramat, László királyt ifjú napjaiban rablónak nevezzék? Pedig nem az ő hibájából, és nem a miénkből történt.« Akkor elküldöttem a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úrért, elmondtam neki ezt, és megkértem, le­gyen rajta, hogy azoknak a szegény embereknek visszaadják állataikat. Ezzel nagyságos úrnőmnek kitűnő szívességet tenne, mert jól tudom, hogy ezek közül a szegény emberek közül egyesek hűségesnek mutat­koztak. A nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úr így is tett. Elküldött a bíróhoz, lezáratta a mezőváros kapuit, mindaddig, amíg a szegény em­bereknek vissza nem adták állataikat, mert a szegény emberek a ház előtt nagy riadalmat csaptak az állatok miatt. Egyeseknek egyáltalán nem tet­szett, hogy az állatokat vissza kellett adniok, ezek Némethonból valóudvari emberek voltak. Itt maradtunk éjszakára.