A Neogradense flórajárás az Északi-középhegységet felölelő Matricum flóravidék északnyugati részének a Felvidékre is átnyúló flórajárása. Nevét Nógrád vármegyéről kapta, ezért magyarul nógrádi flórajárásnak nevezik, és szórványosan Nogradense flórajárásnak is írják. Magyarországi területét három tájegységre osztjuk: Börzsöny (legnagyobb része), Cserhát, Gödöllői-dombság. A flórajárás délnyugati határa a közép-dunai flóraválasztó vonal – ez a Dunakanyarban húzódik a Börzsöny déli peremvidékén, és nagyjából a januári −2 °C-os izotermának felel meg.
Földtana, természetföldrajza
A Börzsöny miocén korú vulkáni hegyvidékeink közé tartozik; a rétegvulkánokat zömmel andezit és annak piroklasztikumai építik föl. Legmagasabb pontja, a Csóványos 800 m fölé magasodik.
A Cserhát nagyobbik része fiatal üledékes kőzetekből (törmelékes üledékek, lajtamészkő, lösz) álló dombság, tengerszint feletti magassága csupán a keleti gerincen emelkedik 500 méter fölé. Legmagasabb csúcsa, a Purga 575 m) magas. Az egykor itt (a Börzsöny és a Mátra között) működött andezitvulkánok felépítményei a hegység nyugati részén lepusztultak; csak az üledékekbe ágyazott szubvulkáni testek (szillek, neckek stb.) maradtak ránk. A hegység keleti részén, amely sokáig árkos süllyedék volt, a vulkáni képződmények egy részét fiatalabb, sekélytengeri üledékek fedik. Mivel az andezit környező üledékes kőzeteknél lényegesen állékonyabb, a dombok, hegyek gerincein, csúcsain gyakorta vulkanikus kőzeteket találunk.
Hasonlóan fiatal üledékek (törmelékes üledékek, lösz) építik fel a Gödöllői-dombságot is, de erről a dombvidékről a vulkáni eredetű képződmények teljesen hiányoznak. A Gödöllői-dombság átlagos tengerszint feletti magassága mindössze 200–250 m, de a könnyen málló üledékekkel (lösszel, illetve homokkal) borított felszín erősen tagolt; a domboldalak olyan meredekek, mint a hegyvidékeken szokás. A dombok között, illetve a dombság peremén kevésbé tagolt, az alföldi tájakba folyamatosan átmenő medencék alakultak ki.
Növényzete
A Börzsöny andezitvonulatai erős kárpáti hatást tükröznek, a Cserháton és Gödöllői-dombságon viszont a kontinentális jelleg erősödik fel. Növényföldrajzilag megkülönböztetjük az egyértelműen hegyvidéki (montán) Magas-Börzsönyt az inkább dombos Déli-Börzsönytől. A nagymarosi Ördöghegy már a visegrádi flórajáráshoz tartozik, miként a Naszály csoportja és a Hegyes-tetőtől közvetlenül délre emelkedő Szentmihály-hegy is.
A hegység legmagasabb részein (Csóványos) még találunk montán bükkösöket és kárpáti jellegű növényritkaságokat: bodzalevelű macskagyökér (Valeriana sambucifolia), havasi varázslófű (Circaea alpina), vöröslő nádtippan (Calamagrostis purpurescens) stb.,
a hegység (és a Cserhát) igazán gyakori növénytársulásai azonban: szubmontán bükkös (Melittio-Fagetum), mészkerülő bükkös (Deschampsio-Fagetum), gyertyános-tölgyes, cseres-tölgyes.
A Börzsöny és a Cserhát növényzete is meglehetősen hasonlít a Mátráéra és a Zempléni-hegységére; a Gödöllői-dombságé ezeknél erőteljesebben kontinentális jellegű.
A Gödöllői-dombság löszhátainak egykori, jellegzetes erdőtársulásai: száraz tölgyes-hárserdő (Dictamno-Tilietum), gyertyánelegyes mezei juharos tölgyes (Aceri campestris-Quercetum roboris), löszpusztai tatár juharos tölgyes. Ezeket ma a végleges kipusztulás fenyegeti.
Börzsöny
A Dél-Börzsönyt, főleg a Hegyestető csoportját a meleget jobban kedvelő fafajokból álló erdők borítják. Gyakoribb fajok: molyhos tölgy (Quercus pubescens), virágos kőris (Fraxinus orus), kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), csertölgy (Quercus cerris). A kevésbé napsütötte völgyekben gyakori a gyertyán (Carpinus betulus).
Kemence és Perőcsény térségének jellegzetes társulásai a sajmeggyesek és az andezit karsztbokorerdők. A Dunára néző, meredek lejtőkön a karsztbokorerdők sziklagyepekkel váltakoznak, a mészkerülő fajok a mész- és dolomitlakó fajokkal keverednek. A Dél-Börzsöny 300 m-nél alacsonyabb szintjein az erdő nagyon megcsappant: csaknem mindenütt kiirtották, kultúrterülettel váltották fel.
A Magas-Börzsönyben az erdők zártabbak, irtás és kultúrterület alig akad. Az erdőkben többségbe kerülnek a kevesebb hőt és fényt, de több nedvességet igénylő fafajok. A déli lejtőkön elmarad a molyhos tölgy, aminek szerepét a csertölgy és a kocsánytalan tölgy veszi át.
Nemcsak a déli és az északi lejtők növényzete más, de az alacsonyabb és a magasabb részek növényzete is erőteljesen különbözik. A bükkösök zárt tömegben a déli lejtőkön kb. 450–500 m-en, az északikon 250 m-en lépnek fel. A bükkösök fölött a szárazságot jobban tűrő magas kőris a hárssal és a hegyi juharral keveredik. Az erős napsütés és a száraz szelek miatt fenyves öv nincs. A zárt erdők aljnövényzete szegényes, mert a zárt lombkoronaszint kiszűri a fény nagy többségét. Lágyszárú növények főleg az erdők szélén és az utak mentén nőnek.
A hegyi rétek ritkák és kicsik; leginkább a patakok partján fordulnak elő.
Cserhát
A hegység egységes növényföldrajzi leírása még nem készült el; csak pontszerű, bár egyes pontokon igen részletes felvételek jelentek meg.
Számos, atlanti-mediterrán és mediterrán-szubmediterrán növény a Cserhát déli lankáin éri el elterjedési területének északnyugati határát. Ilyen, jellegzetes lásgyszárúak:
ezüstaszott (Paronychia cephalotes) – a Naszályon él, magyar gurgolya (Seseli leucospermum) – fokozottan védett, bennszülött faj,
Más, az Alföldön megszokott, kontinentális vagy pontusi-mediterrán növényeink elterjedési területének északnyugati határa húzódik a Cserhát déli lejtőin. Ilyen fajok: szirti gyöngyvessző (Spirea media), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides).
Erdőtársulások
Az emberi beavatkozás előtt hegység zonális növénytársulása valószínűleg a
középhegységi cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) és a hegyvidéki gyertyános-tölgyes ((Carici pilosae-Carpinetum)) lehetett.
A déli lejtőkön és a Gödöllői-dombságon az alapkőzet miatt tatár juharos lösztölgyes, (Aceri tatarici-Quercetum roboris) nőhetett. Ennek jellemző fajai: tatár juhar (Acer tataricum) csepleszmeggy (Prunus fruticosa).
Az erdőszéleken nő: hengeres peremizs (Inula germanica) bugás macskamenta (Nepeta pannonica) macskahere (Phlomis tuberosa) bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis)
A meleg déli lejtők másik jellegzetes erdőtársulása a melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescentis). Jellemző, domináns, illetve gyakori fajai: molyhos tölgy (Quercus pubescens), barkócaberkenye (Sorbus torminalis), mezei szil (Ulmus campestris), ostorménfa (Viburnum lantana), kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia), tavaszi hérics (Adonis vernalis). pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), húsos som (Cornus mas), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) olasz harangvirág (Campanula bononiensis)
Az erdőszéleken él: nagyezerjófű (Dictamnus albus), kőmagvú gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coeruleum), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys).
Az ültetett, erdészetileg művel erdőkben is megmaradt az eredezi növénytársulások aljnövényzetének hírmondója: magas csukóka (Scutellaria altissima), ujjas sás (Carex digitata), gérbics (Limodorum abortivum).
Az erdők jó részének kitermelése után főleg a délnek néző oldalakat szőlővel ültették be; a virágzó borászatnak a filoxérajárvány vetett véget. A felhagyott szőlők helyén különböző gyeptársulások alakultak ki, és ezeket a legeltetés stabilizálta. A nem használt gyepek szukcessziója különféle cserjetársulásokat eredményezett. A felhagyott szőlődombokat többhelyütt a zonális növénytársulásból teljesen hiányzó akáccal vagy feketefenyővel erdősítették újra. Másutt olyan, ritka pionír növények tűntek fel, mint: magyar bogáncs (Carduus collinus) – endemikus faj, kései pitypang (Taraxacum serotinum), magvasodró (Crupina vulgaris)
Gyeptársulások (a teljesség igénye nélkül)
Évszázadokkal ezelőtt a Cserhátban a kiterjedt erdők mellett löszpusztarétek (Salvio-Festucetum rupicolae) lehettek. Ezeket az erőteljes mezőgazdasági nyomás az útpadkákra és határmezsgyékre szorította vissza. Ilyen helyeken maradtak fönn egyes értékes, bennszülött fajok: tátorján (Crambe tataria), Janka-tarsóka (Thlaspi jankae). Magyar aszatos szálkaperjegyepek (Cirsio pannonici-Brachypodion pinnati), más néven: szubkontinentális-pannon félszáraz gyepek: pacsirtafüves szálkaperjerét (Polygalo majori-Brachypodietum pinnati) olyan, kevésbé száraz részeken, ahol vastagabb a talaj. Fontosabb fajai: tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) pusztai csenkesz (Festuca rupicola) vékony csenkesz (Festuca valesiaca), francia perje (Arrhenatherum elatius), hegyi sás (Carex montana). deres tarackbúza (Agropyron intermedium), fenyérfű (Andropogon ischaemum), fogtekercs (Danthonia alpina), nagy pacsirtafű (Polygala major), nagy ezerjófű (Dictamnus albus), tavaszi hérics (Adonis vernalis). leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), magyar szegfű (Dianthus pontederae), apácavirág (Nonea pulla) hegyi szálkaperjerét (Lino tenuifolio-Brachypodietum pinnati) vékonyabb, szárazabb, kőzettörmelékes talajon. Fontosabb fajai: tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) pusztai csenkesz (Festuca rupicola) bérci here (Trifolium alpestre), pirosló here (Trifolium rubens) erdei here (Trifolium medium) fehér zanót (Cytisus albus), buglyos zanót (Cytisus austriacus), selymes dárdahere (Dorycnium germanicum), piros gólyaorr (Geranium sanguineum) hegyi gamandor (Teucrium montanum) sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) kardos, peremizs (Inula ensifolia) borzas peremizs (Inula hirta) fűzlevelű peremizs (Inula salicina) kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata), pusztai árvalányhaj (Stipa pennata), szürke gurgolya (Seseli osseum) ágas homokliliom (Anthericum racemosum), közönséges napvirág (Helianthemum ovatum), szikár habszegfű (Silene otites) budai imola (Centaurea sadleriana) – védett, csillagőszirózsa (Aster amellus) – védett, aranyfürt (Aster linosyris) borzas len, (Linum hirsutum), árlevelű len (Linum tenuifolium), sárga len (Linum flavum). leromlott szárazgyep. Gyepalkotó pázsitfűfajai: pusztai csenkesz (Festuca rupicola), fenyérfű (Botriochloa ischaemum), csillagpázsit (Cynodon dactylon). Zavart termőhelyeket kedvelő fajok: magas kígyószisz (Echium italicum) magyar zsálya (Salvia aethiops), vadpórsáfrány (Carthamus lanatus), kecskebúza (Aegilops cylindrica).
Cserjetársulások (a teljesség igénye nélkül)
Kontinentális sztyeppcserjések (Prunion spinosae) csoportja: csepleszmeggyes (Prunetum fruticosae) törmelékes, sekély talajon. Fontosabb fajai: csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), parlagi rózsa (Rosa gallica). Szubmediterrán cserjések (Berberidion): galagonya-kökény cserjés (Pruno spinosae-Crataegum). Fontosabb fajai: kökény (Prunus spinosa), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), gyepűrózsa (Rosa canina). fagyal-kökény sövény (Ligustro-Prunetum). Fontosabb fajai: fagyal (Ligustrum vulgare), veresgyűrű som (Cornus sanguinea)
Nádas társulás
A patakpartok jellemző növényzete. A vízpartok ellegzetes fajai: nád (Phragmites australis), bodnározó gyékény (Typha latifolia), ágas békabuzogány (Sparganium erectum). A vízben: virágkáka (Butomus umbellatus), vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica). A hajdani mocsárrétek és láprétek reliktum faja: gyepes sédbúza (Deschampsia cespitosa).
Gyomtársulások
Számos idegenhonos özönnövény terjed veszélyes mértékben. Ilyenek például a patakok mellett fellépő, aranysárga virágú: kanadai aranyvessző (Solidago canadensis), magas aranyvessző (Solidago gigantea). A homoki gyepek nagy ellensége a selyemkóró (Asclepias syriaca).
Száraz és nedves termőhelyeken, tarvágások helyén, felhagyott szőlőkben és gyümölcsösökben egyaránt nagy gondot okoz a siskanád (Calamagrostis epigeios), ami igen sűrű gyepet képezve degradálja az eredeti lágyszárú közösségeket, megakasztja a szukcesszió normális menetét. A sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus) nem ennyire agresszív, de terjed. Ritkább gyomfajok: