A nemzetiszocialista Németország (németül nationalsozialistisches Deutschland vagy nationalsozialistischer Staat) vagy náci Németország a weimari köztársaság demokratikus államrendszerét felváltó, 1933-tól 1945-ig fennálló, Adolf Hitler diktatórikus vezetése alatt álló állam informális elnevezése. Az ország hivatalos elnevezése továbbra is Német Birodalom (Deutsches Reich) volt egészen 1943-ig, amikor az elnevezés Nagynémet Birodalomra (Großdeutsches Reich) módosult (A Nemzetiszocialista Németországra a közbeszédben Harmadik Birodalom néven is szoktak manapság utalni, de a nemzetiszocialista időszakban nem hivatalosan is használták, a kifejezés használatát 1941-ben Adolf Hitler betiltatta.) A nemzetiszocialista Németország a második világháború végeztével összeomlott, helyét 1949-ben a Német Demokratikus Köztársaság, illetve a Német Szövetségi Köztársaság vette át. Az állam hivatalos elnevezése 1943-tól Nagynémet Birodalom (németül: Großdeutsches Reich) volt. A mai német történelemtudomány Német Birodalomnak (Deutsches Reich) nevezi ezt az időszakot is.
A nemzetiszocialista német államot az egyén feletti abszolút uralom igénye, radikális antiszemitizmus, elterjedt vezérkultusz és fokozódó állami terror jellemezte. A diktatúra létrehozása Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezése után azonnal megkezdődött: a birodalmi elnök nép és az állam védelméről szóló 1933. február 28-i rendelete és az 1933. március 24-i felhatalmazási törvény végleg felfüggesztette a weimari birodalmi alkotmány lényeges részeit, beleértve a hatalmi ágak szétválasztását, a kormány parlamenti ellenőrzését és az alapvető állampolgári jogokat. A rendkívüli állapot a náci állam végéig érvényben maradt.
A nemzetiszocialista rezsim néhány hónap alatt a politika és a társadalom összehangolásával a nemzetiszocializmus ideológiájára épülő központosított államot hozott létre. A szakszervezeteket és minden politikai pártot az NSDAP kivételével betiltottak. A korábbi, világosan meghatározott jogosítványokkal rendelkező államrendszer helyett az állam és az NSDAP egymást átfedő kompetenciáinak rivális együttélése következett be, egy olyan polikrácia, amelyben mindig Hitleré volt a végső döntés jogköre. A titkos államrendőrség (Gestapo) és az olyan pártszervezetek segítségével, mint az SA és az SS a rezsim az alkotmányos államot rendőrállammá alakította előbb koncentrációs, később pedig megsemmisítő táborokkal is kiegészítve. A holokauszt és a porajmos – a zsidók, szintik és romák szisztematikus népirtása –, az ellenzék tagjainak, másként gondolkodók, fogyatékkal élők és homoszexuálisok üldözése és meggyilkolása, valamint betegek meggyilkolása – ennek során 216 000 testi, szellemi fogyatékos ember és pszichés beteg szisztematikus meggyilkolása – több millió ember életét követelte.
Amikor Hitler 1934-ben átvette a birodalmi elnöki tisztséget is, ez együttjárt a köztisztviselők kinevezésének jogával, amit személyesen magasabb tisztségviselők számára tartott fenn. A rezsim már közvetlenül az úgynevezett hatalomátvétel után elfordult a nem politika, csak a közjó iránt elkötelezett köztisztviselők elvétől. A tisztségre jelölteknek a szakképzettség mellett immár politikai megbízhatóságukat is bizonyítaniuk kellett a nemzetiszocializmus szellemében. A számára különösen fontos területeken a diktátor olyan állambiztosokat nevezett ki, akik minden kormányzati és közigazgatási hivatal felett álltak. Azzal, hogy 1938-ban átvette a Wehrmacht parancsnokságát, Hitler a hadsereg közvetlen vezetését is biztosította. A nemzetiszocialista állam elvesztette a második világháborút, amelyet maga váltott ki. 1945. május 8-án a Hitler-ellenes koalíció feltétel nélküli megadásra kényszerítette a német Wehrmachtot. 1945. június 5-én a győztes hatalmak – USA, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország – formálisan is átvették a kormányzati hatalmat Németországban.
A politikatudományban és a történeti kutatásokban a náci államot többek között fasiszta, totalitárius, polikratikus, abszolutista, modernizáló, karizmatikus hatalomként és szívességi diktatúraként írják le.
A nemzetiszocialista államszervezet alapelvei A nemzetiszocializmus olyan forradalmi mozgalomnak tekintette magát, amely az állam és a társadalom minden területét átformálta. A cél a demokrácia helyreállítása volt az egyetlen pártként működő NSDAP diktatúráján – vagy annak vezetőjének diktatúráján és az alapvetően nyitott, polgári társadalmon – keresztül egy fajilag meghatározott közösség leváltására. Carl Schmittről: https://www.uni-nke.hu/document/uni-nke-hu/szilagyi-peter-a-verfassungslehre_-mint-kulonos-es-kulonleges-allamelmelet.original.pdf és https://epa.oszk.hu/02900/02970/00606/pdf/EPA02970_vigilia_1991_02_126-132.pdf. A homogenitás, amely Schmitt számára a demokrácia lényegéhez tartozik, mindig magasabb szinten feltételezi a heterogenitást. Egység csak a pluralitással szemben van. Ezt tehát minden demokratikusan szervezett nép csak egy másik néppel ellentétben tudja elérni. Erre létezik. azt gondolva, hogy mindig létezik a különböző népek és államok „többszöröse". Az államjoghoz hasonlóan Schmitt számára a nemzetközi jog („nemzetközi jog") is konkrét rendet követel. Az 1648-as vesztfáliai béke óta ez a konkrét rend a nemzetközi államrend, mint a nemzetközi jogrend garanciája. Mióta Schmitt kimondja ennek az államrendnek a megszűnését, felvetődik számára a kérdés a nemzetközi jogi új konkrét létezéséről. Azok a témák, amelyeknek "valódi" alapja van, garantálhatnák a nemzetközi jogrendet.
Schmitt szerint ezt a rendet történetileg mindig a szuverén államok közötti háborúk hozták létre, amelyek politikai elképzeléseiket akarták érvényesíteni, mint a mások elleni harc rendező tényezőjét. (Norbert Campagna, Carl Schmitt – Eine Einführung, Parerga 2004. 205. p.)
Az államnak a Führer-elv értelmében és a népi közösség sajátos felfogása szerint az állam átformálása érdekében szükség volt az egyéni állampolgári jogok átalakítására, egyrészt a birodalmi kormányzat és önkormányzat, másrészt a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom megszüntetésére. A „Birodalom erős központi tekintélye” már 1920-ban része volt az NSDAP 25 pontos programjának.
Belül a népközösség eszméje egy felbonthatatlan egésszé kellett volna összeforrasztania a politikát, az erkölcsöt és a jogot. „A "vezérakaratnak", amely nem volt elkötelezve semmilyen magasabb jogi hatalommal szemben, egy új nemzetiszocialista uralmi és kormányzási formát kellett létrehoznia – amelyet a pártszerkezetek előzetes engedelmességében láttak meg. Az állami tisztviselők általános jogelvek iránti kötelezettsége helyett személyi kötelezettség állt fenn, amelyet a "vezéresküvel" kellett megerősíteni. A náci ideológia központi eleme a népi antiszemitizmus és rasszizmus volt. A zsidók, a szintik és romák, valamint a nem árjaként meghatározott népességcsoportok ezért nem tartozhattak a népi közösséghez.
Út a hatalom felé
Az 1923-as ún. sörpuccs sikertelenségéből okulva Hitler törvényes úton akarta megszerezni a hatalmat. Bár pere országosan is ismertté tette, Hitler a következő öt évben mégsem tudta érdemben növelni az NSDAP támogatottságát. A párt csak 2,6%-ot ért el a választásokon. Az 1929 októberében kitört világgazdasági válság különösen sújtotta a legyőzött Németországot. A munkanélküliek száma meghaladta az ötmilliót. A válság a felelőtlenül ígérgető szélsőségeseknek, a nemzetiszocialistáknak és kommunistáknak kedvezett. A Hitler szociális demagógiájára és szónoki képességeire építő, Joseph Goebbels későbbi propagandaminiszter által irányított kampányok eredményeként 1930-ban az NSDAP 18,3 és 1932 nyarán már 37,3%-ot kapott az országos választásokon. Ezzel az ország legerősebb pártjává vált. A párt rendezvényeit a barnainges SA rohamosztagosok biztosították, akik naponta csaptak össze a kommunista párt aktivistáival. Ezeknek a verekedéseknek gyakran voltak halálos áldozatai. 1932 végén a gazdasági válság elérte mélypontját, a szintén erősödő kommunisták hatalomra kerülésétől rettegő nagyiparosok egyre inkább a nemzetiszocialistákban látták a mind közelibbnek tűnő bolsevik forradalom egyetlen ellenszerét. balra|bélyegkép|1933. március 5. Rendőrjárőr a választások napján, amelyen a nemzetiszocialisták 43,9 százalékos eredményt értek el Több rövid életű kormány bukása után Hindenburg birodalmi elnök 1933. január 30-án Hitlert bízta meg egy koalíciós kormány megalakításával. Mivel a nemzetiszocialista párt vezére (Führer) törvényesen lett kancellár, sokan azt gondolták, hogy hatalomra kerülve a nemzetiszocialisták radikalizmusa csökkenni fog. Mások abban reménykedtek, hogy a nemzetiszocialisták tevékenységükkel hamar lejáratják magukat. Egy német kommunista vezető 1933 februárjában egyenesen így fogalmazott: „Hadd jöjjenek most a nemzetiszocialisták… Egy hónap múltán a kommunisták vezetik a munkásságot”. Valamennyien tévedtek. Február végén kigyulladt a Birodalmi Gyűlés, a Reichstag épülete. Bár a lángoló épületben csak egy holland elmebeteget fogtak el, a nemzetiszocialista propaganda a kommunistákat vádolta. A kommunista pártot betiltották, a párt vezetőit és Reichstag-képviselőit letartóztatták. Az SA-legényekkel megerősített rendőrség egyszerű kommunista párttagok ezreit hurcolta el. Márciusban Dachauban megnyílt az első koncentrációs tábor, országszerte internáló táborok és börtönök tucatjait állították fel. A megfélemlített képviselők (a szociáldemokraták ellenszavazataival) március végén áldásukat adták a felhatalmazási törvényre. Ennek értelmében Hitler kormányának rendeletei automatikusan törvényerőre emelkedtek, anélkül, hogy a Reichstag megszavazta volna őket. Áprilisban megjelentek az első zsidórendeletek, amelyek egyre több pályáról tiltották el a nem árja származású állampolgárokat. Nyáron betiltották a szakszervezeteket, majd a szociáldemokrata pártot, az év végére pedig valamennyi politikai pártot feloszlatták. A szakmai, ifjúsági szervezeteket, a keresztény, az autós- és lovas egyleteket nemzetiszocialista egyesületekbe olvasztották. Az iskolások számára kötelezővé tették a Hitlerjugend (Hitleri Ifjúság) tagságot, külön szervezeteket hoztak létre a lányok és nők számára. Az állami hatóságokkal párhuzamosan kiépítették az NSDAP egész országot behálózó szervezetét. Az állami szintre emelt nemzetiszocialista propaganda hatékonyabbá tétele érdekében Goebbels vezetésével propagandaminisztériumot szerveztek.
Németország belső biztonságára az 1934-re egységes struktúra alapján megszervezett Állami Titkosrendőrség, a Gestapo ügyelt. A Gestapo több tízezer főből álló besúgóhálózatot épített ki. Az általában fekete bőrkabátot viselő gestapósok már a puszta gyanú alapján is bárkit „védőőrizetbe” vehettek, majd bírósági ítélet nélkül koncentrációs táborba küldhettek. A táborokba a kommunisták és szociáldemokraták után hamarosan megérkeztek az alkoholisták, a munkakerülők, a köztörvényes bűnözők, az aszociálisnak nyilvánított vándorcigányok, a homoszexuálisok és a rendszerrel nem szimpatizáló keresztények. Az 1900-ban született Heinrich Himmlert még 1929-ben nevezték ki az SA egyik elittagozataként működő feketeinges SS Birodalmi Vezetőjévé (Reichsführer-SS). Az SA-val ellentétben Himmler a mennyiség helyett a minőségre helyezte a hangsúlyt: a több millió SA-taghoz képest az SS 1933-ban csupán 52 ezer fős volt. 1934. június 30-án Hitler leszámolt a hadsereg SA-ba olvasztását és a párt tőkeellenes programjának végrehajtását követelő SA-vezérkarral. A „hosszú kések éjszakáján” a hadsereggel együttműködő SS egységek több száz embert végeztek ki államellenes összeesküvés vádjával. Az SA létszáma 1,5 millióra csökkent, a Hitlerhez fanatikusan hű, faji alapon válogatott SS jelentősége folyamatosan nőtt. 1936-ban a Gestapo és az SD (a párt és az SS titkosszolgálata) mellett valamennyi német rendőri szerv irányítása is Himmler kezébe került. Az SD és a Gestapo vezetését Himmler egy volt tengerésztisztre, az 1904-es születésű Reinhard Heydrichre bízta.