Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. április 13. – Budapest, 1934. június 18.) posztumusz Kossuth-díjas magyar festő és grafikus. Sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok (főleg az expresszionizmus, a kubizmus és a konstruktivizmus) mentén.
Alig másfél évtizedet felölelő munkássága a korai elégikus neoklasszicista festményektől, az expresszív műveken és szatirikus társadalomkritikus képeken át a portréábrázolásig terjed.
Élete Ifjúsága bélyegkép|jobbra|200px|Szülőháza 2011-ben (ma műtárgyraktár)
Sokgyermekes családban nőtt fel. Testvérei: Terézia (1890), Jenő Gyula (1892-1959), Sándor (1896-1922), Ernő (1898-1951), László (1900-1912) és Erzsébet (1903). Édesapja 1853 Ostfiasszonyfa-1914 Szombathelyasztalosmester volt és fiának is ezt a sorsot szánta. Korán elkezdett rajzolni, azonban édesapja nem nézte jó szemmel fia művészi próbálkozásait. 16 évesen édesapja hivatalos szerződéssel maga mellé vette inasnak, hogy aztán három év múltán már mint segéd dolgozhasson a családi műhelyben. A sok hiányzás miatt elemi iskolában csak a harmadik osztályig jutott. Ifjúságának megrázó élménye édesanyjának korai halála volt 1863-1908, halál oka: orbánc. Az egyre szegényedő családban, anya nélkül a rajzolásban és festésben talált örömöt.
Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának. Néhány hetes kiképzést követően a Kárpátokban folyó harcokba küldték, ahol kisebb sebesüléssel kórházba került, majd 1915 tavaszán ismét a frontra vezényelték. (Lelkiállapotát híven tükrözi, hogy ekkoriban felskiccelt egy elesett katonát ábrázoló rajzot, amelyet a következő felirattal küldött haza: Emlék, talán úgyis az utolsó rajzom.)
Bal könyökén és alsó karján nehéz, roncsolt sebet kap. (…) Mire a szanitécek rátalálnak, tüdeje áthűl a nagy hidegben. Először vidékre, majd Bécsbe kerül, kórházba. Bal karját amputálni akarják. Nem engedi. Úgy érzi, még szüksége lesz rá, palettát tart majd vele. (…) Bal karja a gondos ápolás mellett is béna marad.
Mivel a tuberkulózis miatt katonai szolgálatra alkalmatlanná vált, leszerelték.
Képzőművészeti tanulmányok bélyegkép|jobbra|200px|Női fej, 1919, tus papíron. Magángyűjtemény
1916-ban visszatért Magyarországra és felköltözött Budapestre. Élete gyökeresen megváltozott. Hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát.
Baloldali elkötelezettségű ember volt, a korabeli magyar valóságot: a nyomort, a kitaszítottságot, a gazdagok és a szegények közötti kibékíthetetlen ellentétet a saját bőrén tapasztalta meg. 1918-ban belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott a bécsi emigránsokkal. Kezdetben bátyjánál, Ernőnél lakott. Megélhetését az állam 1919-ig évi 120 koronával támogatta.
Lelki sérülései ellenére új életcélt talált magának. 1917 januárjától a kor legmodernebb szemléletű magántanodájában, a Haris közi Képzőművészeti szabadiskolában tanul, olyan tanárok keze alatt, mint Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Vedres Márk, Vágó József, Bölöni György, Elek Artúr, Márkus László. Abban az évben a Lónyay utcai Iparrajziskolában esti aktrajzolásra járt, majd Podolini-Volkmann Artúr Lehel téri és Teplánszky Sándor Akácfa utcai szabadiskolájában képezte magát. Ugyancsak 1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait.
Időről időre kiújuló tüdőbaja hátráltatta a munkában. Ugyanakkor életében kedvező fordulat állt be: megismerkedett későbbi feleségével, Dombai Viktóriával, aki eredetileg tésztagyári munkásnőként dolgozott, majd, miután elbocsátották, mint modell kereste meg kenyerét. 1920 április 18.
A Tanácsköztársaság átalakította az oktatási rendszert. Derkovits lehetőséget kapott, hogy a Kernstok Károly által vezetett nyergesújfalui művésztelepen tanulhasson. Ez az alig másfél hónap művészi fejlődésére, világnézetére óriási hatással volt. A tanácshatalom augusztus eleji bukása után Dombai Viktóriával együtt egy éjszakai vonattal visszautazott Budapestre.
Megrendelésekből tengődve bélyegkép|306x306px|Szakállas önarckép (1922)
Miután visszatért Budapestre, Kernstok Károly sietett segítségére. Egy viszonylag jövedelmező megrendeléshez juttatta hozzá, ennek folytán készítette el a Pandämonium c. litográfiasorozatát. (Derkovits ezekben az erotikus litográfiákban se tagadta meg önmagát. Átüt rajtuk az expresszionizmus elementáris ereje, emellett a testek „kimozdításának” rá olyannyira jellemző művészi eszközével is élt.)Jules Derkovits: Pandämonium (Cythére Kiadó, Párizs, 1920)
Egyik megrendelést kapta a másik után. Füst Milán Advent, Arany János Toldi és Moly Tamás Karnevál című könyvéhez készített illusztrációkat. 1921 végétől kezdve már lapoknak is dolgozott. A Magyar Írás, a korszak egyik legnagyobb művészeti folyóirata sorra közölte linómetszeteit és festményeinek reprodukcióit.
1920 telén Kmetty János műtermébe járt aktrajzolásra. Ő ismertette meg a rézkarc-technikával. 1920-ban két képet (Papagájos ember, Dögevők) kiállított a Nemzeti Szalonban. 1921 végén Szobotka Imre közel két hónapra átengedte Déry utcai műtermét, mely hatalmas lendületet adott Derkovits munkakedvének. 1922 elejére megszülettek az első valóban jelentős művek. E nagyméretű olajképek elkészültét követően, néhány kisebb csoportos tárlat után 1922. november 19-én megnyílt első gyűjteményes kiállítása a Belvedere galériában, ami erkölcsi és anyagi tekintetben is komoly sikert hozott.
Bécsi emigráció Habár a kiállítás ismertté tette a nevét a műértők között, a mindennapi megélhetés nem lett könnyebb a fiatal házaspárnak. 1923. június 2-án Derkovits Gyula feleségével hajóval Bécsbe utazott. Kint a Pestről hozott pénz hamar elfogyott és alig egy hónap múltán tartalékaik kifogytak. Hoselitz Ernő textilgyáros azonban segítségükre sietett és közel két évig szerény megélhetést biztosított nekik. Rendszeresen látogatta a múzeumokat, kedvenc helye a Kunsthistorisches Museum volt.
Ottani tartózkodása alatt egyre gyakrabban fordult a sokszorosított grafika műfajához, itt készítette el az Evezősök, a Kártyázók és a Halottsiratás c. lapokat, mely utóbbi a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete révén a clevelandi seregszemlén is részt vett.
Minden bizonnyal két testvérének halála fordította figyelmét a halál művészi ábrázolására. Az egész bécsi időszak legmegrendítőbb alkotása a Halottsiratás című festmény, mely Somogyi Béla szociáldemokrata újságíró 1920-ban történt meggyilkolásának traumáját dolgozza fel. A halál mellett a menekülés, a sorsszerű elbukás, továbbá az üldözöttség témája ragadta meg alkotói képzeletét, s ehhez a tematikának a megfelelő kifejtése érdekében a német expresszionizmus eszköztárához nyúlt.Derkovits Gyula pályájának rövid ismertetője a Szegedi Egyetem honlapján Természetesen nem szolgai módon követte a mintákat, egyéni látásmódja átszínezte az ihletőforrásokat.
bélyegkép|300x300px|Halottsiratás. 1924, olaj vásznon. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1925. február 25-én a Weihburg Galériában gyűjteményes kiállítása is egyértelműen sikerrel zárult, és több képe is gazdára talált. A fokozódó infláció és munkanélküliség miatt ez sem volt elég a mindennapi biztos megélhetéshez, így abban a reményben, hogy Budapesten is vásárlókat találhat új képeire, oda vitte őket.
1925. május 2-án az Andrássy út 17. szám alatti Mentor könyvkereskedés kultúrszobájában nyílt tárlat eladásaiból befolyt összeg, valamint a Bécsben élő magyar szobrász Ferenczy Béni támogatása is sokat jelentett.
1925 augusztusában Hoselitztől érkező anyagi támogatása abbamaradt. Később a magyar politikai rendőrség tisztogató akciójának rémhíre és kilátástalan helyzetük miatt télen feleségével úgy határoztak, visszatérnek Budapestre.
Hazai sikerek bélyegkép|jobbra|266x266px|Utolsó vacsora (1922)
Hazatérése után Huppert Ernő gyártulajdonos megrendelésre elkezdte festeni a máig lappangó Lakoma című festményt. A kétmilliós előlegből egy jó állapotban lévő Üllői úti lakást béreltek. A kép végül hosszú gyötrődést követően elkészült, de a megrendelőnél nem aratott sikert, így a további anyagi támogatás is elmaradt.
1926 tavaszán a Képzőművészek Új Társasága (KUT) harmadik kiállítása hozott számára igazi, átütő hazai sikert. Az Ernst Múzeumban megrendezett tárlaton három festménnyel (Önarckép, Utolsó vacsora, Élet és halál) vett részt. A kritika nagyon jól fogadta a szinte még ismeretlen festőt, s kiemelte munkáit; a KUT című folyóirat egyre gyakrabban közölte. Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum igazgatója megvásárolta Élet és halál című festményét, ami az anyagi megbecsülés mellett óriási erkölcsi elismerést jelentett számára.
1927 szeptemberében az Ernst Múzeum csoportos tárlatán már 41 művel képviseltette magát. A Bécsben készült képek mellett már itthon készített friss alkotásai is helyet kaptak a tárlaton. A hazai művek két nagy téma köré csoportosulnak: az egyik az utca, a nagyváros feszültségét zaklatottságát, a másik pedig a belső intimitást sugárzó képei, melyek otthon belső békéjéről, feleségével való életéről mesélnek. Az év rendkívüli sikerei áttörést jelentettek Derkovits életében. Az állami vásárlás, a KUT díja, a sajtó magasztaló kritikái is mind ezt mutatták.
Önálló festői stílusa is lassan kibontakozott, s olyan jelentős művek kerültek ki ekkoriban ecsetje alól mint az Utca, Otthon vagy az Önarckép.
Dolgos hétköznapok Az Ernst Múzeumbeli kiállítás sikere sajnos nem hozta magával az anyagi megbecsülést, így a kínzó pénztelenségen 1928-ban a Magyar Rézkarcoló Műhelybeli bemutatkozással sikerült átlendülnie. Az elmúlt hét év grafikai munkásságát napvilágra táró válogatásból számos példány gazdára talált. Az így befolyt összeg ideiglenesen megoldotta a házaspár anyagi gondjait. Elköltöztek a Hunyadi tér 10. számú padláslakásba. A Dózsa-féle parasztlázadás illusztrálásának 1929 januárjában kezdett neki.
Ebben az időszakban született az a pár érdekes csendélet, ahol többféle idegen anyagot emelt a festménybe, így egy furcsa, kollázsszerű elegyét adva festménynek és valóságnak. A Halas csendéletet a Tamás Galéria 1929-es tavaszi kiállításán mutatták be, ahol nagy tetszést aratott; Oltványi Ártinger Imre, a kor egyik legnagyobb hatású műgyűjtője 400 pengőért megvásárolta saját gyűjteménye számára.
1929. október 5-től 15-ig a Tamás Galéria Gyűjteményes tárlatán már borongós hangulatú, nyomasztó képei helyett a friss, harmóniát sugárzók kerültek a falakra.
Végzés bélyegkép|jobbra|266x266px|Végzés. 1930. tempera és olaj vásznon. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1930. szeptember 1-én részt vett a baloldali munkástüntetésen. A százezres menetet brutálisan elfojtó kardlapozó rendőröket néhány rajzán is megörökítette.
1930 második felében felajánlották neki a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, de mivel a Palazzo Falconieri épületében hozzátartozókat nem szállásoltak el, felesége lakhatását saját költségükön kellett volna megoldani, így végül Derkovits lemondott a lehetőségről. Az eleve anyagi gondokkal küszködő házaspár az év során tetemes lakbértartozást halmozott fel. Habár többen próbálták segíteni, hol képvásárlással, hol adománnyal, nem volt hajlandó a számára megalázó adományokat elfogadni, Így 1931. augusztus 19-én a házaspárt kilakoltatták. Erről az eseményről tanúskodik a Végzés c. festmény is. Képeit a 600 pengős tartozás fejében lefoglalták, őt magát pedig hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
A kilakoltatott házaspár egy ideig a festő feleségének testvéréhez költözik. Korábbi képeinek lefoglalása ellenére újabb gyűjteményes kiállítással akart a közönség elé lépni. Így 1932 októberében Tamás Henrik Galériájában mutatta be a frissen készült műveket. Képein itt már látszik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fémszínek (Dinnyeevő, Vasút mentén, Gond, Rézkarcoló önarckép). Bár az újságok pozitív kritikákkal méltatták műveit, kevés festményt tudott eladni. A pénztelenség még arra is rávette hogy feleségéhez hasonlóan modellként próbált pénzt szerezni. A Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János eltanácsolta, helyette inkább egy évig havonta ötpengős segélyt küldetett neki.