bélyegkép|jobbra|200px|Lengyelország címere
Lengyelország történelme alatt tárgyaljuk egyrészt a mai Lengyelország területén élő népesség történelmét, a kezdetektől máig, másrészt a lengyel állam történelmét, megalakulásától máig (beleértve a felosztásokat is 1772–1918 között). A lengyel állam több mint 1000 éves. A 16. században, a Jagelló-dinasztia uralkodása idején, Lengyelország Európa egyik leggazdagabb és legerősebb országa volt. 1791. május 3-án a Lengyel–Litván Unió elfogadta Lengyelország májusi alkotmányát, amely Európa első és a világ második írott alkotmánya volt. Röviddel később Lengyelországot felosztották szomszédai (Oroszország, Ausztria és Poroszország). Lengyelország 123 év után, 1918-ban nyerte vissza államiságát az első világháború lezárultával. A második világháború után a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozott. 1989-ben az ország második világháború utáni történetének első, részlegesen szabad választásai zárták le a Szolidaritás (lengyelül Solidarność) mozgalom szabadság iránti törekvéseit. Lengyelország 1999-től a NATO, 2004-től az Európai Unió tagja.
Lengyelország őskora Lengyelország területén a hominida fajok közül a Homo erectus (Trzebnica környékén kb. 500 ezer évvel ezelőtt) élt, a neandervölgyi ember tárgyi emlékeit (például Racibórzban vagy Krakkóban), ugyanitt a Homo sapiens egyedeinek leleteit is megtalálták.
A lengyel nép kialakulása A Kr. e. 1. évezredben szétváltak az indoeurópai törzsek, és kialakult a szlávok őshazája, amely – egyes nézetek szerint – Lengyelország területére tehető. Kr. e. 500-ból fennmaradt Biskupin közeli leletek fejlett földművelésre és szabályos településhálózatra mutatnak, ahol a lakosság száma ezer fő környékére tehető. A római korban erre vezetett a borostyánút, ami fontos gazdasági szerepet játszott, összeköttetést teremtve Észak-Európa és a Földközi-tenger között.
A 4–6. században szétváltak a szláv törzsek is. Itt formálódtak a nyugati szlávság csoportjai: lechiták (a lengyelek ősei), elbai szlávok, pomeránok stb. Az Odera és Visztula közötti törzsekről elsőként 870 körül Geographus Bavarus tudósított (Descriptio civitatum et regionum ad septentrionalem plagam Danubii). Művében a megadott adatok alapján a legjelentősebbeknek a Glopeanok tűnnek (mai nómenklatúra szerint – Goplanie, azaz goplánok), akik – régészeti források alapján – Kujávia, ill. a Nagy-lengyelországi vajdaság északkeleti részére tehetők. A várak megjelenése a térségben már a 7. századra, a törzsi szerveződés időszakára tehető. A formálódó arisztokrácia kedvező lehetőségeket biztosított a kereskedelem fejlődésének. Fizetőeszközként szövetet, vagy prémeket használhattak. A 9. és 10. századra kiemelkedtek a viszlyánok és a polánok.
Piast-dinasztia
bélyeg|160px|I. Mieszko – Lengyelország első történelmi uralkodója bélyeg|bal|160px|Vitéz Boleszláv – az első lengyel király bélyeg|250px|I. Mieszko és Vitéz Boleszláv állama: rózsaszínnel I. Mieszko állama (992), piros vonal – Lengyelország határai 1025-ben Államalapítás I. Mieszko (960–992) egyesítette a törzsek többségét, ezzel megalapította a Piast-dinasztiát. Birodalmának határai keleten az orosz területekig, délen és nyugaton pedig cseh és német határig nyúltak. Megkezdődött azonban a német császárok beavatkozása, és ezáltal az evangélium hirdetése. Mieszko 966-ban felvette a kereszténységet, pogány feleségeit elűzte és azután keresztény szertartás szerint egybekelt Dobravával, a cseh fejedelem leányával, megalapította az első püspökséget Poznańban. 992-ben a Szentszék védelme alá került, de ennek ellenére a német királyok továbbra is ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Lengyelországra. Halála után fia, Vitéz Boleszláv került a hatalomra. Őt tekinthetjük Lengyelország valódi megalapítójának. Több, sikeres hadjáratot folytatott a német császárok és az oroszok ellen. Felszabadította országát a németek uralma alól. II. Henrik német-római császárt többször is legyőzte, és ezzel megszerezte Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danckát és a Balti-tenger partvidékét. Délen Magyarország északnyugati részére is rátette a kezét, amelyet azonban I. István magyar király gyorsan visszafoglalt. Keleten egészen Kijevig terjedt hatalma. A pápától (II. Szilvesztertől) pedig királyi koronát és címert kért, amit csak 1025-ben kapott meg. Megalapította a gnieznói érsekséget, és több kisebb püspökséget. Az állam központja Gniezno volt (a 11. század közepén Krakkó átvette ezt a szerepet).
A korai kereszténység évei I. Boleszláv 1025-ös halálát követően fia, II. Mieszko került a trónra, aki azonban nem lépett apja nyomdokaiba. Elhanyagolta a kormányzást, igazságszolgáltatást, gyakran szeszélyes volt. 1034-ben elhunyt, így I. Megújító Kázmér lett az uralkodó, de kezdetben akadályoztatva volt a kormányzásban. Helyette anyja Lotaringiai Richeza uralkodott, aki viszont nem szerette a lengyeleket, így a fontosabb hivatalokat német honfitársai kezébe adta. A nép megunta az idegen zsarnokságot, fegyvert fogott, és elűzte királynőjét, így már ténylegesen is Kázmér került hatalomra. Erős kézzel állította helyre a közrendet, megszilárdította ismét a kereszténységet, több új püspökséget, apátságot is létrehozott. Fővárossá Krakkót tette, mert egész Nagy-Lengyelországot Gnieznóval I. Břetislav cseh fejedelem 1038-ban feldúlta.
Utódja II. Boleszláv lett (1058). Aktív külpolitikát folytatott, beavatkozott a környező országok (Cseh- és Oroszország) trónviszályaiba. Több háborút is vívott, többnyire sikerrel. 1076-ban VII. Gergely pápa is elismerte lengyel királyként (ebben az is közrejátszott, hogy segített neki a német-római császár elleni küzdelmében). Akadtak azonban ellenségei is, mint például a krakkói püspök, Szent Szaniszló, aki a legenda szerint bírálta. Erre ő annyira megharagudott, hogy saját kezével ölte meg. Ezután a pápa kiközösítette és a királynak Magyarországra kellett menekülnie. Elűzetése után öccse, I. Ulászló került trónra (1079). Nem tudott tekintélyt kiharcolni – eléggé tehetetlen, határozatlan volt, hiányzott a kormányzáshoz szükséges tehetsége. Helyette Sieciech nádor kormányzott, akit végül 1096-ban száműztek. Majd Ulászló fiai kényszerítették az ország feldarabolására – 1102-es halálával megkezdődött a Zbigniew és III. Ferdeszájú Boleszláv közötti harc. Kezdetben Zbigniew kerekedett felül, de 1107-ben testvére legyőzte. 1109-ben Zbigniew csatlakozott V. Henrikhez, azonban a hundsfeldi csatában Boleszláv végleg legyőzte, ezzel megszilárdította hatalmát. Később ugyan ismét visszahívta bátyját, de hamarosan árulással vádolta és megvakíttatta. A pápa ezért kiátkozta, és csak nagy nehézségek árán kapta vissza régebbi jogait. Sikerként könyvelhette el Pomeránia elfoglalását, illetve a pomeránok megkeresztelkedését. Galícia megszerzésére is törekedett; háborúba keveredett a Magyar Királysággal, majd 1138-as végrendeletében felosztotta fiai között a királyságot. A legidősebb Piast lett a senior, övé lett Kis-Lengyelország és Pomeránia. Ferdeszájú Boleszláv halálát követően megkezdődött a részfejedelemségek kora.
A területi széttagoltság kora
bélyeg|250px|Lengyelország a területi széttagoltság korában III. Ferdeszájú Boleszláv végrendeletében felosztotta Lengyelországot három fia, II. Száműzött Ulászló, IV. Göndörhajú Boleszláv és Öreg Mieszko között. Azután a negyedik fia, Henrik, is megkapta a saját részét, amelyet ráíratott ötödik fiára, (Igazságos) Kázmérre. Már az új rendszer elejétől fogva a testvérek harcoltak új területek és a ’’princeps’’ cím megszerzése céljából. Az összeütközések a következő nemzedékeken át tartottak, s Lengyelországon kívüli uralkodók is beleavatkoztak. 1227-ben meggyilkolták az akkori ’’princeps’’et – Fehér Leszeket, Igazságos Kázmér fiát – ami véget vetett a központi hatalom korának Lengyelországban, mert ő volt az utolsó krakkói fejedelem, akinek fennhatóságát elismerte a többi fejedelem. Ezzel a különálló tartományok egymás ellen fordultak és tovább osztódtak, mivel minden uralkodójának volt néhány fia, akiknek országrészt kellett ajándékozni és nem volt semmilyen központi hatalom, amely ezt meggátolta volna.
1226-ban Konrád mazóviai fejedelem lehetővé tette a Német Lovagrend letelepedését a Chełmno-vidéken (a Visztula-kanyarban, Toruńtól északra), hogy a porosz törzseket kereszténységre térítse, de valójában azért, hogy megvédje magát a poroszoktól, akik gyakran támadták Mazóviát. Ennek az lett a következménye, hogy a Lovagrend kiszorította a poroszokat és a lengyeleket is kezdte fenyegetni.
1241-ben a tatárok betörtek Lengyelország déli részébe, hogy megelőzzék a lengyel fejedelmek segítségnyújtását Magyarországnak. Feldúlták Sandomierzt és Krakkót, azután betörtek Nyugat-Sziléziába, és a legnicai csatában szétzúzták a lengyel–cseh–német lovagrendi hadsereget és megölték Jámbor Henrik fejedelmet. A csata után Morvaországon keresztül átvonultak Magyarországra.
1243–79 között Kis-Lengyelországban Szemérmes Boleszláv uralkodott, aki Kingát, IV. Béla leányát vette feleségül. A lengyel–magyar szövetség keretében Boleszláv katonái segítséget nyújtottak a magyaroknak a csehek elleni hadjáratokban, Boleszláv pedig igyekezett kibékíteni Bélát a fiával, Istvánnal. A magyarok segítségével megkezdődött a nagyarányú sóbányászat a wieliczkai bányákban, ami komoly bevétel forrásává vált Kis-Lengyelország (majd Lengyelország) uralkodói számára és lehetővé tette Krakkó fejlődését.
A 13. század végén II. Vencel cseh király kezdett beavatkozni a lengyel ügyekbe. 1290-ben II. Przemysł nagy-lengyelországi fejedelem és Łokietek Ulászló kujáviai fejedelem szövetséget kötöttek ellene. Amikor II. Przemysł átengedte Kelet-Pomerániát, 1295-ben királlyá koronáztatta magát, de fél évvel később meghalt a brandenburgiak által megszervezett merényletben. Łokietek Ulászló folytatta a harcot Vencel ellen, majd 1300-ban Lengyelország királyává koronáztatta magát Krakkóban, de 1305-ben meghalt, s egy évvel később fia, III. Vencel merénylet áldozata lett. Ulászló átvette a hatalmat Kis-Lengyelországban, a Sandomierzi-földön és Kujáviában, azután pedig Nagy-Lengyelországban. 1320-ban lengyel királlyá is koronáztathatta magát – akkor az államot újraegyesítette, bár (összehasonlítva az 1138. évvel) elvesztette Mazóviát (önálló fejedelemség), Sziléziát (Cseh Királyság uralma alatt) és Pomerániát (a keleti részt átengedte a Német Lovagrendnek, a nyugatit – Brandenburgnak).
Lengyelország a 14. században
bélyeg|bal|140px|Łokietek Ulászló király, aki egyesítette Lengyelországot, 1320-ban 300px|bélyeg|Lengyelország 1370-ben
Łokietek Ulászlónak a legnagyobb gondot a megerősödött Német Lovagrend állama okozta, amely kiirtotta a porosz törzseket és most a Lengyel Királyságot és a Litván Nagyfejedelemséget fenyegette. Ezt felismerve elkezdődött formálódni a lengyel–litván szövetség. Ulászlónak sikerült is átvennie az ellenőrzést Halicsi Oroszország fölött.
Łokietek Ulászló meghalt 1333-ban, utódja a fia, Kázmér, lett. Uralmát hivatalosan elismerte Luxemburgi János cseh király (visegrádi béke, 1338) azért cserébe, hogy Lengyelország elismerte a cseh uralmat Szilézia felett (addig a cseh királyok úgy vélték, hogy mint II. Vencel utódjainak nekik van joguk a lengyel koronára és nem ismerték el a Piastok uralmát). 1359-ben Kázmér végérvényesen elfoglalta a Halicsi Oroszországot. Támogatta a lengyel városok fejlődését, kővárakat épített, megalapította a krakkói egyetemet (1364), bevezette az egész Lengyelországban érvényes pénzt – a groszt (garas). Az ő nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése is.