A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band (magyarul Bors őrmester Magányos Szívek Klubjának zenekara, de gyakran csak Bors őrmesterként hivatkoznak rá) a Beatles nyolcadik albuma. Neves kritikusok és rajongók egybehangzó véleménye szerint a zenekar magnum opusa és minden idők legnagyobb hatású zenei albuma. A Rolling Stone magazin 2003-ban összeállított, minden idők 500 legjobb albumát felsoroló listáján az első helyen végzett, az angol hanglemezgyártók szövetsége (British Phonographic Industry) listája szerint pedig 2006-ig a világon eladott összes lemez közül ez a második legnagyobb példányszámban elkelt album. Szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben is. Felvételei 1966. december 6-án kezdődtek, és 129 napig tartottak. Az Egyesült Királyságban 1967. június 1-jén, az USA-ban egy nappal később, június 2-án jelent meg.
Megjelenésekor azonnali sikert aratott a kritikusok és a rajongók körében egyaránt. Minden tekintetben újító volt: a dalok és a hangszerelés újszerűségét, szerkezetét, a felvételi eljárásokat és a borítót tekintve is. Hatása majdnem minden utána megjelent albumon érződött.
Háttér A Beatles kísérletező korszaka 1965-ös Rubber Soul című albumukkal kezdődött. Ezalatt új hatásokkal (a hindu filozófia, különböző drogok, leginkább marihuána és LSD) és hangszerekkel (hagyományos komolyzenei hangszerek és a szitár 1965-től, a Mellotron 1966 végétől és a szintetizátor 1969-ben) gyarapodott zenei világuk, melyek segítségével képesek voltak az egyszerű popnál sokkal művészibb zenét csinálni.
A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band a korai beatlemánia hanyatlása idején készült el. A The Beatles belefáradt a folyamatos turnézásba: a „nagyobbak vagyunk, mint Jézus” vita óriási felháborodást keltett az amerikai Bibliaövezetben, ahol lemezeiket nyilvánosan elégették, a rádiók pedig bojkottálták dalaikat; a fülöp-szigeteki turné után Ferdinand Marcos emberei tettleg bántalmazták a zenekar tagjait és kísérőiket a manilai repülőtéren, mert nem fogadták el az elnök meghívását egy fogadásra. Mindezek után a Beatles 1966-ban felhagyott a koncertezéssel. Miután a négy zenészt egy teherautó rakterében kellett kicsempészni egy koncert helyszínéről, még a koncertezéshez leginkább ragaszkodó Paul McCartneynak is elege lett. Utolsó koncertjüket a San Franciscó-i Candlestick Parkban adták 1966. augusztus 29-én. Ezután a Beatles stúdiózenekarként folytatta pályafutását (leszámítva az 1969. január 30-án adott tetőkoncertet).
A turnék befejeződése – karrierjük során először – a szükségesnél is több időt biztosított a következő album felvételére. Mivel a Beatles Nagy-Britannia legsikeresebb popzenekara volt és ők hozták a legtöbb hasznot az EMI-nak, szinte bármikor és bármeddig használhatták az Abbey Road Studiost. Mind a négyen szerették a hosszú, éjszakába nyúló felvételeket, de a stúdióban mindig fegyelmezetten és eredményesen dolgoztak. Ahogy Mark Lewinsohn írja a Beatles stúdiómunkáiról szóló könyvében, az egyik legnagyobb erősségük a felvételek során Ringo Starr volt: nagyon megbízható volt és legtöbbször már elsőre sikerült jól felvenni a dobszólamokat.
Paul McCartney két albumot nevezett meg, melyek a legnagyobb hatást gyakorolták a Sgt. Pepperre: a The Beach Boys Pet Sounds és Frank Zappa Freak Out! című albumát.
A következő album, a Magical Mystery Tour dalai stílusukban nagyon hasonlóak a Sgt. Pepper dalaihoz, de 1968-ban, két év pszichedelia után a zenekar visszatért a hagyományosabb zenei formákhoz. Néhány dal, amit a Sgt. Pepper felvételei idején vagy néhány hónappal azután rögzítettek, a Magical Mystery Touron, három másik pedig a Yellow Submarine című, az azonos című rajzfilmhez készült filmzene-albumon jelent meg ("Only a Northern Song", "Hey Bulldog", "It's All Too Much").
1966 és 1967 fordulóján felvettek két dalt, amelyek nem kerültek fel a Sgt. Pepperre: ezek a Strawberry Fields Forever és a Penny Lane. Mivel akkor már viszonylag régen nem jelent meg új kislemez és a turnézást is abbahagyták, George Martinra nagy nyomás nehezedett mind az EMI, mind pedig a Capitol részéről. Vonakodva bár, de 1967. február 17-én (az USA-ban 13-án) megjelent a két A-oldalas kislemez. A Beatles szokásainak megfelelően Nagy-Britanniában a két dal nem jelent meg nagylemezen (ezt a döntését Martin a mai napig bánja), viszont a Magical Mystery Tour amerikai nagylemez változatán három másik kislemezdallal szerepeltek (Nagy-Britanniában a Magical Mystery Tour dupla középlemez formátumban jelent meg, hat dallal).
Felvételek Az album felvételének idejére a zenekar zenei érdeklődése sokat fejlődött, az R&B, a pop és a rock and roll mellett rengeteg új hatás érte őket. Sok új hangszerrel ismerkedtek meg, például a Hammond-orgonával és az elektromos zongorával; hangszerelésük ekkorra már nagyon sokrétűvé vált: vonósok, réz- és fafúvósok, ütősök és egzotikus hangszerek egész sora szerepelt dalaikban, élükön a szitárral. McCartney – bár még mindig nem tudott kottát olvasni – a The Family Way című filmhez írt zenét (lásd a filmzenealbumot) George Martin segítségével, amiért egy Ivor Novello-díjat kapott.
A Beatles új hangtorzító eszközöket is használt, például a wah-wah pedált és a fuzzboxot, melyeket saját kísérletező ötleteikkel egészítettek ki (például a felvett hangot egy Leslie speakeren küldték át). Még egy fontos újítás volt, hogy McCartney basszusszólamait „vonalról” vették fel, vagyis a hangszer kimeneti jelét közvetlenül a keverőpultba vezették ahelyett, hogy mikrofont használtak volna. Míg a mikrofonos eljárás természetesebb hangzást eredményezett, McCartney újítása a basszusgitárnak egészen más hangzást adott. A leggyakrabban alkalmazott megoldás általában az volt, hogy a basszusgitár szólamát vették fel utoljára, az erősítőt a stúdió közepére állították, a mikrofont pedig néhány centiméterre tőle helyezték el.
A Sgt. Pepper felvételeinek ideje sok fontos zenei újítás felfedezésével esett egybe, melyek nem csak a Beatles kreativitását dicsérik. Bob Dylan, Frank Zappa, Phil Spector és Brian Wilson munkái kitágították a dalszerzés és a felvételi technikák lehetőségeinek határait. A stúdió- és felvételi technikák addig is magas színvonalat értek el, de még nagyobb fejlődésre is volt lehetőség. A dalszerzés régi hagyományai elavultak, a dalszövegek összetettebbé váltak és a dalok is hosszabbak lettek (például Bob Dylantől a Like a Rolling Stone, a Desolation Row és a Sad-Eyed Lady of the Lowlands).
thumb|300px|A legendás EMI-stúdió a londoni Abbey Road-onMióta 1949-ben megalkották az első, felvételre alkalmas mágneses szalagot, a soksávos felvételi technika rohamosan fejlődött. Az album felvételeinek idején az USA-ban már 8 sávos keverőpultokat használtak, de ezek csak 1967 vége felé jelentek meg a londoni stúdiókban.
A Sgt. Pepper dalait az Abbey Roadon vették fel monó, sztereó és 4 sávos technikát használva. Mint az előző néhány album esetében, itt is fontos szerepet kapott a „részösszeírás”-nak nevezett folyamat: ennek során két vagy több felvételi sáv tartalmát összekeverve átjátszották egy üres sávra, hogy az eredeti sávokat további felvételek készítésére szabadítsák fel (minél több sáv állt rendelkezésre, annál kevésbé volt szükség részösszeírásra). Ezzel az eljárással az abbey road-i hangmérnökök egy virtuális, soksávos stúdiót hoztak létre a zenekarnak, mivel az Abbey Roadon akkor még nem volt 8-, 16-, vagy 24 sávos keverőpult.
A rájátszások során keletkező háttérzaj komoly fejtörést okozott a hangmérnököknek. Az Abbey Road című album az elsők között volt, melyen a Dolby zajcsökkentő rendszert használták. Ez az album a hang tisztasága, valószerűsége és a dalok közötti átúszások tökéletes illeszkedése miatt mérföldkő marad a hangfelvétel technikájának fejlődésében. Sok, a bakeliteken alig hallható apró részlet a későbbi CD-kiadásokon jól hallható.
A mágnesszalag alkalmazása sok hangszer és effekt használatát újította meg. Legismertebb a szalag-alapú billentyűs mintavevő (például a Mellotron); az effektek közül a „flanging” (George Martin szóalkotása) és a „phasing” (fáziseltolódás), valamint a visszhang és a zengetés.
Több, akkor újdonságnak számító effektet is használtak a Sgt. Pepper felvételén. Az egyik legfontosabb az ADT (automatic double tracking – automatikus duplázás) volt, mely a hang egyidejű és folyamatos duplázására szolgált. Bár régen felismerték, hogy ADT-vel sokkal jobb hangminőséget lehet elérni (főleg gyengébb énekesek esetében), később már kötelezőnek tekintették, így az eljárás ellaposodott.
Az ADT-t az EMI hangmérnöke, Ken Townshend találta ki kifejezetten a Beatles számára, leginkább Lennon miatt, aki nem szerette a rájátszásokat és többször is mondta, hogy szeretne valami megoldást. Az ADT rövid idő alatt széles körben elterjedt.
Fontos volt még a „varispeed” effekt, melynek segítségével a soksávos magnón változtatni lehetett a szalag sebességét, ezzel együtt minden felvett hang magasságát. A Beatles ezt az effektet leginkább az énekhang módosítására használta. A vokál felgyorsítása („twicking” – csípés és csavarás) szintén széles körben elterjedt. Az effektet az alsó szólamokon is használták (például a "Lucy in the Sky with Diamonds"-ban), hogy „vaskosabb” és szórtabb hangzást kapjanak.
Még egy újítás, hogy az album (az eredeti nagylemez és ennek CD változatai) elég furcsa módon ér véget: egy 16 kHz frekvenciájú hanggal (Lennon tanácsára, hogy „bosszantsa a kutyákat”), amit egy végtelenített szalag követ.
Ennek a szalagnak a hangjai máig vita tárgyát képezik, sokan titkos üzenetnek tartják. Ám valójában nem hangzik többnek, mint néhány véletlenszerűen kiválasztott szalag visszafelé játszva. A CD változaton ez néhány másodperc után elúszik. Az effekt tartalmának nagy része megfejthetetlen, bár hallani lehet egy felgyorsított hangot (talán McCartney), amint ezt mondja: „never could see any other way” ("többé sosem lehet" vagy "soha nem láthatok más utat").
Hangszerelés
A Sgt. Pepper-re jellemző a hangszerek gondosan kidolgozott szólama – például a klarinétegyüttes a "When I’m Sixty-Four" című dalban – és a stúdióeffektek nagymértékű használata, mint például a visszhang, a zengetés és a visszafelé lejátszott szalagok. Ezek létrehozásában nagy szerepe volt George Martinnak és a hangmérnököknek.
A felvételek alatti néhány nézeteltérés egyike a "She’s Leaving Home" felvétele közben jelentkezett: McCartney csalódott volt, amikor Martinnak más elfoglaltsága akadt és nem ért rá megcsinálni egy hangszerelést; ezért a munkát egy szabadúszó karmesterre, Mike Leanderre bízta – a zenekar történetében először és utoljára fordult elő, hogy más karmesterrel dolgozott, kivéve néhány nagyzenekari rájátszást a Magical Mystery Tour című filmhez (Lewinsohn szerint 1967. október 12-én), amelyet szintén Leander vezényelt le.
Még egy izgalmas példa az album szokatlan felvételi technikáira Lennon "Being for the Benefit of Mr. Kite!" című dala, amely az album első oldalát zárja. A dalszöveg szinte szóról szóra megegyezik egy régi cirkuszi plakát szövegével, amelyet Lennon egy kenti régiségboltban vett. Az ezt követő hangkollázs, ami a dal sajátos hangulatát adja, Martin és a hangmérnökök műve. Több calliope és gőzorgona hangfelvételét gyűjtötték össze, felvagdosták, összekeverték, majd véletlenszerűen összerakták őket, így egy hosszú szalaghurkot kaptak, amit az utolsó keverésnél adtak a dalhoz.
A második oldal nyitódala, a "Within You Without You" elég hosszú egy korabeli popdalhoz képest, és csak George Harrison és Londonban élő indiai zenészek egy csoportja, valamint hegedűsök és csellisták szerepelnek rajta. Ezeket a rock and rolltól való elrugaszkodásokat nagyban elősegítette a turnézás abbahagyása, a lehetőség profi stúdiózenészek alkalmazására és George Harrison egyre növekvő érdeklődése India és az indiai zene iránt (órákat is vett Ravi Shankar szitárművésztől).
A borító Lásd még: A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítóján szereplő alakok listája